Journal - Napló

view:  full / summary

Days 371-381. Samcheok (South-Korea 2.)

Posted on December 23, 2013 at 12:45 AM Comments comments (0)

371-380.nap Samcheok


   I got a reply from Ken, an American teaching in Samcheok that, although two Hungarian guys are staying at his place, he is happy to take me in. I was surprised that he didn't even mention the coincidence.


  When I reached the town I looked for a phone booth and called him. I told him I was Peter from Hungary. The answer, which was a "Yes....?" wasn't too convincing and therefore I added that I was a couchsurfer. He didn't seem to be convinced about it, but in the end I got the directions to the café where he was sitting with his teacher colleagues through the afternoon. In about half an hour I was able to find the place that was otherwise 200 metres from the phone booth. 

   We shook hands and I said that I was Peter from Hungary. To which he replied: "No, you are not Peter from Hungary." And then he started laughing and explained how things got mixed up.

   He was hosting two Hungarian university students and one was called Peter as well. He expected them to come back from a cave visit together with two Mexican guys. My couchsurfing profile is not clear about my origin as it still has my Norwegan address (where I started to host couchsurfers. Therefore he was waiting for a Norwegian and did not understand why the "cave-exploring Peter called him to get directions".

   We recalled the story for days, always being very amused about it.

   Now we only needed to surprise the two Hungarian guests. In half an hour the two Peters greeted each other with a laugh. I also got to know Gergő and the two Mexican backpackers - the Mexicans, however, travelled on that night.

   And the surprises didn't want to end. Homemade pálinka (a Hungarian fruit brandy) and pirosarany (a Hungarian paprika cream) were offered and there could not have been a more heart-warming introduction to a long night of conversation and beer drinking.


   We wondered around in the neighbourhood for one more day and then took a swim in the sea right beside a military watchpost and then the boys went on towards the South. (you can find their blog here: )


   A lot of English native speakers (mostly Americans) come to Korea to teach English for a year. Not everybody gets what they want. A high salary, free accomodation and a job where you don't have to work your head off - this is the minimum. But those who come here to be kings and to hunt for Korean girls, mostly sit boredly in cafés and complain. 


   Ken was a great guy. He was not only thankful for his situtation - big flat, good money - but he was also enthusiastic about his work. He explained every evening with passion what they had learned that day with the kids, how they reacted, what they laughed about. We got on really well with Ken and so instead of 3-4 days I spent 10 in Samcheok. 

   I got to know Ryan from South Africa, who was very funny and the three of us got together for a beer or a dinner almost every day.

   Morgan, a real backpacker daredevil, who has been around for a while and is really experienced, turned up one day as well. As it later turned out, he writes for the same web-based magazine that organized a festival where two of our movies had successful showings. There was much to celebrate and to talk about. That night we woke up half of the city. 


   One day I decided to climbe the nearby mountain and to descend on its other side. I targeted the fishermen. Years ago in Norway I was playing with the idea of working on a fishing boat. Although I made some steps to further the idea, dog sleighing "sucked me in". The dogs pushed the fish into the background. Now, however, Kenneth's shrimp (VAGY CRAB????) fishing stories made me curious again. And because my financial situation made it necessary to soon start looking for a job, I thought I'd ask around here in Korea.


   I walked by the ships with great interest. There was a separate little covered and secluded part beside each for storing and preparing the nets and for processing the spoils. In a small cabin a gentleman was preparing a net. I knocked, he invited me in and I sat down beside him to see how a fishing net is being prepared. He, however, stopped working and we exchanged a few words (or rather: a few hand signs) and then he asked me if I wanted coffee. We went over to his friends, who must have just returned from sea. A lady and a gentleman were dealing with the spoils and the captain was sitting on a stool, smoking. I was there earlier already, watching them work, but now I arrived as a VIP guest. We sat down beside the captain. They offered us raw fish pieces and soju (rice brandy). This was, however, only for preparing our stomachs. In a few minutes they invited us into a small diner and kitchen, where the table was already set. I could understand how the "old man" was able to retain his power when fighting the big fish in Hemingway's novel.

   The captain showed me his muscles, encouraging me to eat the raw fish and drink the soju because these would make me strong. But I didn't need his encouragement. The food seemed to transform into energy immediately - I swallowed with pleasure the fish that perhaps an hour before were still swimming in the sea. After lunch most of them returned to work. I talked on for a while with the man, who prepared the fishnet, and asked him of course if I could join him for one of his trips. The answer was a clear "no" and he indicated that this was because of the papers.


   Then let's go to the police, I thought. I said good-bye and went to the nearest police station, where it turned out that this endeavor needed a lot of paperwork. Moreover, because of the sensitive political situation between North and South Korea, there would almost surely be a spy on the boat. Therefore, I had to forget about the job and even refrained from going on a single fishing trip - I felt that I could not rob their time with this. Finding them, making them call the police, fill in the forms, etc.

   I walked to the end of the harbor where some were still fishing around a red light-house. While in many countries fishing is a pastime, in Korea I got to know an action-packed version of this activity.

   The artificial dam was surrounded by hundreds of pieces of concrete with four arms each. The fishermen were standing (VAGY SITTING?) on these and they were watching the sea. Then one of them gave a massive shout and pointed at the water. The next second a fishline (or rather, a hook) was on its way towards that part of the water. The fisherman made hard pulls, tugging back the lead-weight (EZ LENNE A SZERELÉK??), at the end of which there was a large fish, skipping. And this went on until the fishnet was full. This was not about the bait and biting on the hook. The fish school arrived, they threw the hook and hooked the fish. I watched on for a while these Koreans, who were jumping around and fished in a way that was almost acrobatic, and then - going around the hill - walked back to Ken's flat.

Day 381. Jukbyeon

  A plainclothes policeman took me right up to the entrance of Haeshindag Park (Penis Park). The entry ticket was valid not only for the park but also to the fishing museum that was located there. 

   In the park there are promenades running up and down on hills and beside them there are penis shaped totems and they surround a beautiful bay. Beside the wood-carved totems there are metal gargoyles that move up and down and stone carvings - in the same topic. 

   The main sensation are, however, the visitors. The Koreans, who are said to be quite conservative in gender relations, came here to make photos playfully, some of them hugging the wooden totems and nudes.

   The material of the modern museum that was located above the bay made the connection between fishing and male parts obvious. The local fishermen used to worship a fallic stone as a god in hope of a safe sea life. 

   I walked out to road No. 7. Surviving the property protection onslaught of three dogs, I started waving. A kind gentleman took me to the nearby fishing town, Jukbyeon. He offered me Korean red ginger drink, then a serving of french fries and then let me go.


  It is difficult to like Jukbyeon for its beauty but it still has a good atmosphere. I was sitting in its little harbor, eating the french fries, watching the fishing boats, when a fisherman came up to me. 

   He didn't say a word, just gave me a brown bottle that looked like medicine and then he returned to his nearby boat and continued his work with the net. The bottle contained an energy drink (later on it became clear that in Korea these energy drinks, which come in various tastes and resemble medicine bottles, are very popular.)

   In the evening Brandon and Kay waited for me with a little room. This kind Australian couple stopped here in Korea after a long backpacking trip in Southeast Asia to ensure their money for travelling on by teaching English for a year. We conversed through the night with a beer in our hands.

translated by Szegi

Days 367-370. Seoul (South-Korea 1.)

Posted on December 23, 2013 at 12:35 AM Comments comments (0)

Days 367-368.


   The huge piece of iron was ploughing through the foams during a day. I bought the cheapest ticket so what I had was a small corner in a room with a tatami. I was cruising on the rug-covered corridors of the ship as the only foreigner. The Korean and Chinese passengers invaded the impromtu grilling corner and its plastic tables, chairs set up at the stern of the boat. The fun lasted till dawn. There was great fuss in the gambling room as well as in the canteen. In the end, everything quietened and the only thing left was the silent background music of the ploughed foams.

   Next morning, not long before landing, I made a last visit on the deck. A gentleman was playing saxophone at a corner, quietly practising in the refreshing wind.


   The Irani and Pakistani visas in my passport caused some trouble at the queue otherwise going fine. An officer nicely asked me to wait – these countries are threats to Korea, that’s why a little inspection is necessary. In a few minutes I was already at the information counter of the main terminal, looking for a map.

   I was planning on taking a bus out of Incheon and hitch-hike to the capital that very day. As it turned out, hitch-hiking wasn’t needed at all. The two big cities have grown together throughout the times, the two metro networks thus creating a maze. A gentleman stepped to me and offered help.

   The Korean Sun Young was on the ferry, too. He studies acupuncture in China. We were walking toward the metro station together. He helped me change money, then invited me for lunch. Whereas I was enjoying the icy pasta delicacy using sticks, Sun told me about the two Koreas.


   …He compared South-Korea to Sodom and Gomorrah, considering his home slave to the U.S. However, North-Korea is the paradise itself – he said. In reply to my question he told me he had never been there; but once he’s done with the Chinese studies, he would flee across the border and would be living and curing there…


   It was him who told me that in Seoul, anti-USA riots happen on a weekly basis, which often result in clashes with the police. I didn’t and still don’t know what to believe of what he said. His weird gestures or uncontrolled laughters now and then did not boost his credibility and sometimes I wasn’t even sure if he was completely aware of what he was saying. Perhaps he was just fooling me. Nevertheless, to me he was very kind and supportive. He gave me directions on the metro, then we said goodbye and he took the train to a small town near Seoul.

   I failed to find a couch so I went to a fairly cheap hostel. Well, the days spent in China were over, where both hotel and food were at an affordable price. In Seoul, I payed about 15 dollars for a bed.


Day 369. Seoul


   When in 1950 North-Korea attacked South, American troops came to the southerners’ aid. They have remained here ever since. Many people are filled with ease by this, as the relationship between the two side of the demilitarized zone has always been tense.

   Since the war, the two Koreas have ’progressed’ in a rather different direction. The North became isolated, only a few rumours fleeing across the border now and then. South, on the other hand, jumping on the American horse, has seen a rapid development and today is one of the richest, modernest countries.

   Walking in the capital, I always felt some kind of ’disturbance in the force’. Like I was in a weird place where ’hamburgers are eaten with sticks’. In a country where the number of crimes is the lowest but that of suicides is the highest. People wait in line at the bus stops but they get on and off the metro cars simultaneously, holding each other up.

   I met Steph, who hosted Kenneth, Alex and I back in Beijing. We walked down to the river-bank and talked there, staring at the fishermen and the dead fish floating on the surface.

  Late in the afternoon I went around the city.


   The hundreds-year-old wooden building-complex, the Deoksugung palace was submissively hiding at the feet of the huge skyscrapers. The sculpture of king Sejong maybe was once admiring river Han – presumably, today it is forced to watch the bathroom secrets of the boss of Kia.

   This wasn’t supposed to surprise me that much as we can witness it elsewhere. Sill, there was ’something wrong’ with Korea. Maybe with me.

   I walked to the prison-like building of the American embassy close to which I found an outdoor photo exhibition commemorating the Korean war. The collected material have been damaged many times throughout the years, but have always been restored. Apparently, not everybody feels unconditional gratefulness.


Day 370.


   I took the metro and got out of the city. Leaving the vast forest of tower buildings behind, everything turned green. The humid air stuck among the hills was present as the clumsy forerunner of the cloudy sky’s message of rain.

   When it started raining, I took cover at a bus stop, when it ceased, I waved. Two ladies waiting for the bus were my silent company… The bus didn’t seem to want to arrive. So when a car pulled over, they asked to be let in as far as the next small town.

   On the road leading to the Eastern coast, I revived. The hitch-hiking went just great. Though the Koreans don’t hitch-hike –whoever gave me a ride, their very first thing to say was that I shouldn’t hitch-hike in Korea because people wouldn’t dare stop-, everyone knew the reason why I was standing at the edge of the road, holding out my thumb. And everybody has heard of Hungary (supposedly, Hungary was the first one out of the Middle-Eastern-European block to seek diplomatic relations with South-Korea). In many Asian countries I faced constant challenge when trying to explain what my business was there, what I’d like to do, what country I’m from. In Korea, I didn’t have to worry about that. Amongst the beautiful, green hills and mountains the nicest people drove me eastward.


   To my surprise, even a young mother, with two little kids in the back of the car pulled over. After a few kilometres she turned in front of a house where ’we picked up’ her husband, now the five of us gliding toward the coast. As we reached the town of Gangneung it turned out they were about to have dinner with their friends in a coastal restaurant – I was welcome to join them. That evening was a rapid course in Korean culture and cuisine – with lots of laughter. From the plates covering the table, the most diverse sea-animals were staring at me with glassy eyes. Some of them were on salad bedding, others on ice dragée, some in bubbling soup. We drank beer and soju (a weak kind of rice spirit) to wash it down. This is where I learned the most basic and seriously taken gesture of courtesy and respect, i.e. –mostly toward the elderly- we turn to people with two hands. The gentleman sitting on my left offered me soju. I held out my tiny cup to him – with only one hand. The correction from the right came immediately – the husband whose car I traveled in, explained to me in a friendly way this basic, Korean piece of etiquette. I didn’t make that mistake again.


   I was on the point of saying goodbye – thanking them for the unforgettable dinner and ride- but they had me sit in the car once more. That night I was planning on sleeping in my tent since on the coast it’s not hard to find a proper spot, plus, I have never felt anywhere as safe as in Korea (only later in Japan). In spite of that, I soon found myself in a hotel room for which the married couple payed in advance…

   Not counting the ferry ride, I haven’t been this close to the sea since Lebanon (7 months back). And now my window looked out on the Eastern-(Japanese-)sea. At dawn I nervously watched the final of the world cup, sent a congratulatory email to Alex (who followed the game with attention in Hongkong), then fell asleep, enjoying the sounds of the battle between the sea’s attacking waves and the sandy coast.

translated by Ágoston Galambos

Days 345-367. Three of us (China 4.)

Posted on December 23, 2013 at 12:15 AM Comments comments (0)




  This blog does not have much to do with China. Although the "story" is set in China, and the Chinese authorities play a role in it, it does not say much about Chinese culture. I hope that in a few weeks I will be able to return to this gigantic country and continue with getting to know what I have learned about only half-way. 

Days 345-346.

   We carried on without Vita. It didn't take us much time to reach Lanzhou. They let us out of the car at the Muslim part of the city and we got accommodation here. The cable TV didn't work in the whole building and so we watched the evening (night) in an internet café. 

   The day after we spent the whole day at the highway exit but we didn't get a ride. In the end we decided to try it separately. Rock, paper, scissors. - Alex can start. In about 1.5 hours a passenger car to him. I walked up to the toll booth. In the meantime it became dark but in an hours' time a truck came and its two cheerful drivers invited me for a ride. Our basis for having a good time was: "one of us explaining something and the other not understanding a word" -we had great laughs. The drove until the city of Baiyin. Within the city they parked at a huge, open-air restaurant and we joined their friends, who were already having a great time.


  They ordered some more beers and we downed them from small glasses as if they were shots. Meanwhile I fought hard to try to explain what country I came from. Kudos to my memory, I forgot the Chinese name of Hungary again, and because my knowledge of Chinese did not contain any word that could have helped our little geography guessing game, after a while we gave up (the map was left in my bag in the truck). The result of the battle did not make anyone less jolly, however. More and more beers were ordered, and later some grilled treats on sticks, mostly for me. We "conversed" for hours but ultimately the only info I got to know about them was that they were all professional drivers and the number of their children. 

   It was past midnight when we got back into the car. They left me at a cheap hotel and said goodbye. There was much for me to thank these great people.

Days 347-348.

   The morning hours were all about the NBA final. After the players of the L.A. Lakers held up the trophy, I packed and left. 

   I had no idea which part of the city I'm in and how I will find the way to the North. I tried once or twice to ask locals about it, but it was in vain. Eventually, after about half an hour of walking I saw the first signpost that showed me the way. As I was walking in the outskirts of the city, a Muslim gentleman at a sawmill offered me some sunflower seeds and tea. I was soaking in sweat but after the tea break, after having walked for a few kilometers, a truck picked me up and we dashed creating a cool, dry wind among the hills of the Southern Gobi desert. 


   The kind person, who picked me up, made an effort to put me on a bus in the end. I of course started out on foot towards the other side of the toll booth...where for 3-4 kms there was no main road but a row of sellers. I received a shorter ride and I felt like I was in the home stretch. This happiness was of course killed by the waiting time, but after ca. 2 hours, thanks to a pickup truck, it returned.

   This part of the Gobi desert fascinated me. Life and death were co-present. The dry sand hills were jagged by green grass patches and in some places there were cultivated (watered) pieces of land.


   They left me at the Vinchuan exit at 11 pm. Another long walk followed in the dark, along with the occasional appearance of dogs, who were not very content with my presence. When I arrived to the city I took a taxi to the train station - knowing it is the only place in the city that Alex will surely be able to find. 

In the meantime I was in contact with my friend. He was out of luck - he spent almost two days in one place. Eventually he took a bus (the helpful toll booth people haggled a cheaper price for him) and the next day our little team was together again.  

Days 349-350.

   We wanted to get to the road that ran by the Great Wall. after some walking we asked an elderly gentleman, who eventually stopped a taxi for us and gave the driver directions. We hoped for the best when we got into the car of a lady, who chewed bubble gum and had other habits that reminded of European male taxi drivers. We ended up at a bus station. We did our best to explain where we wanted to get to - but of no avail. 

   In Xining, a city of several millions, we spent hours looking for a map but we didn't even find a bookstore. Therefore it was a pleasant surprise when beside the train station of this smaller city we found a map in a little store. Trusting our new accessory, we asked about a bus that would take us out of the city. They redirected us to another bus station...where they told us that there is no bus ride in that direction, we'd have to take a taxi. After a few head-shaking drivers we found a taxi driver, who was ready to take us to the crossing indicated with an X on the map.


   They picked us up very fast and after a short ride we were again at a toll booth...but we weren't welcome. There was no choice,   we had to start out on foot towards the highway. There was loud shouting but no hands grabbing after us. The next car took us as far as Yanchi.

   Beside the road little ruins and sand dunes started appearing that were signs that we were getting closer to the Great Wall. We hoped that sooner or later we'd find a part that had not been renovated but would "look like a wall".

   I loved Yanchi. It reminded me of Golmud. Near empty streets, the buildings less high, kind smiles. With the help of a taxi driver gentleman we found a great hotel room, and were ready to watch the match that day. This turned out to be a bit complicated as well.

   At dinner they tried to rip us off with a ridiculously large amount. They didn't let us into the net café, referring to the provincial regulation that the computers can only be used with a Chinese ID. No problem, let's get back to the hotel. 

   Policemen at the reception. They asked for our visas and made a photocopy and then we could return to our rooms. A quick refreshing shower, on the bed in shorts only. Knocking on the door. With Alex we look at each other and then he stands up with a sigh and opens the door. Two policemen accompanied by two young girls march into the room. We offer them place but I don't leave the bed. The girls translate, the policemen and polite and tell us that we can't stay in this hotel. Why? Because it is not safe. I burst out in laughter, in the end everybody is laughing. In any case, rules are rules. But we don't have money for the most expensive hotels. A few phone calls and then they tell us that we won't need to pay for the new room. We got our money back from the "dangerous" hotel and then the taxi took us to one, where we wouldn't even dare to as about the price as it is so clear that it wasn't designed for our wallets. We get our room and then the policeman tells us that we can't leave our room the next day until they give us a permission. Why? Because something is not right with our visas.

   No problem, we'll survive - and even more - at such a place for a day without problems.

   The morning after they woke us up by banging on the door. they asked for our passports as well and then let us know that everything was fine. The problem was caused by the fact that the previous day we hadn't shown them our passports, only our visas. They thought we had no passports...We said good-bye to our luxury room and went to see the Wall. The renovated part was only a few meters away from the neighboring resident houses. The part of the wall they didn't touch...well that looked rather like a long sand hill than a wall. The centuries did not treat it well. 

   That day we made it to Jignbiang. We rented a room in the outskirts hoping that the day after we would easily find the way out. By that time we were in contact with Kenneth, who flew to China so that we could celebrate the first birthday of Kepesita together. Lishi was where the meeting was about to take place.


Day 351.


   After we asked a few young people for directions, we took a taxi and had us driven up to the toll booth. More precisely, up to a poll booth. It soon turned out that from there we won't really be able to get to Lishi. The way back we were able to get a ride from a jeep and were back in the city again and we didn't even know the direction of our destination. We asked around again and then started out on foot, hoping to bump into a sign. After an uphill walk and a few liters of sweat we took a taxi. I drew, I explained, I used my hands for gesturing - the driver stopped and were advised against taking the ride. It was Alex's turn. Another taxi. Alex's toils seemed more and more promising and the taxi was going with a sense of purpose...somewhere. We approached a sign that indicated the bus station and the destination of our driver became clearer and clearer. The neighboring sign saved us, which showed the way towards East. We were able to convince the driver just in time to turn right. After a few kilometers the meter started to approach a dangerous amount of money, so we stopped and continued on foot. 

   Not much later, being onboard a highway cleaning car transporting truck we were caught up in trying to guess where we would end up with this ride. We ended up in a toll booth of a small town that didn't have much traffic, but there we got helping hands. The two girls who were working there and their friends stopped the first truck towards the East that took us to Wubu. Another truck and we were already walking in the dark at the exit to Lishi.


   A van stopped beside us and the driver told us that he would take us to the city for 20 yuan. By that time we knew the name of the hotel where Kenneth was waiting for us. The driver said all right, he'll take us there for 20.

   He asked several people, he called colleagues but did not find the place. I was angry that if he doesn't even know the place, why did he makes us believe so. Finally he stopped somewhere in the city and indicated, "that was it" and asked for the money. Alex, in order to prevent a more serious battle between the driver and me, handed him a 10 yuan note. 

   We asked several taxi drivers but all just shook their heads, until finally one of the told us that although he does not know the place, we should get into his car and he'll find it. Another sightseeing tour. In the end we stopped at a hotel. Alex ran in, put his phone on the charger. It took me pains to persuade the driver to come with us to the hotel, where we called Kenneth, whose newly found friend, Andy, explained to the driver where they were. In a few minutes the "two Kepesitas" could hug each other. 

   Andy, whom Kenneth got to know in the local internet café, invited all three of us to his flat. We talked until dawn.  

Days 352-353.


   We spent these two days with Andy and his friends but between basketball and table tennis matches, lunches and dinners we sometimes half an hour with Kenneth to discuss what happened to us in the past few months. Kenneth, after the months in Lebanon and a number of adventurous hitch-hiking rides ended up in the waters of Northern Norway, head-jumping into the world of the crab fishermen, which was dangerous, required hard work but was inviting even if just for the characters involved and their lifestyle. 

   But now we were together, to celebrate.


Days 354-356.

   This is when it really came out how much the knowledge of the Chinese language means when travelling in China. Kenneth studied first in Oslo then in Beijing. Despite the fact that there were three of us (Kenneth, Alex and I), Kenneth was able to get a ride for us at the toll booth in record time. 

   We reached the city of Tayuan late afternoon. Searching for the hotel lasted for a while (there were no vacancies in most places) but in the end we were able to enjoy the evening match on TV while eating pizza. 

   The day after the toll booth people were not as hospitable as before during our trip. They wanted to send us to a place where we would have had no chance with sticking out our thumbs, so we simply walked through the gates towards the highway. They told us not to do it but no actions followed. We walked up at the exit and in a few minutes we were passengers in a car.


   After some misunderstandings we ended up in the centre of a small town that was several hundred years old. Two young girls showed interest in us and joined us. They took us to a cheap restaurant and then laughingly demanded the improvised, mobile street music performed by Kenneth and Alex. 

   That day we had luck with accommodation. In the first hotel where the taxi took us to we could rent a room.

Day 357.


   On this day the team split up for a while.  After the first ride – we were putting up our thumbs at an exit – Kenneth realized that he didn’t have his passport with him. He went back without having any idea of the name of the previous night’s hotel and its address.

   Alex and I continued our path. After two rides we found ourselves at a huge, but not very frequented parking place. The policemen chased us away from the exit and while we tried to “make use of” the little attendance the parking place had, they tried to dissuade us from hitchhiking. Finally an officer arrived and as it was already getting dark we accepted their offer to take us into the city.


   At 10 pm we still didn’t have accommodation. All hotel were full, except for the ones with many stars. We were already laughing from pain after all the walking and expensive taxi rides, when the driver talked up a lady and we soon found ourselves in a modern flat of a new residential building. But the “struggle” didn’t end there. Alex fought a nerve-wrecking communication battle with the husband and the interpreter he had invited (who of course didn’t really speak English) and I tried to get the lady to “hook up” over the phone with Kenneth, who had just arrived to the train station.

   Finally all three of us were in the room (Kenneth with his passport) and the couple left. We dived onto the couch. It is time to put some food in our tummy, I thought.


   After 10 minutes I finally found a store. With a coffee machine! I thought that the guys would be happy for some, so I ordered two strong coffees. The store clerk girl asked whether she got it right – it was all fine. So she put the cup into the machine and pressed the “weak coffee” button. I told her it wasn’t right. She said sorry, another cup and the “weak coffee” button. I told her again. Finally another girl told me that if I want a strong coffee, I would need to pay up extra. I gave up. Beside the two weak coffees I bought a jar of instant coffee powder.

   The day after we made a visit to the police where they told us that the extension of the visa would take up ca. 1 week. So we decided to rather submit our request in the capital.

   With one ride we made it to Beijing where Oskar, a Norwegian friend of Kenneth, and his girlfriend Stephanie were already waiting for us with accommodation.


Days 358-367. Beijing


   The days in Beijing I would characterize as “I went on holiday”. With the guidance of Kenneth, Oskar and Stephanie we jumped into the “capitalist” world of Beijing.

   Huge dinners, beer evenings watching football…and endless conversations, plan-making. Alex cut the music of the tricycle video and I cut its video material, the Kepesita webpage got a new outlook , annual summary blogs were written and a million “unwritten” plans for the future.


   The local authorities and the regulations pertaining to the group visa to Tibet “woke us up”, however. It turned out that neither Alex nor I can extend our visas and so only a few days were left for us to leave the country. Alex took a train and travelled to Hongkong through Shanghai in order to get a new visa. Afterwards he wanted to spend some more days in China before he’d take the ferry to Japan, the end station of his one-year trip.

   I had to forget about Mongolia as I did not have sufficient time to get the Mongolian visa. We celebrated the birthday of Kepesita on 7 July and my Chinese visa expired on the 9th. Therefore I decided to take the ferry to South Korea. From there I was to go to Japan and then hopefully to Siberia and Mongolia.

   The ferry started at 8 in the morning. We didn’t sleep at all last night with Kenneth and in the morning we took the train to Tianjin, the port of Beijing and after a long taxi ride we got there on time to catch the ferry. Another good-bye. Again too early and again too fast.

translated by Szegi



937-952. nap Melbourne, Glenrowan, Sydney (Ausztralia 6.)

Posted on February 27, 2013 at 10:55 PM Comments comments (0)

937-946. nap Melbourne


   Az első este Melbourne-ben ismét Ildikóék és barátaik társaságában telt. Az éjszakai piac különlegességeiben dézsmáltunk. Krokodil- és emuhússal, ill. egy-egy pohár szemtelenül finom és drága görögdinnye borral a kezünkben lavíroztunk a tumultusban.

   Második koreai utam során Ken vendégeként ismertem meg Marko-t, aki szülőhazájából, Olaszországból tartott motorral Ausztráliába azzal a céllal, hogy megtanuljon didgeridoo-zni. Épp Melbourne-ben dolgozott, mikor újból találkoztunk. Két japán diákkal béreltek egy kis lakást, ahol én is meghúzódhattam pár napra. Náluk mindig nagy élet volt, színes társaság és múlhatatlan nevetés.

   Mikor e sorokat írom, a francia Jeremy már Nyugat-Ázsia útjain lenget. Évekkel ezelőtt indult el otthonról, hogy megkerülje stoppal a Földet. Afrika és az Amerikák után Ausztráliában állt meg dolgozni. Egyidőben voltunk Melbourne-ben, ahol egy délután hosszasan faggatuk egymást az előttünk ill. már mögöttünk álló kontinensek és országaikban szerzett stoppos tapasztalatainkról.


947. nap Glenrowan


   Némi nehézséggel, de végül csak sikerült kijutnom a nagyvárosból. Hála egy-két segítőkész, rövidebb fuvarnak koradélután már a Sydney felé futó autópálya egyik benzinkútjának kijáratánál lengettem. Az ausztrálok egyik büszkesége, egy Holden (nálunk Opel) lassított le mellettem. Egy negyvenes nő karikás szemeit napszemüveg mögé rejtve, fáradt hangon szólt ki a kormány mögül.

- Van jogsid?

- Hát... volt, de még Indiában elvesztettem.

- Az nem érdekel, hogy nálad van-e, csak az, hogy tudsz-e vezetni?

   Azt még megtudtam, hogy egy súlyosan beteg rokonát látogatta meg Melbourne-ben, az éjjelt átvirrasztotta, most pedig hazafelé sietett a kislányához és a munkája is várta... S már aludt is. Én pedig döngettem a pályán, s reméltem, időben felébred majd, mert fogalmam se volt az úticéljáról.

   Néhány óra múlva, frissebben ébredt. Beszélgettünk, amiből kiderült, hogy a nyugat-ausztrál kecskefarm falait díszítő képek főszereplője, a híres-hírhedt Ned Kelly Glenrowan-ben született, mely városka útba esett Sydney felé. Több se kellett, s nemsokára már e népi hős szülőháza felé lengettem egy mellékúton.

   Ned Kelly... e fiatal ország történelmének meghatározó figurája. Csavargó, bandita, az ellenállás jelképe. Bankrabló, rendőrgyilkos, lótolvaj. Elnyomott, lázadó, hős. Ki-ki milyen névvel illeti, de mégha törvényenkívüli is volt, a nép szeretete a legmagasabb trónok egyikére ültette -s ott ül ma is. Képei, szobrai az ausztrál otthonok büszke lakói.

   Éjjel értem el a már Sydney vonzáskörzetéhez tartozó Liverpool-t. Egy gyorsétterem előtti teraszon ütöttem tanyát. Bár maga az étterem zárva volt, néhányan még dolgoztak. A forró kávé és a hideg ébren tartott, így a Nap első sugarai már a pályaudvaron találtak. A kora reggeli futókkal együtt értem az Operaházhoz. Míg a város ébredezett, én egy padon álomba merültem.

948-952. nap Sydney


   Richie-t még Vietnámban ismertem meg. Sydney-be érve nemcsak megszoríthattam ismét a kezét, de vendégül is látott. Születésnapja pont erre az időszakra esett. A tengerparti grillezést elmosta az eső, de több se kellett a csapatnak, s Richie vezényletével a dj-pult mögül olyan marathoni bulit csaptunk a lakásban, hogy nem is értem, miért nem olvashattunk róla a másnapi lapokban.

   Napközben a várost jártam. Gondtalanul, különösebb cél nélkül. Naplemente az Operaháznál, börtönélmény a Harbor-hídon, szieszta a Királyi Botanikus Kert puha fűágyában, kiállítás egy déli-sarki expedícióról... Könnyed és élhető hangulat uralkodott a városon. Vagy csak én éreztem így? Dehát mindegy is.


   Utam 952. napján zajlott a Duna.

929-937.nap Tasmania (Ausztralia 5.)

Posted on February 27, 2013 at 10:35 PM Comments comments (0)



   Délelőtt landoltam Tasmánia fővárosában, Hobartban. Szereztem egy térképet, melyen a sziget ritkábban lakott keleti részét néztem ki első célpontomul. Néhány rövidebb fuvar után már a dél-keleti eucalyptus erdőkben jártam. Madarak és pillangók társaságában bandukoltam, stoppolgattam északnak a keskeny földutakon. Feltűnt néhány tanya, s hamarosan megpillantottam a tengert, melynek homokos partján el is bóbiskoltam.

   Késődélután ébredtem, fejem felett esőfelhők gyülekeztek. Az úton semmi forgalom. Végül feltűnt egy pickup, s meg is állt. Két kutyával osztozva a nyitott hátulján egészen Spring Beach-ig jutottam, ahol a parton még pont időben találtam egy nyitott kis kunyhót, hogy el ne ázzak. A sátrazás tiltva volt, de fedéllel a fejem felett, egy szűk padon fekve láthatatlanná váltam éjszakára. Kenyerem bepenészedett, így gyomorkorgás lett az aznapi altatódalom.




   Másnap egy idős néni elvitt Oxfordig, ahol végre megtömhettem a bendőmet.

   Peter közeli erdejébe tartott, hogy vizet hozzon, ill. hogy kivágjon néhány fát, mert múltkorjában beragadt motorfűrésze ebben megakadályozta. Nemcsak elvitt egy darabon, hanem munkájában is osztozhattam vele. Belebotlottunk a szomszédba, aki épp egy öreg traktorral bajlódott. Az észak-nyugat-tasmán tanyasi múltra visszatekintő, nagyapai korral bíró Peter tarsolyában nemegy trükk leledzett, így a rozsdás vasdarab hamarosan pöfékelve beindult. Egy esővíz táplálta kis tóból feltöltöttük a pickup hátulján utazó tartályt, majd kidöntöttünk néhány fát. Máig visszacseng a szólás, miszerint "paraszt ember nem gyalogol". Azaz ötven métert is traktorral tettünk meg. Elkészülve a dombtetőn végignyúló kis erdőrész aznapra megkívánt teendőivel, Peter meghívott az otthonába. Így jutottam vissza Spring Beach-be, ám most egy szellős kajiba helyett egy attól párszáz méterre található ház lett a szállásom. A tengerbe függőlegesen alázuhanó sziklafal peremétől néhány méternyire álló, kedvességgel és humorral telt falak között két napot töltöttem.

   A ház körül számos teendő akadt. A faültetéstől elkezdve a locsoláson és kerítésépítésen keresztül a vombat-vadászatig mindenből igyekeztem kivenni a részem. Peter hobbijának, a bútorasztaloskodásnak gyönyörűen rendbetartott és szakismerően felszerelt műhelye adott teret. A számomra ismeretlen fafajták illatának keveréke vissza-visszacsábítgatott a melléképületbe. Peter büszkén mutatta fatojás-gyűjteményét, melynek minden egyes darabját különböző fafajtából esztergálta. Sakk-készletek, kisebb bútordarabok várták, hogy befejezzék, ill. új gazdájuk elvigye őket. A házban mindig jókedv uralkodott. Peter és felesége, Valerie sokáig a helyi templomban játszottak, így zongora- és hegedűszó is gazdagította a humorral, történelemmel, borral és finom ételekkel telő órákat.


932-935.nap Wineglass Bay


   Egy francia pár, Marie és Ben a Freycinet Nemzeti Park felé igyekeztek kisbuszuk hátán. Velük tarthattam én is. A part mentén haladtunk északnak, majd ráfordultunk a keskeny félszigetre. Tűző napon, vízzel bőven felszerelkezve indultunk neki a hegynek. Nagy sziklák és a repedésekben maguknak utat törő bokrok, kisebb fák között vezet fel az ösvény a hegygerincre. Míg a nyugati oldalon vitorláshajók oldalát mossa az öböl vize, a parton pedig kis település bújik meg a hegyekből a tengerig nyúló erdő fái között, addig a félsziget keleti oldala már védett terület, ahol civilizációnak alig van nyoma. Az ég és a tenger kékje egybemosódik a horizonton, s az ember szeme már-már a feje fölé kívánja a szigetek tükörképeit. A hegy lábánál a híres Wineglass-öböl írja le szépséges félkörívét. A fehér homok-csíkot egyik oldalról a kristálytiszta víz mossa, másik oldalán alacsony erdő rejt kis tavakat. A kis öbölbe másnap gyalogoltunk át. Megdobáltattuk magunkat a jéghideg hullámokkal, majd -lévén egyikünk se egy strandon punnyadós (unatkozós) típus- visszatérve az autóhoz folytattuk az utunkat észak-nyugatnak.

   Sheffield festett falai között búcsúztunk el egymástól másnap.

   Mielőtt folytattam volna az utamat nyugatnak, betértem egy Empirium nevű boltba. A használt könyvektől elkezdve a vadászkéseken át a zenei lemezekig -mindent lehetett kapni. Mindent. De nem holmi szedett-vedett bóvli-boltról volt itt szó, hanem egy különleges hangulatú kincsesbányáról, mely kalandot ígér szemnek és kéznek egyaránt. Az őszszakállú boltos szinte láthatatlanul olvadt bele "hippi életművének" kavalkádjába. Készségesen segített a Papillon felkutatásában a könyvespolcokon. Tőle tudtam meg azt is, hogy a nyugatnak menő út le van zárva, s kaptam tippet, hogy merre lengessek.


   Egy idős házaspár vitt néhány km-t, a farmjukon hűsítő málnaszörppel kedveskedtek, majd egy gyárépület mellett lengettem jóideig. Máig nem tudom, hogyan, de George mellett ülve az észak-nyugati Burnie városában kötöttem ki. Az út alatt is, majd mikor később meghívott az otthonába és a kert hátuljában a kerítést javítottuk, akkor is nyiltan mesélt életéről, én pedig hálásan hallgattam.

   ...Angliában született. Édesapját elvesztette a háborúban, s három évesen árvaházba került. Felnőttként sokáig rákkal harcolt, felesége pedig súlyos autóbalesetből próbál mind fizikailag, mind szellemileg rehabilitálódni. George végtelen türelemmel és szeretettel reagált le minden már-már "anyósi gonoszságot" idéző, számomra sokszor megmagyarázhatatlan gesztust a felesége részéről. George már 50 éves elmúlt, mikor fény derült múltjának néhány titkára. A családfáját kutatva kiderítette, hogy van egy huga. Felvették a kapcsolatot, s ezek után még többet tudott meg szüleiről. Mikor ő árvaházba került, a huga 6 hetes volt és egy család fogadta örökbe. Anyjuk később újra házasodott. Férje az izraeli Moszad-nak dolgozott, ám a britek lebuktatták. Feleségével együtt Nigériába menekült, ahol gyerekük is született...




   George mondta, hogy kivisz a főútra, ám felesége -ki tudja, miért- erről hamar lebeszélte. Gyalogoltam néhány km-t fel és le, míg végül egy munkába igyekvő pickup-os úr meg nem szabadított a városi láncoktól. Ezzel beindult a szekér.

   A Queensland-i Peter utasaként utaztam délnek Nyugat-Tasmánia erdővel borított, vadregényes táján. Mint mesélte, ezek az esőerdők érintetlenek, ám alattuk a mélyben komoly bányászat folyik..., melynek hála egy részen mérgező anyagok szivárognak a felszínre kíméletlenül pusztítva a tájat. Az 57 éves fotós terveiben nem szerepelt a letelepedés. Nagy ausztrál körútra készült, mely alatt gyümölcsszedéssel keresi majd meg a betevőjét. Remélem, azóta már a banánfák árnyékában hűsöl, és a légkondis terepjáró, melyben utaztunk a garázsban pihen. Peter szállást, és egy barátja vitorláshajóján munkát ajánlott. Néhány héttel ezelőtt még örömmel ráztam volna kezet rá...

   Martin, Flik és két gyermekük az esőből mentettek meg lakóbuszukkal. Az elmúlt három napban egy hegyikerékpáros versenyen vettek részt, s most indultak haza Hobart mellé. Lepusztult, besárgult hegyeken vágtunk át -a bányászat áldozatai. Sok-sok km-re távolabb lett csak ismét úr az erdő. Egy alacsony felhők szürkítette tó partján álltunk csak meg egy rövid sétára, amúgy kitartóan haladtunk keletnek. Este raktak ki a főváros központjában.

   Még időben voltam, a repülő csak másnap hajnalban indult. Az utolsó reptéri busz viszont már elment. Felrajzoltam egy repülőt egy kartonra, s úgy álldogáltam a főút mellett. Marcus és Joey a reptér mellett laktak, s volt hely a hátsó űlésen. Kételkedtek a reptéren alvós tervemben, de a főbejárathoz érve nyitva találtuk azt. Már épp letelepedtem bent, mikor zárórára hivatkozva kitessékeltek. Hideg volt, de pár órát simán kihúzok egy padon -gondoltam, mikor Marcus-ék autója ismét felbukkant. Nem győzte meg őket a nyitott bejárat a reptér nyitvatartásáról, s visszajöttek "ellenőrízni". Kedves családjuk meleg otthonában tölthettem utolsó tasmán éjszakámat.

913-928. nap Uj-Zeland 2.

Posted on February 27, 2013 at 10:25 PM Comments comments (0)

913-924.nap Auckland


   Brian szívesen látott, én pedig örömmel maradtam kivi barátom vendége. Ritka nagy szív dobog ennek az embernek a mellkasában. A szerénység és magabiztosság érdekes harmóniája érződik a szavaiból, és a kereső ember kíváncsisága s nyughatatlansága csillog a szemeiben. Ezek mellett pedig baromi jó szakács.

   Sokat lógtunk Brian ismerősével, Valerie-vel hármasban. Borozgatások, finomabbnál-finomabb konyhai kalandok, nagyobbnál-nagyobb nevetések, ugratások. A millió madár lakta, hatalmas hullámok ostromolta Muriwai-partra tett kirándulás pedig lenyűgöző volt. Utána persze belógtunk egy borászat területére piknikezni.


   Már egy ideje elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogyha Ausztráliában nem sikerül elég pénzt keresnem (nemcsak egyenesbe jönni, hanem felhalmozni egy következő kontinensre), akkor visszatérhetnék Norvégiába, ahol biztos munka vár. Az utolsó csepp a pohárba a kecskefarmos munka elúszása volt. A befogáshoz elengedhetetlen száraz és forró hetek helyett esős időszak szállt szembe a nyugat-ausztrál pusztai hagyománnyal. A lassan és akadozva, de növekvő adósság, ill. néhány személyes ok végül egy Sydney-Budapest-repülőjegy megvételéhez vezetett. Az egom lázadt, hogy nem stoppolom egy szuszra körbe a Földet. A szívem pedig örült, s tudta, hogy a Föld többi része megvár.




   Egy kedves indiai ismerősöm, Archit, akivel még Delhiben laktam egy fedél alatt, mikor meghallotta, hogy Aucklandben vagyok, azonnal írt itt élő unokatestvérének. A.T. pilótának készült, mely karrier repülési órák nagy számát kívánja meg. Ennek megfelelően szinte naponta járt ki egy kis reptérre, ahonnan indulva kétszemélyes, propelleres géppel szelte Auckland egét. Örömmel kísértem el. Begyűrtük magunkat a kis gépbe, felberregett a propeller, mi pedig szép lassan felgurultunk a kifutóra. Nekilódult a vas, s mi az "Auckland élete" című, negyvenperces darabot az erkélyről figyelhettük.

   Gyönyörű, szélmentes idő volt aznap. Magasan repültünk a város felett, melynek legmagasabb tornyának csúcsa is csak a talpunkat csiklandozta. Majd a szigetekkel hatásvadászkodó, gyönyörű tengerpart felé vettük az irányt, ahol viszont lelkesedésemen kezdett túlnőni a fejfájás és a hányinger, melyet nem is annyira a néha elő-előforduló légmozgásoknak, hanem a Nap a fülke üvege által felerősített, forró sugarainak tulajdonítottam. A holtpontig, ahol be kellett volna vallanom rosszullétemet nem jutottam el, mert ereszkedni kezdtünk, s A.T. gyengéden lerakta a gépet.

   Brian-nel és Sam-mel ebédeltem, majd az autópálya egy kamionos pihenőjénél búcsút vettem kivi barátomtól. Mielőtt elhagytam volna az országot, még vissza akartam térni a bennem mély nyomot hagyó, a Whanganui Nemzeti Parktól délre húzódó hegyek közé.


   Többé-kevésbé a Misáékkal bejárt útvonalon haladtam célom felé. Egy maori tengerészgyalogos, aki egy, pont a születésnapjára eső temetésre igyekezett haza, egy svájci házaspár a kislányukkal, ahol a férj, aki fiatalon stoppal járta be az országot, s megfogadta, hogy egy nap visszatér ide, s minden stoppost felvesz majd -voltak segítőim. Majd egy pickup lassított le mellettem. A rendszámtábla egyéni volt: SLE(D)DOG ('szánhúzó kutya'). Mondanom sem kell, hogy volt miről beszélgetnünk. Sőt, szános segítőmtől az utazás sem állt távol. Stoppal járta be Ausztrália vörös földjét, hol pénzzel, hol anélkül. A fél kontinensen egy teherszállító vonatra fellógva vágott át, mely kalandját csak egy autóablak bánta. Betörte és beszállt, hogy fedél legyen a feje fölött a hosszú út alatt. A Szivárvány-hegy lábánál egy tó melletti parkolóban búcsúztunk el. Vacsorámat megosztottam egy arra kóbórló kakassal, majd a sötétség beálltával felvertem a sátramat a fák alatt.




   Még pont időben keltem, hogy az eső előtt összepakolhassam a sátrat. Rövidebb fuvarokkal közeledtem "paradicsomi" célom felé. Az utolsó löketet egy turistacsoportnak kenukat szállító bácsi adta meg. Ismét ott álltam a mesés zöld hegyek között, a hegyoldalban dzsungelen és friss legelőkön átvágva, faluról-falura futó földúton. Csak úgy félvállról stoppolgatva gyalogoltam, s próbáltam minél többet magamba szívni a táj varázsából. Felbukkant egy "özönvíz előtti", de gyönyörűen felújított járgány, s befordult az egyik farm felé. Majd még egy. Szinte percenként bukkantak fel a XX.század elejének időtálló mechanikus képviselői. A legtöbben szembe jöttek velem, ám mikor felbukkant egy, mely velem egyirányba igyekezett, már kinn is volt a hüvelykujjam. A közgazdász Morris-nak hála, egy 1923-as, nyitott tetejű Studebaker utasaként folytathattam utamat. A szemerkélő esőben lassan csordogáltunk a hegyoldalban dél felé. A sebesség és egy autó zártsága mennyit elvesz a környezetből! De így, lassan pöfögve, ázva része maradhattam a tájnak.

   Morris Wellington-ból jött fel a veteránautó találkozóra. E hegyektől egy órányira, a tengerparton szállt meg többedmagával egy jóbarát házában. Folyamatosan esett, így mikor ebédnél felajánlotta, hogy tartsak velük, s az éjszakát is ott tölthetem, éltem a lehetőséggel. A negyvenes évek zenéjére tisztítottuk meg a Studebaker-t és két, éppen csak fiatalabb társát az út porától, majd egy egyetemi tanár, egy műkereskedő és a közgazdász Morris társaságát élvezhettem, miközben sorra érkeztek a grillezés szülte finom falatok.


926-928. nap


   Négy fuvarral el is értem Wellington-t. Valerie barátnője, Lisa látott vendégül. Nem csak fedél volt a fejem felett. Lisa kis sportautójával bejártuk a télies-esős hangulatban úszó város körüli tengerpartot, a gazdagok negyedét, a hullámok mosta sziklafalakba simuló házak sorait is.

   Elbúcsúztam Új-Zélandtól és Sydney-i átszállással repültem Tasmániába. Az útlevélellenőrzésnél félrehívtak. Gyanús volt, hogy már harmadszorra térek vissza az országba viszonylag rövid időn belül. Kérdésekkel ostromoltak, s még a telefonomban tárolt névjegyeket is átnézték. Szerencsére ekkor már megvolt a repülőjegyem, mellyel Ausztráliát készültem elhagyni -ez segített, beengedtek. Állítólag villám csapott a hobart-i repülőgépbe, így az éjszakát egy igen kellemes szállodai szobában kellett töltenem.

887-913.nap Uj-Zeland 1. (road trip)

Posted on February 27, 2013 at 10:00 PM Comments comments (0)

887-888.nap Auckland


   Sydney-n keresztül repültem Új-Zéland legnagyobb városába, Auckland-be. Új-Zéland, új ország, új és újfajta, hónapok óta várt kaland várt rám.

   Késő este landolt a gép. A határon hosszas biztonsági ellenőrzés. Sátram áttisztítása, hogy a Csendes-óceán ezen kis szigete, önálló és egyedi ökoszisztémája az maradhasson, ami. Pakisztáni vízumom gyanús méregetése. Átjutva mindezen az aulában váró emberek között nem találtam, akit kerestem. Cetlin cím, ahova kisbusszal tudnék eljutni, de... előtte eszem valamit.

   Hátulról ért a támadás. A kinyújtott karok a nyakamat célozták meg a teljes test levegőből érkező csapását irányítva. A becsapódás a szó szoros értelmében baráti volt. Misát ölelhettem a keblemre.


   Barátságunk még a középiskolai időkre nyúlik vissza, s azóta már nemegy stoppos kaland fűződik hüvelykujjainkhoz mind magyar, mind akár szlovén vagy korzikai földön. Ez alkalommal a másik, azaz az autós oldal szerepére vállalkoztunk. Misáék (ő és barátnője) kocsit béreltek, hogy a rendelkezésükre álló kb. 4 hét alatt járjuk be az ország mindkét szigetének lehető legtöbb szegletét.

   Ez persze merőben új szituáció volt számomra. Eljuthattunk olyan helyekre, melyeket stoppolva csak nehezen vagy egyáltalán nem lehetett volna felderíteni. Bár személyes kapcsolatot a helyiekkel így nemigen alakítottunk ki, bárhol, bármikor megállhattunk, s mégha nem is szállás-jelleggel, de mindig fedél volt a fejünk felett. Ez utóbbi különösen hasznosnak bizonyult az út során, ugyanis alig volt nap, mikor ne esett volna az eső. Egész évben erre az útra készülődtek, ám az időjárás ezt finoman szólva sem támogatta. Sok terv meghiusúlt, s az ég szürke játéka volt, hogy kikezdte az autó falai közé zárt kis csapat hangulatát. Volt, hogy ezen sikerült felülemelkednünk, volt, amikor nem. De akár zuhogó eső áztatja, akár forró Nap égeti, Új-Zéland szigete egy ritka gyöngyszem, melyet érdemes felkutatni (csak vigyen magával esőköpenyt az ember). Szépségét dícsérendő több kép, s kevesebb szó essék.


   A szállásra érve Misa barátnőjével, a francia Estelle-lel hármasban ausztrál rumot kortyolgatva hajnalhasadásig folyt a beszélgetés.

   Auckland hangulatában Melbourne-t idézi, ám az eső által még erősebben érvényesülő, sok zöld rész talán még élhetőbbnek mutatja. Misa nem győzte élvezni a friss illatot, mely a kertvárosi részeket lengi be. Bejártuk a belvárost is, a kikötői részt, majd egy nagy bevásárlást követően magunk mögött hagytuk a rugby világbajnokság utórezgését még magán viselő várost.


889-891.nap Északi-sziget


   Kiérve Auckland vonzáskörzetéből rögtön magával ragadott a táj, és az elkövetkezendő hetekben nem is eresztett. A zöld és árnyalatai az esőfelhők takarása ellenére is frissen ragyogva uralták a dombos tájat. A legelésző tehenek és birkák is állandó szereplői nemcsak a látványnak, de az első nap induló, az út alatt és azóta is könnyes nevetést előidéző vitánknak Misával, miszerint tehénből vagy birkából van-e több (természetesen tehénből). Ám e visszatérő téma is csak egy volt a sok közül. Dőlt belőlünk a hülyeség, egymás szivatása, nemegyszer átsegítve minket az eső bebörtönző óráinak csalódottságán.

   Rotorua városában a legöregebb autók kipufogója is a szagtalan kategóriába esnek, legalábbis hazai pályán. A szulfur-sárga, gejzíres vidék szaga az egész várost uralja. Míg kezdetben izgalmas, sőt egzotikus hatást kelt, hosszabb távon ránehezedik az emberre. Egy rövid séta után folytattuk is az utunkat délnek.

   Egy hüvelykujj bukkant fel a zuhogó esőben. A fiatal Mode egészen Taupo-ig velünk tartott. A nagy Taupo-tó partján fekvő városkában mi csak éjszakára álltunk meg, majd másnap az itt-ott meleg forrásokkal büszkélkedő, amúgy hideg kékség partja mentén folytattuk az utunkat dél felé.

   A Tongariro Nemzeti Parkban tett párórás túránk alatt szembesülhettünk először azzal, hogy mennyire elzártan fejlődött természet vesz körül minket. A szigetország faunájának 80%-a csak Új-Zélandon található, s ez még a laikus szemnek is feltűnik. A dzsungel páfrányai a dinoszauruszok világába repít, de a réteken is új színárnyalatokra, új formákra figyel fel az ember. A vulkánt aznap felhőgallérok serege fojtogatta, így mi csak az alaptábortól néhány km-re található vízesésig mentünk.

   Estelle egy kisebb utat javasolt folytatásképp, melyért a mai napig hálás vagyok. A nemzeti parktól dél-nyugatra keskeny út fut egy folyó áztatta völgybe néző hegyvonulat oldalában. Zöld legelők és érintetlenebb dzsungelek oly harmoniája vett ott körbe, hogy azonnal tudtam, ide vissza fogok térni. Apró falvak "nagy nevekkel" bukkanak fel egy-egy kanyarban, hogy a következő fordulóban már ismét a zöld üdeség legyen az úr: Athén, London, Jeruzsálem...

   Wellington belvárosában csak egy rövidebb sétát tettünk a régi kőépületek és új üvegdobozok érdekes, viszonylag harmonikus világában, majd egy csak félig sikeres kísérletet tettem arra, hogy strandpapucsban igyak meg egy sört egy bárban (nem engedtek vissza a biztonsági előírásra hivatkozva). Egy hosteles éjszaka után kora reggelen kompra szálltunk és magunk mögött hagytuk a fővárost, s egyben az Északi-szigetet.


892-904.nap Déli-sziget


   A kora reggeli Nap felhőkön átszűrődő kéjelgését már a komp szeles fedélzetéről figyeltük vágyakozva. A Déli-sziget szigeteit elérve még csak vízi utunk felénél jártunk. A hajó hosszan manőverezett az ég által pasztelessé varázsolt, zöld hegyek lábainál. Az árnyékukat vesztett szépségek völgyeiben elő-előbukkanó, színes házikókat leszámítva civilizációnak nem sok nyoma volt, míg el nem értük a kikötőt. A sziget keleti felén indultunk délnek a part mentén.

   Kaikorua-hoz közeledve megálltunk egy kis, sziklás nyúlványnál, melyet bár három oldalról ostromolt a tenger, biztonságos pihenőt nyújtott nemcsak az arrajáró utazónak, de számos fókának is. Ám uszonyos barátainknál ára volt a száraz ágynak. Az éles sziklák megannyi sebet ejtettek az állatokon, míg azok kiverekedték magukat a vízből. A vastag zsírpárna látszólag megvédte őket a komolyabb sérülésektől, de ha a számos vágás nem lett volna elég, hálószobájukban ott vártunk rájuk mi, az érdeklődő turisták és "vakus ébresztőóráink".

   A Kaikorua-félsziget csücskében nagy sétát tettünk a golfpályákat megszégyenítő fűvel takart dombokon, melyek széléről meredek sziklafal vezeti a szemet a horizontba vesző tengerre. Míg a dombtetőn legelésző tehenek látogatókhoz szokott szemei kutatták a zöld tengert gyümölcsei után, a tengerszint sziklái között fókák illették bűntudatot ébresztő pillantásokkal a pihenésüket megzavaró kétlábúakat. Egy-egy ormon madarak százai fészkeltek, melyek szintén nem egy távcsöves érdeklődőt vonzottak e helyre. A városkától nem messze délre egy partmenti kempingben bújtunk meg sátrunkban az éjszakai eső ellen.

   A néhány évvel ezelőtti földrengés nyomait még hosszú évekig viseli majd magán Christchurch városa, ám míg az újjáépítés folyik, szellemes, sőt művészi módon tették lehetővé a belvárosi mindennapok zökkenőmentes folyását. Színes és modern, külön arculattal rendelkező konténerek adnak otthont a boltoknak, kirakataiknak és a kávézóknak, bároknak. Még bejártuk a nagy botanikus kert szemeinknek oly sok új formát mutató "parkosított dzsungelét", majd az érintetlenebb természet felé vettük az irányt.

   A Christchurch-nél induló, mélyen a tengerbe nyúló félsziget hegyi útjain csalinkáztunk, míg megtaláltuk eldugott szállásunkat. A völgy, melynek oldalában a ház állt táguló, nyitott folyosóként vezetett a tenger felé, ahol köríves öböllé mosva adta meg magát a nagy kékségnek. Másnap bejártuk a hegyeket borító, patakokat, vízeséseket rejtő dzsungelt, majd a Déli-sziget fjordvilága felé vettük az irányt.

   A Tekapo-tó mintha ügyet sem vetne a felette gomolygó esőfelhőkre. A természetes tükrök elsőszámú szabályát áthágva kitartóan őrzi saját színét. E csoda, melyet talán csak a legnagyobb festők lennének képesek elhelyezni a színpalettán, minket is megállított. Vadlúdcsapataival együtt csodáltuk a környező havas hegycsúcsok méltóságát is felülmúló erejét.

   Még egy rövid pihenő az öreg bányászvároska, Cromwell utcáit járva, majd egy hegyi folyó mentén találtunk sátor- és mosakodóhelyet.

   A kalandsportok szerelmeseinek fellegvára, Queenstown pezsgése helyett a kivi fjordvilág szúnyogtáncát választottuk aznap estére. A kis folyó, mely mentén a kis vérszívók nagy csapatokban őrjáratoztak, amennyire csábított frisseségével a fürdésre, annyira fel is gyorsította azt hőmérsékletével. Misával végül sikerült annyira felheccelnünk egymást, hogy ijedt vigyorral és néma sikollyal, de megmártóztunk az egyetlen szúnyogmentes térben.

   A norvég fjordvilág szerelmeseként kíváncsian vártam a kivik válaszát e természeti csodára. Fenséges hegycsúcsok és üde dzsungel felejthetetlen párosa kísér a völgyben hosszan húzódó fjord partjára. Ha a növényzet egyedisége nem lett volna elég, a parkolóban ugrándozó kivi emlékeztetett, hogy mely országban vagyunk is. Milford Sound... A név ma már sajnos nem méltóságos csendet, alázuhanó vízesések zenés robaját jelenti. Sétahajók, helikopterek, repülők zaja uralkodik a Király e kertjében. De leheverve egy görnyedő fa árnyékában a parton a látvány egy-egy pillanatra képes elzárni a hallójáratot és kikapcsolni ingertúltelített agyunkat.

   Karácsony napja igazi napsütéssel ajándékozott meg minket. A fjordoktól északra a hegyekben egy kempingben kis fával adóztunk e napnak. Estelle gyomorsimogató, gazdag vacsorával kényeztetett, melyet az új-zélandi utunk során elmaradhatatlan vörösbor segített a Föld középpontja felé. És le is égtünk.

   Hajdanán talán megállíthatatlan folyam volt, mindenesetre a Fox-gleccser ma kis makettképet mutat. A hegyek árnyékában félve összehúzódó, kis repedtsarkú jégcsepp, mely nem érti a nagy szenzációkeltést körülötte. Mi se értettük.

   Az aznap este óta már nemcsak egy képet, de érzést is jelent számomra, ha meghallom a "hullámlovaglás"-szót. Egy kis tengerparti kempingnél telepedtünk le, s testünket a megfelelő pillanatban deszkává "feszítve" siklottunk a hullámok hátán. A gyors mártózásnak induló tervből a megvalósítás során hosszas lubickolás lett. Naplementéig szeltük a habokat, majd tábortűz fényénél ürült a borosüveg.

   Az Abel Tasman Nemzeti Park is Milford Sound-szindrómával küzd. A Paradicsomként hirdetett egykori Paradicsom kis öblei motorcsónakoktól hangosak. De talán jobb is így, hogy Új-Zéland egy-két része hírdetve van, megszállva, gépiesítve, hisz ezáltal viszonylag védve maradnak más részek. Az ország minden szeglete egy gyöngyszem ugyanis.

   Egy nyugis, esős nap után, melyet Nelson városában töltöttünk elbúcsúztunk a Déli-szigettől, s újra kompra szálltunk.


905-913.nap Északi-sziget


   Palmerston North városában ért minket a Szilveszter. A kihalt utak hangulatához megfelelő szálláshelyet találtunk. Az egy idős házaspár üzemeltette, házias hostelben csak mi hárman voltunk. A vihar előtti csend feltehetően a belváros bárjaiban robbant, míg nálunk gazdag vacsora, néhány üveg bor és kis hangszórók adta jó hangulat tett pontot 2011-re.

   Másnap végigdöngettünk a fél szigeten és a szeles, esős Bay of Plenty egy kis kempingjében állítottuk fel sátrunkat.

   Misa imái meghallgatásra találtak, és az új év második napján egy bérelt szörfdeszkával a hóna alatt vigyorogva állt Mount Maunganui hosszú, homokos strandján a forró napsütésben. Misa a habokkal folytatott küzdelmében, Estelle és én a parton olvasva, de mindhárman sikeresen leégtünk.

   A Wentworth-völgyben, a mesés erdők és dombok között megbúvó kempingben a víz volt az úr. Az autó megbírkózott a patakkal, ám a paradicsomi hely lassan, de biztosan ketchup-os formát kezdett ölteni az állandó eső hatására. Az éjjel beáztunk. Reggel bemenekültünk a közeli városba, de a nagy hullámok szálló-zuhanó versennyé kényszerített motorcsónak-bajnokságát leszámítva nem sokminden hozott minket izgalomba aznap. Végül megadtuk magunkat, és a kempingből átköltöztünk egy hostelbe, ahol mindent meg tudtunk szárítani, magunkat is beleértve.

   A Katedrális-barlang is a felkapottabb helyek közé tartozik az Északi-szigeten. Szépsége tagadhatatlan, de ha Új-Zéland egészét nézem, kiemelt státusza talán csak annak tulajdonítható, hogy "mindenhol kellenek kiemelt látványosságok". Egy hatalmas szikla egy barlangszerü átjáróval két homokos strand között. Fürdőzők százait vonza a kb. félórás, erdei sétával elérhető part. A vízből meredeken kiemelkedő s messzibe nyúló dombvilág (a legelésző tehenekkel), ill. az erre válaszoló "tengeri dombvilág" szigetei amennyire nem egyedi ebben az országban, olyannyira szemet kényeztető.

   Az újabb eső egészen Auckland-ig üldözött minket. A kedves olvasó talán még emlékszik, hogy a magyarországi indulásunk közvetlenül Croky és Fet barátaink esküvője után volt, mely esemény kapcsán ismertük meg az új-zélandi Brian-t. Aucklandban az ő vendégszeretetét élvezhettük, melyből a legfinomabban szólva sem volt hiány. Gyakorlott szakácskezeinek alkotásai koronaként díszítették tányérjainkat, míg az üvegpoharakat vörös ruháikból vetkőztettük. Világotjárt barátunk élettapasztalata, gyors észjárása és nyitottsága éjszakába nyúlóan garantálta a jó hangulatot.

   Misáék kivi napjai meg voltak számlálva. Még tettünk egy lelkes kísérletet a sziget északi csücskébe utazva, de a "szakadatlanul-szakadó" eső minden Szigetek-öbölbeli tervünket elmosta, s hotelszobai fogságra ítélte kis csapatunkat.

   A búcsú a hajnali órákra esett. Misa még ekkor sem ismerte be, hogy több tehenet mint birkát láttunk az elmúlt hetekben.

(az utolsó mondat végére egy "smiley" dukálna, hiszen belőlem a leírása, Misából pedig az olvasása mindenképp mosolyt vált ki)

850-886.nap Esperence, outback (Ausztralia 4.)

Posted on February 21, 2013 at 4:20 AM Comments comments (0)

850-853.nap Melbourne


   Második ausztráliai tartózkodásom első néhány napjában ismét Ildikó és Luke vendégszeretetét élvezhettem. Hétvégére kitörtünk a város falai közül, és a Melbourne-közeli dombvidék ösvényeit és szikláit koptattuk a forróságban. A magasból körbenézve megművelt földek végtelenje olvadt egybe a horizonttal, amit mi lihegve lestünk a fák árnyékából.


854-857.nap Melbourne - Esperance


   Luke reggel munkába menet kitett az Adelaide felé vezető főúton. Bár még jócskán a városban voltam, egy buszmegálló kínálta helyen lengetni kezdtem. Három rövidebb fuvarral sikerült magam mögött tudni a nagyvárost. Az elsőnél a kocsiban felejtettem a stoppos táblámat, a másodiknál egy 50 körüli hölgy lágyékomnál kutakodó kezét vezethettem vissza a saját térfelére, a harmadikkal pedig sikeresen az autópályán landoltam, ahol már minden autó nagy sebességgel haladt. Na de irányban voltam.

   A negyedik autó már egészen Adelaide-ig vitt. Az idősebb házaspár unokáikat látogatták meg Melbourne-ben, s épp hazafelé tartottak. A többórás út nagy részén nem sok szó esett. A háttérben futó zenét néha a Nagyapa -aki folyamatosan kólát ivott- reszelős böfögése szakította meg. A viszonylag -ausztrál viszonylatban- sűrűn lakott vidékre anno aranyláz csábította a családokat. A bányák kiürülésével maradt az agrár vonal. A hatalmas tavak, melyek mellett elhaladtunk pusztán a tavalyi esőzések hozadékai voltak -az év legnagyobb részében a mederben port visz a szél.

   Zuhogó esőben értük el Adelaide-et. Meglepetésemre meghívtak egy teára, mely -mint később kiderült- egy remek lasagne-s vacsorát is takart. Majd kivittek a város szélére.

   A zuhogó eső és estére minimálisra csökkenő forgalom nem sok reménnyel kecsegtetett, de azért meg-megszólítottam a benzinkútra beszaladó sofőröket. A fuvar végül nem kérésre, hanem ajánlatként érkezett egy Pt. Augusta-ba tartó kamionsofőrtől.


   Az ablaktörlő csak a vezetői oldalon működött, így a többórás út alatt a kabinon kivüli világ a fantáziám szüleménye volt, mely pusztán fénysávokból, ill. a sofőr szavaiból táplálkozott.

   ...Éveket töltött a hadseregben, melyet végül azért hagyott ott, mert minden pénzét állandóan elitta. Hasonló okokból mondott búcsút a bányász karriernek is, s ugrott bele a kamionozásba. Jókedve töretlennek látszott, s minden megnyilvánulása rengeteg életenergiáját mutatta. Nem is lepett meg, mikor kiderült, hogy a motorozás egyik nagy szerelme, s hogy a 300 km/óra kétkeréken -melyre a motorja egy kis chip segítségével képes, s melyet a ,,90mile straight,,-nek nevezett, Ausztrália leghosszabb egyenes útszakaszán ért el-, s hasonló adrenalinbombák a lételemei...

   Éjfél előtt nem sokkal Pt. Augusta egyik kamionos pihenőhelyén rakott ki. Ő aludni tért, én pedig elkezdtem a másnap délelőttig tartó, ,,erősen nézek,, -azaz fuvarra várok alvás helyett- című fejezetet.

   Forgalom csak pont annyi volt, mely nem engedte, hogy belógjak egy zuhanyzós kabinba szunyálni. Amint a Nap felkelt, kigyalogoltam a főútra, hogy a kútra nem betérő autókat is választás elé állítsam. A hátam mögött gyülekező és villámlásokkal fenyegetve közeledő viharfelhők azonban hamar megfutamítottak. Másodperceken múlott, hogy nem áztam rongyosra. Már jócskán délelőttöt ,,írtunk,, mikor egy lószállító utánfutót vontató terepjáróból kiszólt egy apró hölgy, s Kimba-ig fuvart ajánlott.

   Bár már vagy kéthetes bozont volt az arcomon, s a szemeim is feltehetően igen karikásak voltak, a meglepetés, hogy egy nő vett fel, hamar elmúlt. Theresa közel negyven éve dolgozott lovakkal. Tenyésztette, versenyeztette őket, s elmondása alapján egyértelmű volt, hogy egy harcedzett, ,,nadrágot viselő,, hölgy mellett ülve folytattam utamat nyugatnak.

   Kimba-ba érve már igen súlyosak voltak a szemhéjaim, így egy park fája adta árnyékban ledőltem, hogy aludjak egy órácskát. Tíz perc múlva még karikásabb szemekkel álltam tovább -a legyek elüldöztek.

   A város határában a benzinkúttal szemközt álltam a napon. Egy közelben álló fa kérge leválóban volt, így az elkövetkezendő egy-két órát meditatív kavics dobálással töltöttem feltöltve a kéreg és törzs közti részt. A hatalmas kamionok, ha már mozgásban voltak, sosem vettek fel, így reménnyel töltött el, mikor egy piros duplautánfutós megállt a kúttal szemben, s a sofőr beszaladt egy kebabért az állomásra.

   Bik öt éve jött át Indiából Ausztráliába, ma már állampolgár. Eleinte tanult és szakácsként dolgozott, majd taxizott, végül a kamionozás mellett tette le a voksát, még ha nem is örökre. Másfél éves sofőrködése alatt sok helyre eljutott. Amennyire jól ismerte az ausztrál utakat, a világ más részeit viszont annyira nem, pontosabban semennyire sem. Talpraesettsége, ill. hogy milyen hamar megvetette a lábát egy idegen országban elismerést váltott ki bennem, míg az ,,el lehet jutni szárazföldön Németországból Amerikába?,, és hasonló kérdései meglepetést. Mindenesetre mindkettőnknek voltak kérdései, melyre a másik örömmel válaszolt. Jó hangulatban teltek az órák.

   Éjszakára felajánlotta, hogy a szállítmány legyen a szállásom, így egy kisbusz padlóján fészkeltem el magam, s aludtam, mint akit fejbe vágtak. Másnap folytattuk az utunkat nyugatra. Ezüstfenyő színét idéző bokrok, hol szavannás, hol csak füves részek mellett suhantunk, s a föld lassan vörösebb és vörösebb lett. Már sötétedett, mikor kitett Norseman-ben, ahonnan én délnek vettem az irányt.


   Újabb kamionnal folytathattam utamat, egészen Gibson-ig. Fuvaradóm, aki a helyi forrásvizet saját kis üzemében palackozta, ill. terítette a környéken szállásadómmá is lett. Üres óráiban veterán autókat bütykölgetett. Büszkén pöfögött egy kört évszázados járgányával, otthonában pedig egy múzeumi gyűjteménnyel versenyeztethető antik kollekcióján vezetett végig.

   A bányák számára személyfuvarozással foglalkozó Humphrey vett fel másnap reggel. Háromszoros is leálltunk, mert felforrt a víz, de mikor egy reggeli után megköszönve a fuvart elbúcsúztam tőle, már csak 20 km választott el Esperance-től.


858-870.nap Esperance, Perth


   Néhány gondtalan napot tölthettem el Suze és a négyéves Elvie társaságát és vendégszeretetét élvezve. Kétszáz méterre a tengertől, szebbnél-szebb sziklás, puhábbnál-puhább homokos strandok szomszédságában. Nemcsak a homok színe idézte a havat, de rajta, benne lépkedve a talpam alatt születő hang is magyar és norvég telek kellemesen képzavaró emlékét hívta elő. Grillezések, baráti összejövetelek, túrák és fürdőzések kényeztettek.

   Perth-be érve William egy motoros barátjánál várhattam a farm, a meló hívó szavára. Kirk nagy termetével, szakállával, halálfejes tetoválásaival hamar a megtestesült nyugalom szimbólumává vált számomra. Végtelen türelem, nagy szív, mackós humor, egy jólmenő vállalkozás és sejtelmes ködbe burkolózó élettapasztalatok. Hideg sör, újság, gazdag vacsorák és természetes vendégszeretet. Hol a lovakat segítettem megetetni, hol a kertben dolgoztunk, hol világotjárt feleségével, Ellena-val kalandoztunk történeteket mesélve egymásnak.




   Kirk vitt fel a farmra egy teherautóval. William-mel hárman megittunk egy „Isten hozott”-sört, s már indultunk is egy szélmalomhoz.

   Befogás (mustering) idején a szélmalmok köré épített kerítésrendszer kapuját kinyitják. A szomjas állat könnyedén bejut a mesterséges tó, ill. itató kínálta vízhez, ám a kifelé vezető út le van zárva. Mi egy zárt folyosót építünk kerítéselemekből, pallóból és a kecskéket feltereljük a terepjáró, nagyobb létszám esetén utánfutó, vagy teherautó hátuljára. Ez elég egyszerűen hangzik, ám a kivitelezést millió és egy dolog nehezíti, bonyolítja, ill. teszi akár morálisan is kérdésessé.

   Az ausztrál puszta kecskéi (más farmokon tehenei, birkái, lovai stb.) vadonélő állatok. A szedett-vedett „terelő-kerítések” km-ei, melyek keresztül-kasul húzódnak a vörös tengerben pusztán gyengéd iránymutatóként szolgálnak. A bezártság érzete ismeretlen az ott élő állatok számára. Ennek megfelelően fogságba esve félelmet nem ismerve próbálnak kitörni onnan. Az ember felbukkanásával mindez pedig pánikba fordul. A víz szaga legnagyobb számban kecskéket vonzott az itatóhoz, de mindig találtunk kengurukat és emukat is a „nyájban”. Az elkerített rész kisebb-nagyobb „rekeszekre” volt tagolva. Ezek között terelgetve próbáltuk elválasztani a kecskéket és a többi állatot, ill. a kecskenyájon belül is a vemhes nőstényeket, kismamákat kicsinyeikkel együtt elkülöníteni a többiektől. Teljes siker nagyon ritkán adatott meg.

   A kecske, az emu és a kenguru nem természetes ellenségei egymásnak, de nem is keresik egymás társaságát. Egy itatónál akár 40-50 állat is összetorlódhat. A fogság és egymás közelsége is pánikot szül. A csapdába esett állatok egymást nem bántják, de főleg az emuk és kenguruk megpróbálnak áttörni, átugrani a kerítésen. Nem egyszer elpusztult vagy haldokló egyedeket találtunk a kerítés mentén. Olyan erővel képesek nekifutni a kerítésnek, hogy eltörik a nyakuk. Felugorva, fennakadva felsérti őket a drót, annyiszor és oly mélyen is akár, hogy az állat elvérzik. Felbukkanásunkkal ez a pánik csak nő. Mindig a lehető leggyorsabban kellett cselekedni, rekeszeket, kaput kinyitni, terelni, hogy a még élő kenguruk és emuk, kis kecskék és anyáik, ill. a vemhes nőstények visszataláljanak a szabadba. Az emukra gyakran olyan pánik tört, hogy hiába nyílt egy 3-4 méteres rés a félelemtől vakon folytatták harcukat a kerítéssel, akár 1 méterre a nyitott kaputól. Nagyon közel pedig nem mehettünk, hisz akár egy rúgással is végezhettek velünk a megvadult állatok. A menthetetlenül sérült állatokat golyóval segítettük át az égi vadonba. A tetemeket kihúztuk és a bozótos lett a temetőjük. A varánuszok, madarak és rovarok egy-két napon belül eltüntették a tetemeket. Egy-egy ilyen dögevő gyík akár 2-3 méteresre is megnőhet. A tetem mellett leásnak és alulról kezdik el enni a föld hűvöse által a rothadástól megkímélt részeket. Alapvetően tartanak az embertől, de ha túl közel merészkedünk, gyors támadásra képesek. Felrohannak az emberre, leteperik és összetépik karmaikkal. Egyszer volt csak, hogy megindult felém egy ilyen „őslény”, de még pont vissza tudtam ugrani az autóba.

   A kecskékkel egy fokkal könnyebb volt bánni, bár a kifejlett, nagyszarvú hímekkel vigyázni kellett. William hasán hosszú heg tanúskodott erről. Gyenge elektrosokkot adó pálcák segítették a terelgetést, ám volt, hogy az embernek egyszerűen meg kellett ragadni az állatot a szarvánál. Ennek mikéntje is fontos volt, hisz egy kifejlett hím oly erőt képvisel, mely egy rántással kéztöréshez vezethet. Minél többen voltunk, annál könnyebben ment a munka. A szomszéd farmról Joe jött át gyakran segíteni, s ennek megfelelően mi is napokat töltöttünk odaát.

   A nagy kavarodásban elkerülhetetlen volt, hogy néhány kicsi elveszítse az anyját. Őket rendszeres cumiztatással próbáltuk életben tartani és a kinti élethez elég erőssé tenni -több-kevesebb sikerrel. Az elszállításra váró állatok egy hatalmas, elkerített részen várták, hogy egy kamionos út után hajón induljanak Amerikába. Míg a fő felvásárló hosszú évekig a Közel-Kelet volt (ahova Ausztrália egyébként tevéket is nagy számban ad el), ma már a legtöbb kecske az USA muszlim népességéhez érkezik. Bár folyamatosan kaptak eledelt a bezárt állatok, gyorsan vesztettek a súlyukból. Komoly tervezést igényelt, hogy mikor jöjjön a kamion, mikor melyik szélmalmot ellenőrízzük, mennyi állatra számíthatunk..., s mindehhez szerencse sem ártott.

   A hőséget aktívan könnyebb volt elviselni, de így is gyakran kora hajnalban kezdtünk, s a koradélutáni forróság ellen árnyékba menekültünk hideg italokkal a kezünkben. A mindennapok állandó ellenségei a legyek voltak. Milliós égi flottájuk állandó ostroma komoly önuralmat igényelt napról-napra. A parafadugókat az arc előtt lóbáló sapka ugyan némileg visszafogta a támadásukat, de így is megesett, hogy az ember beszippantott, esetleg le is nyelt egy-egy zümmögőt.


   Az egyik szomszédos farmnál, melyhez jóval nagyobb terület tartozott a kecskék mellett a birkanyírás nagy erőkkel folyt. Egymás segítése természetes volt, így William-mel mi is átmentünk egyik nap, hogy a több száz befogott kecskét segítsünk a kamionra terelni. A hosszú évek tapasztalatával kiépített karámrendszer nagyban megkönnyítette a munkánkat, de még így is 5-6 személy kellett a sikerhez. Munkánk végeztével közel kétszáz állat indult Perth felé.

   Egy másik nap egyedül ültem kocsiba és mentem át segíteni. A nyíróüzemben lázasan folyt a munka, több ember részvételével. Maga a birkanyírás szinte külön mesterségnek számít. A legjobbak percek alatt megcsupaszítanak egy állatot, mely feltehetően értetlenül, sokkos állapotban hagyja el az üzem falait. Ám az igazi trauma csak ezután vár rá, legalábbis a fiatalokra. Aznap egyike voltam annak a négy embernek, akik a csupasz, párhónapos birkákat várták odakint.

   Egy négy teknőformát derékmagasságban forgató vasszerkezet körül álltunk. Az első ember megmarkolt egy már megnyírt, így gyakran több felszíni vágástól enyhén vérző birkát, a hátára fektetve a teknőbe helyezte és egy bilinccsel lefogta a lábait. A szerkezeten fordítottunk egyet. A második ember egy speciális fogóval kivágta a farm jelét az elékerülő állat füléből, bilettát erősített rá, egy méteres fogóval levágta a szarvak végét, majd egy újabb eszközzel gyűrűt húzott a hím állat herezacskójára és elszorította azt (idővel leszárad -így szabályozzák a szaporodást). Fordítás. A harmadik ember kezében kés volt. Villámgyors mozdulatokkal körbevágta a birka farka körüli bőrt, majd egy párcentis nyúlványt meghagyva egy hirtelen vágással eltávolította magát a farkat (az Ausztráliában nem őshonos birkákra halálos veszélyt jelent a farkon petéző kéklégy). Fordítás. A negyedik ember voltam én. Az elém kerülő állat szarvából és farokmaradványából spriccelt a vér, a farok körüli rész enyhébben vérzett. A vérző részeket fertőtlenítővel fújtam le, majd feloldva a bilincseket az állatot a lábára segítettem. Ha gyors voltam és az elém forduló állat herezacskóját a megmaradt farokra hajtottam, akkor nem spriccelt a vér az arcomba. De ez ritkán sikerült.

   Nem sok szó esett. Csendben, az agyunkat kikapcsolva, gépekként dolgoztunk. Azt hiszem, ezt nem is lehet másképp. Néhány óra alatt közel kétszáz birkával végeztünk. Tetőtől-talpig véres voltam. A ruhámból -szó szerint- facsarni lehetett, karomra, arcomra rászáradt. Már sötétedett. Megittunk egy sört, majd elbúcsúztam.

- Kérsz egyet az útra is?

- Ja.

   „Ezt is meg kellett tapasztalnod, Péter, és helytálltál” -szoktam magamnak mondani... de közben az agyam gőzerővel dolgozik azon, hogy mentséget találjon tettemre.


   Az ausztrál bozótos egyszerre szűk és tágas. Egyszerre érzem bezárva magam a sok bokor között, és szabadnak a végtelen tájban a végtelen ég alatt. A mozgástér paradox módon pont azáltal szűkül be, hogy napokig gyalogolhatsz, nem jutsz sehova. A táj, akárcsak az ottani tapasztalataim, élményeim és az emberek, akiket megismerhettem egyszerre felemelőek és -sok esetben jó értelemben- rámnehezedőek. De legyen jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz egy nap, az ausztrál vadont minden este fenséges naplemente oldozza fel és ringatja álomba. Számomra az utolsót egy Perth felé tartó busz ablakából csodálhattam.

789-849.nap Gruzia

Posted on February 21, 2013 at 3:25 AM Comments comments (1)

789-849.nap Grúzia


   A háromhónapos ausztrál vízumom (egy éven belül többszöri belépésre is felhatalmaz, de egyszerre max. 3 hónapos ottartózkodásra) lejártával Új-Zélandra készültem. Már a repülőjegyem is megvolt, mikor email érkezett Mori-tól, akit legutoljára Thaiföldön láttam. Mori Iránból Grúziába költözött és hostelt nyitott a fővárosban. Kérdezte, hogy nem mennék-e segíteni neki.

   Miért is ne? A novemberi farmos munkáig, ahova elígérkeztem még volt két hónap. Annyi pénzem volt, hogy eljussak Grúziába. Írtam Mori-nak, hogy ha vissza tud juttatni Ausztráliába novemberre, már indulok is. Tudtam, hogy őt sem veti fel a pénz, de ez belefért. Így esett, hogy Ázsia felett átrepülve ismét európai földre léptem.

   Már a repülőn elkezdtem jegyzeteket készíteni azokról a dolgokról, melyek szerintem alapvető fontosságúak egy utazónak egy szállással kapcsolatban. Próbáltam felidézni, milyen gesztusokért, apró figyelmességekért voltam különösen hálás az elmúlt két évben általam igénybevett szálláshelyeken. És kíváncsian vártam, hogy Mori miként képzeli el mindezt, s hogy a pár héttel az érkezésem előtti nyitás óta milyen tapasztalatokat szerzett. Harcra éhesen vártam az új kihívást.

   Látszólag minden adott volt. Növekvő turizmus, egy központi fekvésű, jó adottságú hely (Mori egy nagy, többszobás lakást bérelt ki), s még a terveket tekintve is egyetértés volt közöttünk. Ám a megvalósítás apró lépései folyamatosan csúsztak, halasztódtak, nem jutottunk egyről a kettőre. Alapvető dolgok hiányoztak. Voltak vendégek, de főleg Mori kapcsolatain keresztül perzsa turisták jöttek, akik igényei nehezen voltak összeegyeztethetőek egy európai hátizsákosokat megcélozni szándékozó hostel szolgáltatásaival (ami társam célja lett volna). Készítettem egy weboldalt, költségvetési tervezetet, fontosabb beruházások és kellékek listáját... Nem értettem, mi tartja vissza Mori-t. Elücsörgök én a bejáratnál éjszaka, hátha jön vendég, kimosom én kézzel az ágyneműket, de úgy nem száradnak meg időre...

   Barátságunkat nagy sörözésekkel, nevetésekkel tápláltuk, de a közös munka nem ment. Mori gondolatai a menyasszonya körül forogtak, akinek szülei folyamatosan megfúrták az esküvőt. Barátomnak nehéz volt a szíve. Napokra vissza-visszautazott Iránba. Az ilyen időszakokat használtam fel arra, hogy legalább alapvető dolgokat beszerezzek, mint pl. ágynemű, kés a konyhába, de alapvetően tehetetlen voltam, komolyabb előrelépés nem születhetett. Végül elfogadtam a helyzetet. A tél közeledtével Mori felmondta a lakást és átpakoltunk egy kisebb helyre.


   Nekem nem állt módomban hazalátogatni, de Grúzia ege alatt több régi barátot is a keblemre ölelhettem. Za Teheránból látogatott át a grúz fővárosba. Iránban tartózkodásom alatt oda kellett figyelni, miről beszél hangosan az ember az utcán. Tbilisi utcáin, éttermeiben, vagy épp a folyóparton sétálva felszabadultan beszélgethettünk. Akárcsak első találkozásunkkor, most is lenyűgözött barátom a világ és az élet oly sok területére kiterjedő ismerete és tisztánlátása. Fáradhatatlanul állta kérdéseim záporát.

   Bejártuk Tbilisi utcáit, a régi szovjet érmektől a villanyvasútig szinte mindent felvonultató piacot, a folyópartot. Millió és egy, a múltamból ismerős részlet, emlékek, melyek most oly természetességgel elevenedtek meg, mintha mindig is jelen lettek volna. Csak ha az ember hozzáért, vagy nagyon közel lépett hozzájuk derült csak ki, hogy mégsem otthon van az ember.

   Kenneth is megjelent -egy egész hétre. Több se kellett nekük, megcéloztuk a Kaukázus hegyeit.


821-827.nap Kaukázus




   Jellemző módon komolyabb tervezés és utánajárás nélkül vágtunk bele az útba. De hát nem így a legizgalmasabb? Koránkelésről szó sem volt, pláne hogy előző éjjel sokáig sörözgettünk Mori-val.

   Az ország déli felén akartunk a tengerpart felé stoppolni. Ránéztünk a térképre, hogy kb. milyen irányba menő busz juttathat ki minket a városból. A koradélutáni forróság már a buszon talált minket. Lestünk ki az ablakon várva, hogy magunk mögött hagyjuk a nagyobb házakat, s a városi útból országút váljon. Reményeink ellenére a busz idővel lekanyarodott a főútról, s hegymenetre váltott. Gondoltuk, felmegyünk a hegy tetejére, hátha onnan látjuk majd, merre kéne továbbmennünk. Hát nem láttuk, de mivel már a város szélén voltunk, s az út is stoppolásra alkalmasnak mutatkozott, elkezdtünk lengetni. Jó volt újra úton lenni. Jó volt újra együtt úton lenni.

   Idővel megállt két srác, akik csak egy közeli tóhoz mentek egy sörre. Mivel a bár zárva volt, perceken belül ismét az út mellett találtuk magunkat. Újabb autó két sráccal. Ők is a közelbe igyekeztek lovagolni, s bár ez sem jött össze, s mentek volna haza, előtte még elvittek minket a nyugatra futó főúthoz. Egy dinnyeárus előtt tettek ki, így az elkövetkezendő egy óra -érthetően- egy hatalmas görögdinnye elfogyasztásával telt... -ez persze később, mikor már egy autóban ültünk, nem bizonyult annyira jó ötletnek.

   Egy grúz katona vitt el minket Gori városáig. Barátja Afganisztánban megsebesült -repesz-, őt látogatta meg. Tőle tudtuk meg, hogy az amerikai után a grúz katonai jelenlét a legjelentősebb az afgán részeken. Még egy darabig stoppoltunk az autópályán, de mikor besötétedett, elindultunk, hogy szállást keressünk Sztálin szülővárosában. Találtunk is egy öreg kőtornyot, mely viszonylag szélvédett helyet kínált, ám addigra már a fél falu tudta, hogy ott járunk, s igen sok fiatal csapódott hozzánk. Továbbindultunk. Maga a város néhány km-re az autópályától feküdt, így lengetve gyalogoltunk az út mentén. Egy taxi lassított le. Mutattuk, hogy félreértette, nem taxira vadászunk, mire ő mutatta, hogy mi értettük félre -ingyen bevisz a központba. Hamar találtunk egy hangulatos éttermet, melynek pincérnője szállást is kerített nekünk. Degeszre tömtük magunkat a jobbnál-jobb grúz ételekkel, melyeket sör kísért. Végül átbotorkáltunk a szállásunkra, mely egy idős néni házában volt. Antik illat, széles, de rövid ágy, fűtetlen szoba, de vastag, nehéz takaró. Azt hiszem, mindketten elégedett mosollyal és teli hassal zártuk a napot.




   Az országban -állítólag- már csak itt, Gori-ban áll Sztálin-szobor. Elbúcsúztunk szállásadónktól, egy kedves, idős nénitől, s szemügyre vettük a diktátor emlékét. Kis, szegényes ház, mellette hatalmas épület, melyet már Sztálin idejében építettek. Külön sínpálya futott a város ezen részéhez, melynek maradék néhány méterén Sztálin -gondolom, csak egyik- privát vasúti kocsija van kiállítva. A volt vezető idejében láthatóan jól mehetett a városkának, pezsgett az élet. Ma már viszont csak szülöttje emlékét kereső turisták hoznak változatosságot a mindennapjaiba.

   Kigyalogoltunk az autópályához, melyen hamarosan már egy török kamionos társaságában robogtunk keletnek. Kutaisi (ahol északnak akartunk fordulni) előtt nem sokkal megállt egy török étkezde előtt. Mi úgy értettük, egy órára. Török teával, kávéval és kártyajátékkel „ütöttük az időt”. Teltek az órák. Segítettünk megigazítani a ponyvát a kamionon, majd újabb teák következtek. Már sötétedett, mikor a soför, mintha mi sem lenne természetesebb taxiba ült, s elhajtott. Hát akkor stoppoljunk. Kutaisi városát még szerencsésen elértük aznap éjjel. Szállást is találtunk, majd egy kis bóklászás után egy üveg borral és némi rágcsálnivalóval letelepedtünk a patkára.

   Egy rendőrautó tűnt fel balról, s egyenletesen lassítva közeledett felénk, míg pont előttünk meg nem állt. „Biztos tilos az utcán inni, s most elkaptak” -gondoltuk. Fel is álltam, hogy az autóból kiszálló négy rendőr egyikével megpróbáljam elrendezni valahogy a dolgot, ám csak intett, hogy nem vagyunk mi érdekesek számukra. Az ezt követő néhány másodpercben minden világossá vált. Kifogyott a benzin.

   Már épp indultunk volna vissza a szobánkba, mikor feltűnt egy harminc körüli srác, Georgie. Remek hangulatban volt már eleve, de ellenkezést nem tűrően eldöntötte, hogy erre rátesz még egy lapáttal. Így esett, hogy valami szörnyű, másnapi fejfájást garantáló, műanyag flakonos borból mindhárman szépen berúgtunk.




   Érthető módon sokáig aludtunk, melyet hosszas kóválygás követett a városban. Északnak, a hegyek felé szerettünk volna eljutni, pontosabban kijutni a városból, melynek mérete és kavalkádja órákig nem engedett. Végül csak egy kis buszon találtuk magunkat, s a városi nyüzsgést lassan hegyek, s egyre szűkebb kis hegy utak váltották fel. Egy kis faluban kiszálltunk, s fellélegezve szívtuk magunkba a friss levegőt, s gyönyörködtünk az elénk táruló völgy szépségében. De jól esett füvön ülve eszegetni!

   Két férfi vett fel minket, s egyre beljebb hatoltunk a Kaukázusba. Az egyre elhanyagoltabb állapotú úton egy Ladában utazni sétakocsikázás volt. Nem is értettem, mi történt a kátyúkkal, melyek felett ez az öreg vas bármelyik terepjárót megszégyenítő puhasággal szállt tova. Egy vízesésnél megállva egy iskolai kirándulócsoportba botlottunk. Lepénnyel, dinnyével és némi itókával kínáltak, míg mi a gyerekekkel váltottunk egy-egy szót. Az őszinte vendégszeretet megható, felemelő és egyben megnyugtató érzése ekkor kezdett átjárni, s erre az elkövetkezendő napok csak ráerősítettek.

   A két férfi egyikük szüleihez igyekezett, s hívtak, hogy töltsük ott az éjszakát. Kis mellékútra kanyarodtunk. A földút meredeken és hosszan vitt fel a hegyoldalban. Egy tornácos házikó kertjében parkoltunk le. Megfordulva hatalmas völgy terült a szemünk elé, melynek közepén kis folyó kanyargott, mintha a fölé magasodó, havas hegycsúcsok árnyékaitól menekülne. A házban az asztal megtelt ennivalóval -a grúz házi konyha legjobbjaival. Persze... az elmaradhatatlan, szintén házi, 50%-os vodka sem hiányzott. Sőt, kísérői is akadtak. Mindegyikünk tányérjának koronájául négy pohár díszelgett. Egy a házi vodkának, egy a házi bornak, egy a házi sörnek és egy valamilyen gyümölcslének. Ja, és egy kávéscsésze is csatlakozott idővel a csapathoz. Egyikük sem volt soha üres, pedig rendszeres koccintások estek. A zsíros és nehéz étel (sajtok, húsok, kenyér) nyelvem minden ízlelőbimbóját örömtáncra perdítette. Idővel viszont ördögi kör alakult ki. Bár már jóllaktam, olyan szentségtörésre kényszerültem, hogy csak azért egyek, hogy legyen minek felszívnia az alkoholt. Amíg viszont ettem, a poharak is folyamatosan újratöltődtek. Elutasításról szó sem lehetett.

   Erről estéről nincs több emlékem, s a naplómban sincs több bejegyzés. Pedig ez csak a kezdet volt.




   A reggelit vodkával segítettük a gyomrunk irányába. Elköszönve a szülőktől bepattantunk az öreg Lada-ba és lecsorogtunk a völgyben elterülő városkába. Vendéglátónk a szomszéd faluba igyekezett, s mi is vele tarthattunk. Akárcsak egy barátja és két nagy üveg sör. Pár óra múlva már egy öreg teherautó hátuljában egyensúlyoztunk többedmagunkkal az egyre kátyúsabb, szűkebb és vadregényesebb erdei utakon. Fák árnyékában osztottuk meg egymással elemózsiánkat, s egy újabb nagy üveg sört is. Egy „helyi járatként” működő terepjáró hátsó padján pattogva értük aznapi végállomásunkat, egy kis falut. Szállás után kutattunk a lassan sötétségbe boruló utcákon. Egy krumplit ásó férfitól érdeklődtünk, hogy a szemközti, elhagyatottnak látszó épületben megalhatunk-e. Válaszként behívott minket a házába, ahol két társa épp vacsorát készített. Krumpliért jöttek fel a városból a hegyekbe, ahol néhány napot szántak a nagy zsákok megtöltésére. A ház düledezett, láthatóan hosszú évek óta nem lakta senki. Az apró asztalt körülülve megosztották velünk a forró krumplilevest, majd a gyertya fényében a vodkás üveg is megjelent. Én ekkor már gondolni se tudtam alkoholra és hazugságra adtam a fejem. Mutattam, hogy nemrég operáltak, így egy-két feles után már kevésbé erőltették a folytatást. Kenneth, még ha nem is élvezettel, de kitartóan ürítette a poharát. A hideg padlón nyomott el minket az álom.




   Gyalog indultunk el a faluból. Idővel feltűnt egy öreg teherautó, s intésünkre meg is állt. Felpattantunk a hátuljában cigarettázó, idős erdei munkások mellé. A baloldalunkon merőleges sziklafal, a jobboldalunkon lenn a völgyben pedig folyó kísért. Míg tőlünk komoly koncentrációt igényelt a belógó ágak, ill. a néha csak cm-ekre elsuhanó sziklás részek elöli elhajlás, tapasztaltabb társaink egy kézzel, lazán kapaszkodtak, másik kezükkel cigarettáztak, sörrel kínáltak.

   Némi gyaloglás után gyönyörű völgy tárult a szemünk elé, melynek végére hatalmas gleccser repedező nyelve tett kékes-fehér koronát. A gleccser előtt az út ismét a hegyek felé fordult. Órákig kapaszkodtunk felfelé, majd még km-eket gyalogoltunk a hegyoldalban. A Nap már búcsúfényeit kezdte sugározni, mikor végtelenbe nyúló völgy elején elértünk egy kis települést. Legelésző tehenek és lovak között közeledtünk az első ház felé. Mielőtt bármely négylábú kaukázusi „őr” megkérdőjelezte volna ottlétünk jogosságát, a ház gazdája szárnyai alá vett bennünket, sőt olcsó szállást is ajánlott. Társaságában már szinte barátként tekintettek ránk e hegyek félelmetesen nagy és gyönyörű juhászkutyái. A mellékhelység a kert végében volt, ahol meredeken esett alá a hegyoldal. Maga a rozoga bódé a peremen kívülre nyúlt hosszú és soha vissza nem térő útra kényszerítve így a... bármit hagyjon is ott az ember. Egy biztos, ide még a lelkes, reggeli „olvasók” sem vittek magukkal újságot.

   A melléképületben egyszerű, de finom vacsorát kaptunk, majd a sok gyaloglástól igencsak elfáradt testünk hamar elszenderült a nagy dunyhák alatt.




   Szállásadóink kávéval búcsúztattak, mi pedig egy négylábú társsal kibattyogtunk a falu másik végébe. Megszámlálhatatlan őrtornyával a kis település tűpárnaként állt ellen minden felülről jövő fenyegetésnek. A közeli hegy oldalában tehenek, míg lejjebb a völgyben lovak legelésztek. Gazdáik korukat meghazudtoló módon kapaszkodtak fel és le a meredek legelőkön. Egy rövid fuvarral veszélyes kanyarokat övező meredek sziklafalak mentén jutottunk el a kanyonná szűkülő völgy következő településére. Forgalom alig volt, de mi nem siettünk. Ücsörögtünk, gyalogoltunk, ücsörögtünk... Egy ilyen világban igazából mindegy volt, hogy felvesznek-e vagy sem.

   Végül egy dzsip csomagtartójába préselődtünk be. Roston egy szentpétervári étterem tulajdonosa egy pap barátjával és az amerikai Mike-kal látogattak el a hegyekbe. Minket is meghívtak Roston testvérének házába. Hosszú órákon keresztül koptattuk a hegyoldalban futó utat, míg végül leereszkedtünk a folyó mosta völgyben megbújó Lentekhi-be. A komoly síparadicsomi jövő elé tekintő vidék e jövőképnek megfelelően gyors ütemben fejlődött. Átdöcögtünk a feltúrt részeken, míg végül egy hatalmas ház előtt leparkoltunk. A nagy család hölgytagjai szemfényvesztő vacsorát készítettek. Egy nagy asztalt ültünk körbe, de csak mi, férfiak. A lányok és asszonyok konyhai száműzetésben maradtak, ahonnan jobbnál-jobb falatok érkeztek. Ismét csapdába estünk. Ettünk, hogy bírjuk az alkoholt, de amíg ettünk, addig folyamatosan innunk kellett. Egyedül a fekete papi ruha őszes és láthatóan nagytekintélyű viselője volt képes borra kiváltani egy-egy felest. Még rémlik egy komoly és mély beszélgetés a géntechnológiáról az emeleti szoba puha ágyában, ahova minket, a három vendéget szállásoltak el éjszakára.




   Másnap délelőtt segítettünk kipakolni és átrendezni az udvar másik sarkában álló kis melléképületet, hogy az öreg terepjáró védelemben legyen téli ellenségei elől, majd új luxusváltozatának puha „bőrfoteljeiben” elindultunk a főváros felé. A hegyek lassan dombokká alakultak és a legelőket megművelt földek váltották fel, amint településről településre közeledtünk az ország belseje felé. Egy idősebb utastársunk szüleinél ebédeltünk. S persze koccintottunk is. Az apa már 80 fölött járt, de még aktívan dolgozott a helyi iskolában, ahol matematikát oktatott. Mint mesélte, édesapja a 120 évet is megérte. S valóban, az átlagéletkor a Kaukázusban nagyon magas. Hiába a nehéz ételek, az alkohol, ha az embernek a dolga végeztéhez is hegyet kell másznia a friss levegőn az a szellemet és testet is fiatalon tartja.

   Roston kihasználta az autó erejét, s számomra nem mindig megnyugtató módon száguldottunk a forgalmas főúton. Itt-ott megálltunk, hogy az útszéli souvenir-esekkel, vagy épp magunk közt gurítsunk le egy-egy felest. Késő este értük el a fővárost.


   A grúz időszakra July látogatása tette fel a koronát. A 15 éves barátságnak megfelelően éjszakába nyúló borozgatásokkal, és a grúz ízek pince-éttermi felfedezésével kísért, megállíthatatlan elmélkedésekkel telt a hosszú hétvége. Két magyar a Kaukázus lábainál kellemes részegségig grúz bort kortyolgatva a kínai harcművészetekről beszélget... Ilyen se sok van.

   Az amerikai Geoff-fal hármasban bejártuk az akkor elhagyatottnak tűnő vidámparkot a város fölé magasodó hegy tetején. A rozoga, néhol kísérteties, vagy épp gyerekkori emlékeket idéző masinákat és épületeket rezonancia-tesztnek tette ki folyamatos nevetésünk. Remegő gyomrunkat gazdag vacsora nyugtatta le, a hangos nevetés pedig sörhabba fúlt aznap este. A vigyor megmaradt.

   A David Gareji-monostort körülölelő, aranyszínű pusztát egy megroggyant Lada utasaként szeltük át. Sofőrünk kora ugyan a kőből épített, ill. kőbe vájt monostor korával versengett, mégis fáradhatatlanul szelte a km-eket az autó tetőkárpitjába bökött kés nyújtotta biztonságérzettel kísérve. A dombvidék végtelensége, az abban magányosan kóborló ló, és a száraz forróságban is hűvös menedéket ígérő monostori falak képei búcsúztattak a kis kaukázusi országtól.


   E sorokat hónapokkal az események után írom. Mori barátom azóta megnősült és egy iráni vendégekre specializálódott hotelt vezet, ill. turistáknak és üzletembereknek segít vízum- és más papír ügyekben.



750-788.nap Perth, outback, Melbourne (Ausztralia 3.)

Posted on February 2, 2013 at 6:10 PM Comments comments (0)



   Jack kivitt a főúthoz és elbúcsúztunk. Szinte ugyanabban a helyzetben voltam, mikor másfél hónappal ezelőtt megérkeztem a Pilbara-ba. Minél hamarabb munkát kellett találnom. Jack barátja állítólag melóval várt Perth-ben, de az elmúlt hetek tapasztalataiból kiindulva nem vártam sokat ettől a kapcsolattól.

   Fél órát, ha álltam, és egy légkondis, új autó meg is állt. Roger Perth-be ment. 1600 km egy fuvarral.

   Roger egy amerikai származású villanyszerelő volt. Dolgozott már az Antarktiszon, Venezuelában, Mexikóban és az USA különböző pontjain is. Életvitele bizonyos remeteséget követelt, de, mint mondta, ősei szibériai oroszok voltak, így a vérében van az egyedüllét.

   A vörös, változatlan tájat csak egy-egy, vulkán-alakú domb emelte ki a kétdimenzióból. Dél felé haladva idővel zöldülni kezdett a táj, végül szőlőültetvények is feltűntek. Az éjszakát a fura hangulatú Northampton-ban töltöttük. Igazi "twilight zone"-ban éreztük magunkat. Az emberek furán viselkedtek, gyanús reakcióik voltak és még mobillefedettség sem volt. Remekül szórakoztunk e világtól elzárt hely hangulatán. Hetek óta először aludhattam ágyban. A kényelem teljes kiélvezésében Roger irdatlan horkolása akadályozott csak.


   Geraldton-ban a tengerparton reggeliztünk, s koradélutánra el is értük Nyugat-Ausztrália fővárosát, Perth-t. Annak déli részén, Fremantle-ben búcsúztam el Roger-től. Kivettem egy 26 dolláros szobát (a kemping is ugyanannyiba került volna), s felhívtam Jack barátját, Neo-t, ill. a főnökével is beszéltem.

- ...Dolgoztál már fával?

- Igen.

- Ok, holnap reggel 7-kor felveszlek a hostel előtt.

- Ok.

- De tényleg dolgoztál már fával?

- Évekig abból éltem.

- Rendben. Akkor holnap.

   Jack, Jack, Jack! Annyira próbáltál nekem segíteni, hogy sok vakvágány után, de végül sikerült!

   Fogalmam nem volt, hogy mi a meló, mennyit fizet, mennyi időre szól, de ezek most nem is voltak fontosak.


752-760.nap Fremantle


   Munkaadóm fa-újrahasznosítással foglalkozott. A faanyagnak itt sokkal nagyobb értéke volt, mint amihez én szoktam. Légyen az egy ház bontása, de akár egy villanyoszlop is, mi örömmel szabadítottuk meg a tulajdonost a "romoktól". Számomra ismeretlen fafajtákkal dolgoztunk, többségük hihetetlenül kemény, időtálló anyagnak bizonyult. Teherautóval, ill. utánfutóval egy nagyobb raktárhoz szállítottuk a begyűjtött anyagot, szegtelenítettük, hasznos méretre vágtuk, meggyalultuk, csiszoltuk, felstócoltuk, s már adtuk is tovább. 2-3-an dolgoztunk a műhelyben, míg a többiek anyagért mentek, ill. asztalosi melókat is vállaltak. Munkaadóm állandóan stresszelt, idegesen rohangált, szervezkedett, mintha minden nap pengeélen táncolt volna, s csak egy hajszál választotta volna el a csődtől. A hangulat sokkal jobb volt a műhelyben, mikor nem volt ott. Dolgoztam pár, napot, majd pár nap kimaradt -mindig csak előző este tudtam meg, hogy dolgozom-e másnap. Neo, egy angol srác már évek óta melózott itt. Vízuma jóideje lejárt, így kis lakóbuszával a raktárban megbújva töltötte az éjszakákat. Pénzt gyűjtött, hogy aztán visszatérhessen szülőhazájába.

   Mivel kiszámíthatatlan volt, hogy mennyi munkára -s így mennyi pénzre- számíthatok ebből a melóból, üres napjaimon tovább keresgéltem. Nyugat-ausztrál farmokat kerestem meg emailben, önéletrajzzal. Meglepetésemre egyik nap válasz-email jött egy farm tulajától. Írta, hogy Perth-ben van, találkozzunk, s beszéljük meg a melót.

   Egy magas, szakállas, negyvenes, tetovált férfi nyújtott mosolyogva kezet. Ruházatából ítélve néhány órája még a farmon lehetett -vagy csak nem adott a megjelenésre. William azonnal megnyerte a szimpátiámat. Beültünk egy sörre és gyakorlatilag pár mondat után megegyeztünk. Néhány nap múlva már úton voltunk egy, Perth-től 8 órányira, a semmi közepén fekvő kecskefarmra. Előtte még lehúztam két napot a fásnál. Egyet zuhogó esőben teherautót pakolva, másikat a műhelyben. Az utolsó napért soha nem kaptam meg a béremet, és munkaadómat hiába hívtam, elérhetetlenné vált.

   Elbúcsúztam hát Fremantle európai hangulatú kisvárosának pezsgő életétől, hogy a számomra csábítóbb tapasztalatokat és élményeket ígérő ausztrál sivatag legyen az otthonom a következő néhány hétben.




   A főútról lefordulva még km-eken át porzott mögöttünk a vörös földút. Leparkolva a főépületnél Odin sietett elénk. Bepakoltunk az autóból, megebédeltünk, William körbevezetett a ház körül, megmutatta a teendőket, majd Odin-nal együtt elviharzottak. Az elkövetkezendő négy napra rám volt bízva a farm. Ott álltam a nagy semmi közepén. A szomszéd 25, a legközelebbi lakott település 55 km-re. Akkor a "vadon" szó számomra nem valamiféle dzsungelt jelentett, hanem a nyugat-ausztrál vöröshomokos, bozótos világát. Egy ismeretlen világot, melynek természetéről, veszélyeiről semmit nem tudtam. Féltem és majd kibújtam a bőrőmből örömömben.

   A kecskefarm, mint szó jelentését ki kellett bővítenem magamban. Az ausztrálok a találóbb "station" ('állomás') nevet használják. A főépület egy 150000 hektáros, szabálytalan alakú terület közepén áll. A bozótost mindenfelé földút szeli át, melyek a szélmalmok összekötésével igazi labirintust alkotnak. A felszín többnyire sík, csak itt-ott botlunk kisebb dombokba. Első pillantásra minden bokor és fa ugyanúgy néz ki, de meglepetésemre a tájékozódás a vörös labirintusban könnyebb, mint elsőre gondoltam. Ehhez persze nagy segítséget nyújtanak a szélmalmok. Kenguruk, emuk, dingók, hatalmas gyíkok, skorpiók, mérges pókok és kígyók népesítik be ezt a vadont. És legyek. Ez utóbbiak az észak-skandináv moszkító-hadseregekkel is felvehetnék a versenyt. Az ember révén e vadonban megjelentek a kecskék, tehenek, lovak és birkák is, melyek szabadon nevelkednek a hatalmas farmok területén. A nyári forróság és szárazság idején szomjuk a szélmalmok által felpumpált vízhez csalja őket, ahol csapdába esnek. Hatalmas kamionok szállítják el őket.

   Augusztus, azaz "tél" volt, mikor először léptem a farm területére. A hőmérséklet így is gyakran 30 fok fölé kúszott, ám ez még nem elég meleg a kígyók előcsalogatására. Ezt persze akkor még nem tudtam, s minden lépésemet figyeltem. Magyarországon felnőve nem voltam hozzászokva, hogy környezetem komoly veszélyt rejthet. A kecskék befogása a száraz, nyári hónapokban zajlott. Télen az állatok terelését segítő, ill. a farmokat elválasztó kerítésrendszerek kijavítása és a szélmalmok karbantartása adták a fő tennivalókat. William-ék vendéglátással is foglalkoztak. A romantikus bozótélményre vágyóknak szálláshelyet kínáltak a főépülettől párszáz méterre kialakított vendégházakban. Míg a család együtt volt és a farmon állandó élet volt, jöttek is látogatók. Ám a válás óta ez az ága lehanyatlott. Néha bukkant csak fel egy-egy vendég. William volt felesége, Suze nem állt meg a turizmusnál, hanem kulturális életet is csempészett e vadonba. A ház körüli fákat ócskavasakból és színes üvegdarabokból, különböző művészek által összeállított, -drótozott, -hegesztett alkotások díszítik. Sőt, a bozótost akkoriban nem egyszer komolyzenei, ill. alternatívabb hangszerelésű koncertek tették még varázslatosabbá. Mára ennek csak máló jelei maradtak. Rozsdásodó szobrok, rohadó zongorák a vadon mélyén.


   Maga a főépület minden kényelemmel fel van szerelve. Hatalmas hűtők vígyáznak az ételre és innivalókra, a fürdőszobában forró víz gőze száll, a nappaliban kanapé tükröződik a hatalmas tévé képernyőjén, a ház mögött medence nyújt menedéket a forróság elől... A szobákat az ausztrál "népi hős", Ned Kelly képei, kisebb szobrai uralják. Mindezen luxust egyetlenegy konténer választja el a barlangi viszonyoktól. A szél és a Nap adta energiát e konténer hatalmas akkumulátorai tárolják, melyeket naponta ellenőriztünk. A melléképületekben egyszerü szállások, műhelyek kaptak helyet. A számos, öreg terepjáró, motor, teherautó, karámos utánfutók, munkagépek hatalmas hangárokban hűsölnek. A járművek állandó kelléke a vizespalack, melynek tartalma jól jöhet egy esetleges távoli lerobbanáskor. Nem messze a főépülettől áll egy használaton kívüli, birkanyíró hangár is.

   A néhány tyúk, gyöngytyúk, páva, kakadu és a kutyák ellátása mellett a fő feladatom a háztól párszáz méterre épülő gyűjtőkarám oszlopainak felállítása (gödröt ásni, lebetonozni) volt. Mire négy nap múlva megérkezett William volt felesége, Suze és kislányuk, Elvie sikeresen végeztem is a kiadott munkával. Persze és szerencsére tennivaló bőven akadt ezután is. Tüzelőnek használt, elszáradt fákért jártam úthengerestül a bozótost, festettem, szemetet szortíroztam, égettem.

   Egy egészséges izgalom -egy új világ meglepetései, lassú kiismerése- és nyugalom -a végtelen táj csendje és békéje- egyszerre volt bennem jelen ezekben a hetekben.


   Suze-zal és a 4 éves Elvie-vel jól kijöttünk. Ha épp nem a vendégszállást festettük, Elvie-vel egy talicskában rohangáltam fel s alá, vagy ő száguldozott velem a kis elektromos quad-ján.

   William gyakran lőtt kengurut, legfőképp a kutyáknak. Nekem is kenguruhúsra fájt a fogam. Egyik este vadászatra indultunk Suze barátnőjével. Lassan vezettem az éjszakában, s közben egy nagy reflektorral pásztáztuk a környéket. Láttunk kengurút, de vagy túl messze, vagy nem vakította el a reflektor, s elugrált, mire előkaptam a puskát. Egy közeli domb felé futó utat kerestünk. Egy helyen nem voltam biztos a dolgomban és kiszálltam, hogy közelebbről is megnézzem a kaput és környékét, hogy jó helyen járunk-e. Nem ismertem fel, indultam vissza a kocsihoz, de társam kitartóan világított a kapu irányába és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Visszanéztem, s a kapu másik oldalán, alig 20 méterre tőlem egy kenguru állt mereven, elvakítva a reflektortól. Hogy nem vettem észre előbb? Benyúltam a puskáért, felhúztam, a vállamhoz emeltem és... boxbajnok ellenfelem eltűnt a sötétben. Napokig röhögtünk a bénázásomon.


   A szomszéd farm és az ottani család feje, aki William-et is fiaként nevelte, egy este hazafelé tartott a sötétben. Későn vette észre az autó elé kerülő tehenet, s ez az életébe került. A bozótos mélyén, az elhunyt kedvenc helyén ástuk meg a sírt a fiaival.

   A világ ezen eldugott tájai millió tárgyat őríznek, melyeken csak az idő vasfoga dolgozik lassan. Egy nagyon öreg, rozsdásodó jármű el tud jutni egy olyan szintre, ahol -bár még egyértelmű valamikori alakja és funkciója, de- már könnyedén illeszkedik be a környezetébe, s nem hat természetellenesen. Dömperek, melyeknek egy kereke is akkora mint egy ház, egyéb munkagépek, személyautók, alkatrészek... Temető vagy múzeum e táj?


   Akárcsak a farkasok, az ausztrál dingo is képes szaporodni kutyákkal. Az így született keverékek a vadkutyák, melyek egy bizonyos tekintetben sajnos nagyon hasonlítanak ránk, emberekre. Míg a farkas és a dingo is a húsért öl, melyet megesz, a vadkutyák szükségtelen mészárlásra is képesek. Meggyilkolják a birkát, a kecskét, majd ott hagyják. Ráaadásul annyira elszaporodtak Ausztráliában, hogy a farmerek írtani kényszerülnek őket. Ám nemcsak a vadkutyák tizedelik az állatállományt. Vérszomjas vadászok járják a sivatagot, farmterületről farmterületre kedvtelésből irtva az állatokat, melyeket aztán egy kupacba hordanak és elégetnek.

   A farmerek szárított húsdarabokat szórnak szét, melyek az egyetlen, állam által támogatott, s így megfizethető méreggel vannak átitava. Bár a vadkutyák elszaporodását abszolút a mi számlánkra írom, hallva a pusztítást, amit végeznek könnyen beláttam, hogy fel kell ellenük lépnünk. Száz és száz csalit szórtam ki a farm hatalmas területén, távol a háztól, hogy a kutyák még véletlenül se botolhassanak bele. A vadkutya megtalálja, megeszi, elalszik... -gondoltam én.

   Utolsó nap kora hajnalban William az ajtón dörömbölve ébresztett. Még sötét volt kinn, de a lámpák fényében jól láttam Marley-t, a hatalmas masztifot. Habzó szájjal vinnyogott a fájdalomtól, a szemei vérben úsztak, teste kontrollálatlanul remegett, vonaglott, csapódott a falnak. Suze az ajtóban zokogott. Csak egy-egy pillanatra tudtam megfogni Marley-t. A fájdalom, az idegrángások nem csökkentek. Szenvedett, mi pedig tehetetlenek voltunk. A lövés után beálló csendben csak Suze halk sírását lehett hallani.

   William szerint egy madár csíphetett fel egy darab mérgezett húst, s így kerülhetett a ház közelébe.

   Segítségre, partnerre, biztonságra (stb.) van szükségünk. Idomítunk. De nem törődünk a kutyáinkkal, elkóborolnak és dingokkal párosodnak. Az így született vadkutyák elszaporodnak, kecskéinket és birkáinkat egyre nagyobb számban írtják. Szóval mi halálos mérget rakunk ki nekik, amit azonban a kutyánk megtalál, megeszi és elpusztul.

   ...Valamit nagyon rosszul csinálunk.

   Haragudtam az egész világra, de legfőképp magamra. Péter, te naiv barom.




   William-mel még beugrottunk a szomszéd településre egy hatalmas, bacon-ös hamburgerre, majd meg sem álltunk Kalgoorlie-ig. Felmentünk a városszéli hegyre, ahonnan bepillantást kaphattam egy aranybánya megkívánta földmunkába. Hatalmas kráter szélén álltunk, melynek oldalába km-ek hosszan kígyózott egy út. Óriási dömperek rótták a köröket a mesterséges kráter többszáz méter mélyen rejtőző alja -melyet nem lehetett látni- és a felszín között. Egy leírhatatlan méretű, üszkösödő és félelmetes sebhely a tájban.

   William egy helyi motoros banda tagja. Aznap este vele tarthattam a privát klubjukba szervezett összejövetelre. Szemet gyönyörködtető Harley-k fogadtak a parkolóban, a klub épületében pedig egy nagy bár jószívű "rosszarcúakkal". Mackós termetek, vad tetoválások, bőrszerkók, nagy szakállak mögül elővillanó, kedves mosolyok és meleg kézszorítások. A bárpult mögött egy félmeztelen lány méri a sört. Körbe a falakon képek és újságkivágások. Az egyik újságcikk fotója William-t mutatta, amint épp behúz egyet az őt megbilincselni akaró rendőr arcába. Azt hiszem, ez volt az az este, ami után ült.

   Egy néhány hónapon belüli viszontlátás ígéretével búcsúztunk el egymástól. A novemberi "befogáson" (mustering) a farmon volt a helyem.


   Másnap reggel kitaxiztam a főútra. Egy ismerősömnek hála egy, már előre megbeszélt fuvarra vártam. A hatalmas, háromkocsis kamion hamarosan meg is érkezett. Üdvözöltem a sofőrt és felugrottam a fülkébe.

   A 3000 km-es távot 40 óra alatt tettük meg. Egy kis "szer", az agy felpörög, az felpörgeti a testet, ami a 100 tonnát, mely akadályt nem ismerve végigdönget a fél kontinensen. Nem pusztán éberségről volt itt szó. Hyperaktivitásról. A tonnákat gyakorlatilag a lábak irányították. A kezek telefonáltak, a középre helyezett laptop-on zenét kerestek és töltöttek le, takarítottak, etettek. Én hol az elsuhanó tájat néztem, hol a sofőrt faggattam, hol bealudtam... vagy vezettem. Dél-Ausztráliában található a világ leghosszabb, egyenes útja a maga 90 mérföldjével (kb. 150 km). Elérve ezt a részt a sofőr menet közben fölállt, én pedig a kormány mögé ültem. Túl sok feladatom nem volt, az úton kellett tartanom a szörnyet, itt-ott megelőzve a "lábunk alatt felbukkanó" személyautó(cská)kat. Kb. 1 órán át vezettem, s próbáltam ura lenni a többszáz lónak és hatalmas tömegnek. A sofőr addig az egész kabint kitakarította. Éjjel rakott ki Melbourne külvárosában.


784-788.nap Melbourne


   Utoljára Kambodzsában találkoztam Ildikóékkal, így most volt mit bepótolni. Vendégül láttak. Melbourne-t a világ egyik legélhetőbb városának tartják, s valóban, számomra is a "jobbik fajtából valónak" tűnt tisztaságával, viszonylagos nyugodtságával, pezsgő éjszakai életével. Hasonlóan a maláj fővároshoz, itt is sok nemzet, népcsoport és vallás képviselteti magát. Ám Kuala Lumpur-tól eltérően itt nem külön kis negyedekben, hanem összemosva. E keveredésnek az eredménye nem egy sokszínű, állandóan változó és pezsgő hangulat lett, hanem egy ízét vesztett, nyugodt légkör. A folyópart jellemzően nagyvárosi módon már "menthetetlen", de a belvárosi forgataghoz képest még mindig romantikusnak hat ott egy séta. Ildikóék egy kertvárosi részen laktak, így a kis villákkal és apró kertjeikkel tagolt negyed pár napra az én otthonom is lehetett.