Journal - Napló

541-552.nap Long Hai, Mekong és HCMC (Vietnám 3.)

Posted on May 26, 2011 at 11:50 PM

541-544.nap Long Hai

 

   Kisebb utakon, négy busszal értük el az egykori uralkodó nyári rezidenciájául, ma pedig helyi turisták hétvégi üdülőhelyéül szolgáló Long Hai-t. Szerencsénkre hétköznap kopogtattunk a kis, családok vezette hotelek ajtaján, igy -némi “kavarás” után- jó áron jutottunk szálláshoz.




   A parton nagyobb köveket rejtő, sekély viz, kisebb hullámok és a turisták, ill. a Mekong hozta (a torkolattól nem messze fekszik a város) szemét fogadott. A hétköznapokon pangó, a hétvégéken nagyforgalmú éttermek és néhány árus uralta a viz és az út közötti részt.

   A helyi buddhista templomot vicsorgó kutyák őrizték, így -hiába a csábitó énekszó- nem jutottunk be. Az általunk otthon megszokott rideg, már-már ijesztő temetők helyett itt színes sirkövek alkotta, csöppet sem nyomasztó hangulatú „kertek” hirdették a „halál létét”.

   ...Épp a sárkány-gyümölcs ára után érdeklődtünk egy árusnál, mikor egy angolul igen jól beszélő, idősebb úr lépett hozzánk és segitett ki a kommunikációban. Az ezt követő néhány napban pedig többször felbukkant, mindig épp akkor, mikor jól jött a segitsége. Ilyenkor a semmiből felhangzott a „Hungáriii”-kiáltása, s egy pillanat múlva már mellettünk is volt. Önzetlen segitőnk anno az amerikaiak oldalán, helikopterpilótaként harcolt a háborúban, melyért később hét év börtönnel „fizetett”...

   Itt töltöttük a szilvesztert is. Néhány itallal és zenével, egy hatalmas erkélyen ücsörögve, békésen léptük át 2011 küszöbét.




 

545.nap Ben Tre

 

   A Mekong deltájának világába akartunk eljutni, s úgy nézett ki, ezt csakis HCMC-n (volt Saigon) keresztül tehetjük meg. Buszra szálltunk észak felé. Nyitva tartottuk a szemünket, hogy majd idő előtt kiszállva stoppal folytassuk az utunkat, ám végig lakott részeken mentünk keresztül és szinte mindenhol útfelújitások akadályozták a forgalmat. Nem volt vonzó e káosz. Máig talány maradt, hogy hol is kezdődött maga a nagyváros.

   HCMC-n helyi járattal vágtunk át, majd egy újabb busszal estére el is értük Ben Tre kihaltnak tűnő központját. Egyedüli turistákként léptünk a csendes buszpályaudvar talajára, ám akkor hirtelen motoros taxisok hada rohant elő a semmiből és úticélunk felől érdeklődtek. Azzal természetesen nem szolgálhattunk. Egyikük különösen agressziv volt, szállást is ajánlott és a Lonely Planet-re hivatkozva, az aktuális oldalt az orrunkba nyomva győzködött minket. Komoly erőfeszitésbe és -sajnos- némi „türelemvesztésbe” került, míg sikerült magunkra maradnunk és felmérhettük, hol is voltunk. Sehol.

   Felkészületlenségemet bizonyitotta, hogy egy Velence-tipusú vízi város helyett egy egyértelműen lapos és nagy kiterjedésű városban voltunk, s a viznek nyoma sem volt. Be kellett látnom, hogy akár tetszik, akár nem, ha nem akarunk órákat gyalogolni a sötétben, akkor élnünk kell az úr ajánlatával.




 

546.nap Csónakút és pók-kaland

 

   Napfényben derült csak ki igazán, milyen helyre csöppentünk. Bár jó pár épület és egy kisebb étterem is tartozott a vendégházhoz, annak bensőséges hangulatát a hely rejtettsége, a kerti növényzet és a család tagjainak -gyerekek, rokonok- szinte állandó jelenléte fenntartotta. Reggelinél, némi alkudozás után elfogadtuk vendéglátónk csónakutas ajánlatát.

   Egy kedves öreg úr vezérletével, hol motoros, hol evezős csónakkal jártuk be a delta labirintust idéző, szűk ágait. A buja növényzet, a szürke ég és a mély, barna szinű viz rejtelmes külsőt kölcsönzött e „nyitott  alagutaknak”. 40 éve még gerillaharcok uralták a környéket, ma már pedig nyugodt falvacskák várják a turistahajókat. Ellátogattunk egy kókuszt feldolgozó kis szigetre, ahol különböző édességeket, kókuszbort és még kigyópálinkát is kóstóltattak velünk. Számunkra addig ismeretlen gyümölcsök, phyton a nyakba -minden sziget valami újjal várt. Utolsó állomásunk a „Kókusz Monk” szigete volt, aki anno az ország elnöki posztjára is pályázott igérvén, hogy hét nap alatt összebékiti északot és délt, majd lemond. Az otthonául szolgáló sziget egy épületében egy fotó lóg a falon, mely őt és „neveltjeit”, a békében egymás mellett élő egereket és macskákat ábrázolja.

   Sötétedett, s míg a csónakra vártunk, vezetőnk arról mesélt, miként hóditotta meg a ma már feleségeként élő hölgyet félénken barátjával küldözgetett szerelmes levelekkel.




 

   Már este volt, mire visszaértünk a szállásunkra. Épp a tornácon ücsörögtem, mikor Marilyn jelent meg egy szál törülközőben és sürgetően-ijedten a fürdőszobába küldött. Gondoltam, egy nemkivánt vendég hátráltatta a vizes projektet. Végülis nem tévedtem.

   Beléptem a fürdőbe, néztem ide, néztem oda, de nem láttam semmit. Épp visszafordultam, mikor az ajtó mellett megláttam a keresett jószágot. Én az öcsémmel keresztespókokat fogdosva nőttem fel..., de az, amit ott láttam a falon, na az sok volt. Pontosabban egy tenyérnyi, barna, szőrős, nyolclábú szörny.

   A felfedezést követő egy óra hiábavaló harccal, üldözéssel folyt. Míg én a fél szobát átrendezve, az ellenséget üldözve próbáltam eleget tenni férfiúi -akkor, ott nem annyira kivánt- kötelezettségemnek, Marilyn egy széken állva erősitette a csapatot.

   A csatát lépésről-lépésre vesztettük el. A remény, miszerint egy szörny sebessége a méretével egyenes arányban csökken már az első percben elhalt -a fürdőszobaajtó egyetlen mozdulatára háziállatunk gyalogkakukkot megszégyenitő sebességgel spurizott át a nappaliba. Hogy miként fért át a zsanérok adta résen, arra talán csak Jackie Chan tudná a választ..., de hát a fürdőszobának amúgy sem volt teteje, egy légtérben volt magával a szobával, azaz ez a fajta költözés amúgy sem lett volna akadály.

   A feladat igazán csak ezt követően lett feladva, hisz mi más állhatott legközelebb a fürdő ajtajához, mint a nagy, öreg, repedt, „sosem volt elmozditva”-ágy. Egy speciális pókölő felmosórúddal felfegyverkezve még két alkalom adódott a nyilt harcra, mielőtt az ellenség végleg megfutamodott -azaz elrejtőzött az ágyunkban.

   Derék hátvédem stratégiája... bájosnak volt mondható. „Szerinted hova tünt? Ah, vigyázz ott van!” -mire én szivleállva, hatalmasat ugrottam. „Ja, az csak egy szörpamacs volt, bocs.” Tehát hiába a csapatmunka, nem jártunk sikerrel. Kétszer döftem az ellenség felé, ám a fegyver halálos rongyfeje még félúton sem volt, a célpont már az ágy egy másik szegletében járt.

   Maradt hát a költözés. Vendéglátónk kinn szunyókált egy függőágyban. Ébresztésünkre közölte, hogy Vietnámban nincsenek is nagy pókok..., de azért kaptunk egy másik szobát. A szomszédban. Végül csak álomba szenderültünk.




 

547-551.nap HCMC

 

   Egy, a faluban megejtett délelőtti sétával búcsúztunk a Mekong-delta vidékétől, majd buszra szállva Dél fővárosa felé vettük az irányt. A sofőr azon vietnámiak közé tartozhatott, akik a mindennapjaikban -mint itt mindenki- kis motorral közlekednek, ám egy nagyobb busz kormánya mögé ülve élvezettel használják ki a jármű „elsöprő erejét”. „A gyengébb úgyis kitér az útból”-hozzáállással repesztettünk HCMC felé.

 

   A turisták által előnyben részesitett negyed egy szűk, bár forgalmas sikátorában végül megtaláltuk előre lefoglalt szobánkat, majd egy jó zuhany után belevetettük magunkat az éjszakába. Aznapra már a Nha Trang-i csapatból a legtöbben szintén elérték Ho Chi Min városát, így baráti társasággal poharakat üritve teltek az órák.




   Az elkövetkezendő két napban bejártuk a környéket. Az utakon annyi motoros siet ide vagy oda, hogy az a kevés autó elveszik a sokaságban. Gyalogosként -bár áthatolhatatlan falnak tűnik a moped-raj- a ritmus megtalálásával azért csak át-átkeltünk. Némi vásárolgatás és persze baráti sörözgetések mellett egy múzeumot is felkerestünk.

   A War Remnants Museum látogatók sokaságát fogadja évente a falai között. Nem szépit. Fotókon, leirásokon, tárgyakon és személyes történeteken keresztül mutatja be a háború, a háborús bűnök vagy épp a vegyi fegyverek bevetésének következményeit a vietnámi, ill. az indokinai háborúra koncentrálva állandó kiállitásain. A termekben -bár tele vannak helyi és külföldi látogatókkal- csend honol.




 

   Az elkövetkezendő nap reggele a búcsút jelentette Marilyntől és barátainktól -szabadságuk leteltével visszahivta őket a munka Koreába. Marilynnel egy koreai viszontlátás reményében búcsúztunk el egymástól.

   Én is összepakoltam és magam mögött hagyva a turistás negyedet olcsóbb szállás után kezdtem kutatni. Végül a folyó másik oldalán vettem ki egy szobát. Néhány órát a blogokkal foglalkoztam, majd este találkoztam Nicole édesapjával, Greggel, aki dél-kelet-ázsiai körútja révén találkozott és -egy ideig- utazott velünk. Nem először járt Ázsia ezen csücskében -a '70-es években feleségével már bejárta az akkor még „érintetlen” Indonéziát.




 

   A saigoni „alvilág”, az illegális -ám megtürt- állat piac után nyomoztam. A fél belvárost bejártam, mindenfelé kérdezősködtem és a kör idővel egyre szűkült... míg végül egy épitkezési területen találtam magam. A hirhedt, vadállatokat is „forgalmazó” piacból már csak két kis, néhány madarat és kigyót kináló árus maradt. Nem tudtam teljes szivből örülni eme felfedezésnek, hisz nehéz elképzelni azt, hogy idővel ne találjon új utat és helyszint magának egy ilyen mocskos, nagy pénzeket megmozgató üzleti ág.




 

552.nap

 

   A vietnámi vizumom lejártának napja egybeesett az aktuális dátummal, igy ideje volt búcsút vennem ettől az országtól. Már magasan járt a nap, mire összepakoltam, s két, mindenjóval töltött bagettel a kezemben elindultam a buszpályaudvar felé. Már csurgott rólam a viz, mikor a megfelelő busz után érdeklődtem a kis épületben. Meglepetésemre fejcsóválás volt a válasz, majd egy papirra felkerült egy számjegy és egy másik buszállomás neve. Igy ismét átvágtam a mopedek és buszok káoszán és elindultam a megadott irányba. A turista negyed közelébe érve egy turista irodában újabb papirt kaptam egy újabb számjeggyel, s visszaküldtek a már ismert buszállomásra. Egy óra múlva már útban voltam a határ felé.

   Bár több, mint két órás volt a buszút, szinte végig lakott részen vezetett. A határátkelés gyorsan és bonyodalmak nélkül zajlott le. A kambodzsai vizumot a határon állitották ki -2 perc alatt, 20 dollárért.



Categories: Magyarul, Vietnám

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments