Journal - Napló

Alaszka 2008. Apr.

Posted on May 16, 2009 at 6:45 PM

Ahh, fehér ember…

   „Bárcsak elég vér lenne a pucámban, s lefotóznám!” Egy börtönszerű, szürke, magas kerítéssel körbevett erődítmény bejáratánál állok. „We want you to feel welcome here”-olvasható az osloi amerikai nagykövetség tábláján. Csak lassan jutok előre a kígyózó sorban. Másodszor folyamodok vízumért, s nem merek kockáztatni egy fotó kedvéért. Hiába, így soha nem lesz igazi fotós belőlem.

   Pár órás várakozás után az osloi télből bejutok az épületbe. Itt némileg felgyorsulnak az események. Meglepetésemre mosolygós hölgy szólít az üvegablakhoz, s a tavalyi goromba kérdezősködés helyett most már-már kellemes beszélgetésnek lehetek részese az interjú alkalmával. Nemsokára már barátommal ülünk egy-egy sör mellett, s önfeledten társalgok, tudván, hogy pár nap múlva bedobják a vízumot a postaládámba.

   Április 7-én, hétfő reggel indultunk el és kb. 20 óra repülés után ápr. 7-én, hétfő este 8 óra körül landoltunk Anchorage-ban. Én még vasárnap Osloba buszoztam, s egy barátomnál aludtam. Hajnal 3-ig söröztünk, biliárdoztunk és pingpongoztunk. Majd egy "kimerítő" 3 órás alvás után feltápászkodtam és kimentem a reptérre. Ott találkoztam Elinevel, aki a kutyaszános szak vezető tanára lett az iskolánál, ahol dolgozom.

   Először Amsterdamba repültünk, ahol ki kellett csekkolnunk, majd egy interjú (who packed your bags?! and where?! stb.) és egy átvilágítás után ismét be. Irány Minneapolis, ahol kicsekkoltunk, meginterjúvoltak, átvilágítottak, hogy ismét becsekkolhassunk és folytathassuk utunkat Alaszkába. Az egész út alatt alig tudtam aludni, filmeket néztem, ételt vagy a szám szélét rágcsáltam. A csomagomat Minneapolisban hagyták, de nem igazán viselt meg.

Eline tavaly már eltöltött 3 hónapot Alaszkában, úgyhogy ismert egy jó hotelt -még ki is jöttek értünk a reptérre. Már a városban voltunk, mikor az út mellett megláttunk egy legelésző jávorszarvast -"Welcome to Alaska!"

   Fürdés, vacsora (óriási hamburger sült krumplival) majd alvás. Másnap kerestünk egy olcsó autókölcsönzőt és kibéreltünk egy ronda, piros, automata Dodgeot. Találkoztunk egy norvég sráccal, Leiffel, aki ugyanazzal a sulival volt épp kinn Alaszkában, amelyikkel Eline tavaly. Úgy döntött, velünk tart. Délután felkerekedtünk, hogy a dél-alaszkai Homerben találkozzunk "alaszkai kapcsolatunkkal", Marival. Az amúgy 4 órás útból 7 lett, mivel elkapott minket egy hatalmas hóvihar.

   Mari norvég származású, de már '82 óta Alaszkában él. Neves sprint kutyaszános, rengeteg éremmel, serleggel, egy megírt könyvvel a háta mögött. Férje, Jack "hosszútávban” utazik, több Iditarod és Yukon Quest szerepel a listáján jó eredményekkel.

   A náluk töltött pár nap alatt bejártuk a környéket, hol motorosszánnal, hol hótalpon, hol Mari sprintkutyáival, hol pedig Jack négylábúival. Gyönyörű dombok és erdők uralják a Kenai Peninsula-t, körben pedig hatalmas hegyek vesznek bele a felhőkbe, óriások földjévé tágítva a teret. Délelőttönként lementünk a városkába, megcsodáltuk a táplálkozásukban városi galambokká „züllött”, de még így is méltóságteljes sasokat, s az utat tervezgettük a diákoknak. Esténként pedig Jack mesélt szános kalandjairól az elmaradhatatlan whiskey-kólával a kezében.

 

 

   Közel 4 napot töltöttünk Homerben, majd irány ismét Anchorage. Leif délen maradt, hogy repülőt találjon Kodiak-ra. Mi másnap már ismét úton voltunk a Denali Nemzeti Park lábához. Gyermektelen művészházaspár egy, a semmi közepén épülő gyönyörű faházban. A feleség fest, a férj pedig természetfotós, többek között a National Geograpfic munkatársa, s egyike a legelső profi fotósoknak. Egy feledhetetlen délutánt töltöttünk náluk, a Föld minden szegletében megfordult férj meséivel, illetve egy motorosszános úttal a környéken. Friss farkas-nyomokat is találtunk, de gazdáik sajnos nem mutatkoztak. Még aznap este visszatértünk Anchorageba, hétfőn városnézés, vásárolgatás, s kedden reggel Eline már repült is vissza Norvégiába.

   Maradt majd' 12 napom, hogy lássam Alaszka többi részét. Mondanom se kell, hogy ez nagyon kevés. De azért némi föltérképezésre elég. Kedden egy fotóssal akartam találkozni, aki Anchorageban lakik, de nem jött össze, úgyhogy leginkább a várost jártam, meg készülődtem az útra.

   Azt mondták, jár busz Fairbanksbe. Másnap reggel hiába vártam, nem jött, így egy helyi busszal és kedves, engem őrült stopposnak nyilvánító sofőrjével jutottam ki a városból, amennyire csak lehetett, majd egy 2-3 mérföldes, hóban vánszorgós séta után értem el a főutat és kezdtem el stoppolni. Hihetetlen emberek vettek fel. "mindig CSAK cigit szívsz?"-indián pár, "16 év után most vesztettem el a melóm"-bácsika, "3 hónapja elhagyott a feleségem, azóta leadtam 30 kilót és vettem egy Harley-t"-fazon, stb. S a történeteket hallgatva hatalmas erdőségek, vagy épp Denali hegyóriásai mentén haladtunk.

 

 

   Estére értem Fairbanksbe. Irány a hostel. 250 éves, ennivaló nénike nyit ajtót, kér meg, hogy vessem le a cipőimet, hogy megmutathassa az ágyamat, én pedig a nagymamámnál érzem magam. Lepakolok, majd irány egy közeli bár, ahonnan a dj srác dobott ősöreg járgányával a hostelhez. A világ legjobb sörét iszom (Black Bute Porter), a színpadon egymást váltja a gitárszóló, rap, country... Bárki felírhatta magát a listára és színpadra léphetett.

   Másnap irány be a városba, ahol reggeli után találkozom Marival. A homeri ház igazából Jacké, Mari kennelje pedig Salchaban van, 40 mérföldre Fairbankstől. Megnézzük az -akkor majdnem- üres kennelt, majd éjszakába nyúlóan beszélgetünk. 2 napot töltöttem nála.       

Bejártam gyalog a környéket, kutyaszánoztam, ex-kutyaszános házaspárnál ebédeltünk, majd a feleség megmutatta, hogyan edzi a versenygalambjait, indián férje pedig az olajvezetékről mesélt. Másnap este pedig egy prémvadász-exhalásszal és kutyaszános feleségével söröztünk.

   Szombat reggel áltam ki ismét az út szélére. Hainesbe akartam eljutni, hogy onnan áthajózzak Skagwaybe, majd fel Whitehorseba. Két rövidebb fuvar után azonban felvett Lori, egy kanadai könyvtáros-kertész nő, aki épp Whitehorseba tartott, hát vele mentem. A határnál semmi gond nem volt, úgyhogy -életemben először- kanadai földre léptem. Miután megvitattuk a világ összes dolgát, késő este kirakott egy hostelnél. Cucc le, irány a pub, amit ő ajánlott. Élő rock-zene, sör, jófej, kopasz csávó ingyen beenged, mert magyar még nem járt náluk, majd vissza a hostelbe, ahol kiderül, hogy egy nő másnap Skagwaybe megy, s szívesen elvisz. Talán ez volt a leggyönyörűbb táj, amin valaha is keresztülutaztam -a kanadai Whitehorse és az alaszkai Skagway között. KC-vel amúgy be nem állt a szánk, de ott elnémultunk.

   Dél körül értünk Skagwaybe. Aprócska városka, amely tökéletesen megőrizte az aranylázas atmoszférát, jelleget. Még nem indult meg a turista-áradat, ennek megfelelően teljesen halott volt minden. Mégis órákat sétáltunk a kis faházak között, a kikötőben, majd nagy nehezen a Chilkoot Trail elejét is megleltük.

 

 

   KC Ohioban él, de minden év szeptemberében fogja magát és felköltözik kis faházába a Denali N.P. hegyei közé és ápr-májusig ott is marad. Pont fordítva, mint általában az emberek, akik a tél elől délre menekülnek. Imádtam ezt a fekete nőt.

   Este visza Kanadába. Másnap Whitehorset akartam felderíteni, lévén az is "aranylázban" született, na meg onnan indul az egyik legnagyobb kutyaszános verseny, az ezermérföldes Yukon Quest. Turisták híján még ott se nagyon indult be az élet, de sétáltam egy nagyot a Yukon partján és Lorival ebédeltem. Másnap irány Alaszka. Felvesz egy fazon, jobboldali kormányos terepjáróval, majd elkezd igaz történeteket mesélni sorozatgyilkos orvosokról. Csakúgy ömlik belőle, mire megkérdem, hogy ő nem doki-e véletlenül. Az volt. Marha jót dumáltunk, miután megnyugtatott, hogy ő csak norvég stopposokat öldös (láthatóan „elszontyolodott”, mikor mondtam neki, hogy magyar vagyok). Sikerült összhangban vezetnünk a kocsit -ő kormányozott, én néztem, hogy jön-e valaki a másik sávban.

   Haines Junction-ben vagyok. 5 órája állok, mire lerobban mellettem egy terepjáró, benne 3 részeg indián, meg egy hegynyi sör. Két nő és egy férfi. Mondták, hogy szívesen elvisznek, bár problémás a járgány. Megkínáltak, de nem ittam -"ahh, fehér ember!..." Jól megkaptam, pedig csak a leheletemtől akartam megóvni a következő sofört. Elvileg a kb. 100 mérföldre lévő városkába igyekeztek, hogy ne mindig csak Haines Junctionben rúgjanak be, de csak a kb. 300 méterre lévő benzinkútig jutottunk a kocsival. Ott még elmesélte a férfi, miként tartotta meg egy kézzel az általa vezetett csapatot a hegyekben, megmentve őket a lezuhanástól, majd elváltak útjaink.

   Ott megint eltöltöttem vagy 3 órát, viszont társasággal: vadlúdak az égen, s nagyobbka pocok-mókus-keverékek feledtették az időt.

   Majd megállt ő! Ő bizony! A nagyonnagy kamion! Kacsaorrú, extrahangosdudás! A sofőr rázendített és az alaszkai Tokig be sem állt a szája. Este 11kor rakott ki. Irány egy motel, hatalmas ágy, szunya másnap 10ig.

   Ismét 4 órája az út mellett, s Anchorage még 10 órányira. Majd megáll a Tok-Anchorage között hetente kétszer közlekedő 10 fős kisbusz. A sofőr jófej, megegyezünk, hogy féláron, 50 dollárért elvisz. Kényelmesen, hatalmas gleccsereket, az úton karibukat bambulva utaztam Anchorageba. Ez volt szerda este.

   Csütörtökön vásárolgatás: kutyaszános hótaposó, téli dzseki, este pedig sörözés és hosszú beszélgetés a fotós sráccal, Nathaniellel, akit egy kaliforniai barátomon keresztül ismertem meg.

   Másnap, pénteken egész nap szakadt a hó, leesett vagy 40 cm. A tengerparton és a városban sétálgattam, hamburgert ettem (nem mekiset!) és pakolásztam, mert másnap kora reggel már a reptéren kellett lennem.

 

 

   A visszaút sima volt, semmi ki-becsekkolgatás, csak a csomagjaimat felejtették ismét Amsterdamban.

   Három hét nem sok egy ilyen hatalmas államban, de legközelebb már tudom, merre menjek és hol töltsek több időt. Sokfelé vár szállás, egy sörös este, vagy pár okos négylábú. A táj szépsége és monumentalitása mellett az emberek és történeteik tették varázslatossá az utat, könnyedén megférve az eddig fejemben élt Jack London-i Alaszkával.

Categories: Previous trips / Korabbi utak, Magyarul, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments