Journal - Napló

530-540.nap Hoi An, My Son, Quy Nhan és Mui Ne (Vietnám 2.)

Posted on May 3, 2011 at 1:00 AM

530.nap Hoi An

 

   Marilynnel arra "vállalkoztunk", hogy az elkövetkezendő három hetet nyaralás és utazás keverékével fogjuk eltölteni. Egy-két éjszakára foglaltunk szállást, de a véletlennek is hagytunk teret. Hol busszal, hol stoppal utaztunk.




 

    Hoi An-t színes házai, villái és (legfőképp) varrodái tették kedvelt turistacélponttá. Hires márkák katalógusaiból válogathat magának az érdeklődő, s egy nap leforgása alatt bármilyen anyagból bármilyen ruhadarabot megvarrnak a helyi „tűforgatók” -persze jóval olcsóbban, mintha az eredeti árut vásárolnánk meg.

   A málló falú villácskák alkotta, hangulatos központból ugyan tiz perc alatt ki lehet jutni... -azon városrészbe, ahol már vietnámi vietnáminak árul a piacon- a központ meseházai nehezen engedik a látogatót. Órákig sétáltunk a szuveniresektől övezett kis utcákon, a csónakok szelte folyó mentén, az elhagyatottnak tűnő buddhista templom kertjében, a japán fedett híd (Chua Cau) körül.




 

531.nap My Son

 

   Gyalog indultunk el a belvárosból, hogy idővel fuvart szerezve jussunk el My Son többszáz éves romjaihoz. A helyi motorosokon kivül azonban más nem igazán járt arra és buszt sem találtunk. A város szélén, falusias környezetben baktattunk, mikor végre feltünt egy autó és intésünkre meg is állt. A sofőr és két belga utasa My Son-hoz igyekeztek és felajánlották, hogy megosztva a költségeket velük tarthatunk.




   A bejárattól aszfaltozott út indul a dzsungelbe, melyről azonban le lehet térni, megajándékozva így magunkat a dzungeljáró felfedezők a felfedezés pillanatában érzett, izgalommal és gyermeki kiváncsisággal fűszerezett örömével, amikor is hirtelen régmúlt idők romjaira bukkanunk.

   Hosszan sétáltunk a kövezett ösvényeken, a patakokon áthidaló, kis kőhidakon a dzsungelben, ill. néhol a telepitett fasorok mentén, újra és újra kisebb-nagyobb romokra bukkanva, melyek oly' időtállóan hirdetik a hindu vallást, ill. -temetkezési helyszinként- a Champa-dinasztia uralkodóinak halhatatlanságát. Bár a vietnámi háború alatt megrongálódtak a templomok, ennek konkrét nyomát nem láttuk. Nem is csoda, hisz a dzsungel már a legapróbb repedéseken is otthagyta jelét, miszerint jogot formál az épületegyüttesre.




 

532-534.nap Qui Nhan

 

   Délelőtt még tettünk egy utolsó sétát a kis Hoi An-i meseházak között, majd ebéd után buszra szálltunk dél felé. Hosszú órákon keresztül utaztunk a rizsföldek végtelen négyzetei mentén hol vidáman beszélgetve, hol el-elpilledve a busz hátuljában. Már sötétben értünk a végcélünk közelébe, ahol is szerencsésen félreolvastunk egy táblát és túl hamar ugrottunk ki a buszból. Ugyan az észak-déli főút mentén voltunk, de a városka vagy épp városrész hangulatban messze esett bármiféle tengerparti településtől. Mivel már késő este volt, szállást kerestünk, megvacsoráztunk és a geográfiai nyomozást másnapra hagyva aludtunk el.




 

   Csak egy kis, helyi buszra kellett felugranunk és negyedórán belül megpillanthattuk a tengert. Quy Nhan városának szélén, a tengertől mintegy 50 méterre szálltunk ki. Az út és a viz között egy nagyobb hotel állt, mellette park húzódott, majd újabb hotel. E kettőnél nem is volt érdemes ár után érdeklődni -egyértelműen nem a mi pénztárcánknak szabták. Nem úgy a parkkal átellenben az út másik oldalán, ahol egy kisebb, háromemeletes hotel árválkodott. Fejenként 3 dollárért miénk lehetett egy tetőtéri szoba zuhanyzóval és a rövid folyósó végén egy tetőterasszal, melyről gyönyörű kilátás nyilt a parkra és a mögötte a partot lagymatagon mosó öböl vizére.




   A hotel mellett az utcán baguette-árus, a szomszédban kis vegyesbolt, az égen esőt csak igérő, szürkéskék fellegek, melyeken keresztül a napsugarak lágyan törtek utat, hogy melegen tartsák a földfelszint. Az egy-két km hosszú, homokos tengerparton sehol egy lélek. A láthatóan belföldi turizmusra épült város e része békés magánnyal fogadott bennünket.




   Egy tizperces sétával viszont a városi forgatagba vethettük magunkat, ahol a hangos piac és moped-áradat mellett kis éttermek és néhány bár csábitja az arrajárót. Az utcákon, sőt a szélesebb utakon is az autók és mopedesek a helyi fiatalsággal osztoznak, akik vidáman „rúgták a bőrt” még a forgalmasabb kereszteződésekben is. A strand belvároshoz közeleső részét is sportoló fiatalok lepték el, labdajátékok, szaltót gyakorlók nyomán szállt a homok. A város talán legszinesebb része a halászbárkák flottájának otthont adó kikötő volt fonott csónakjaival, az aszfaltra száradni kiteritett tengeri zsákmánnyal illatával/szagával.

   Meg akartuk állitani az időt.

   



535-537.nap Nha Trang

 

   Elbúcsúztunk a Paradicsomtól, hogy a délebbre fekvő Nha Trang-ba buszozva a Koreából szintén Vietnámba utazó barátainkkal töltsük a karácsonyt.

   Kijutva a főútra, egy helyi taxis önzetlen segitségével hamar találtunk egy buszt, mely délnek tartott. Minden apró településen megálltunk, még eldugottabb, szűk sikátorokba is behajtva újabb és újabb utasoknak szoritva helyet. Mikor a Nha Trang-i leágazónál kitettek, még az űlések között is utasok ültek műanyag székeken. Taxival vágtunk át a hatalmasnak tűnő városon egészen a tengerparti, turistanegyedes részhez. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd egy közeli bárban csatlakoztunk barátaink csapatához.




   Klubok, bárok és hotelek egymás hegyén-hátán -a város ezen része erről szólt. Ezen negyedek világszerte talán csak egyetlen egy dologban nyújtanak újat -a helyi ételek -persze a nyugati importok mellett- mindig jelen vannak. Dehát ez a pár nap nem is annyira Vietnámról szólt -sokkal inkább a barátainkkal töltött időről, nevetésről, táncról és az elmaradhatatlan strandolásról. Hatalmas hullámok ostromolták folyamatosan a partot, mi pedig nevetve-fuldokolva hol rendithetetlenül, hol rongybabaként sodorva vivtuk poszeidoni harcunkat.

   A karácsony estét az egyik hotel aljában -amerikai módra- „egg nog”-val (brandy, rum, tej és tojás keveréke) ünnepeltük.




 

538.nap

 

   Elbuszoztunk egy főút menti városkába, onnan pedig stoppal folytattuk az utunkat délnek. Még mindig elvarázsolva Quy Nhan-tól, hasonló tengerparti városkára és nyugalmára fájt a fogunk. Két, egyenkét talán kétórás fuvarral jutottunk előrébb aznap. Mikor nem a sofőrökkel nevettünk, az elsuhanó rizsföldeken legeltettük a szemünket -térdig vizben álló, a jellegzetes vietnámi kalapot viselő munkásokon és friss-zöld világukon.

   A vietnámi szabályok szerint a kamionokban maximum három fő utazhat -a sofőr és két utas. Mi négyen voltunk. Mikor a rendőrök félreállitottak, aggodalom nem sok látszott a sofőrön, aki a jogositványába csúsztatott egy bankót és leugrott a kormány mellől. Egy perc múlva már ismét a kormánynál ült. Odaadtuk nekik az összeget, amit jónéven vettek, majd mintha mi sem történt volna, folytattuk az utunkat. Hallani sokat hallottam a vietnámi rendőrség korruptságáról, de személyes tapasztalat ez az egy maradt.




   A térképen Lien Huong városát néztük ki, mely igéretes fekvésével valóra válthatta reményeinket. A főútról hosszasan gyalogoltunk a központ, hitünk szerint a tengerpart felé, ám idővel be kellett látnunk, hogy itt nem lesz fürdés, se romantikus séta a parton. Merthogy part sem volt. Poros utcák, szintelen épületek, s bár forgalom és utcazaj az volt, mégis úgy tűnt, hogy ezen a helyen aztán soha semmi nem történik.

   Már alig álltunk a lábunkon, mikor végre megtaláltuk a város egyetlen hoteljét. Alkudozásról persze szó sem lehetett. A lerobbant, ám annál drágább hotelszobában röhögtünk kinunkban, hogy ki lehetett az, aki várost alapitott a tengerpart és a főút között úgy, hogy egyikhez sem volt igazán közel. Két szék közé a pad alá -némileg átértelmezve a mondást. Az est fénypontja talán a teraszos akció volt, ahova is kilépve nem tudtam visszajutni a szobába. Érdekes megoldás volt a csak belülről nyitható, emeleti teraszajtó.

   Némi tévelygés után találtunk egy kisebb éttermet. Levest rendeltünk, amihez persze egy külön tálon hatalmas adag zöld fű és levél, mondhatni egy egész rét is járt. Aznap este nem legeltünk -pusztán a forró levest kanalazgattuk.




 

539-540.nap Mui Ne

 

   Visszagyalogoltunk az 1-es úthoz és buszra pattantunk a következő kisváros felé. A részletesebb, internetes térkép egyértelműen azt mutatta, hogy a szomszéd település a parton fekszik. Egy még “érintetlen” halászvároskában találtuk magunkat.




   Meglepett arcoktól, kedves mosolyoktól övezve gyalogoltunk a part felé. Egy-egy szép villától eltekintve egymás hegyén-hátán zsúfolódó, szegényes vityillók alkották a települést. Kb. két km után értük el a partot. A vizbe lankásan futó betonlapok, kerek, fonott csónakocskák és szemét. Mezitlábas gyerekek lézengtek körülöttünk. Egyikük segitségével találtam egy kis boltot néhány utcácskával arrébb, ahol vizet és jégkrémet vettem. Egyikünk sem válogatós, de azokkal a fagyasztott édességekkel nem birtunk. Az alapanyagot még megtippelni sem tudtuk -semmihez nem hasonlitott.




 

   Visszatérve a főúthoz ismét buszra szálltunk és egy átszállással egészen a homokdűnéiről hires Mui Ne-ig utaztunk. Drágábbnál-drágább kinézetű üdülőhelyek mentén közeledtünk a város központja felé. Elérve a kis belvárost sem szálltunk le, csak mikor már átértünk a másik oldalra. Csendes, némileg elhagyatott részen jártunk, de némi érdeklődés után találtunk egy kis, villáknak nevezett kunyhókat kináló üdülőparkot, s elfogadható áron a magunkévá is tettünk egy vizközeli lakrészt.




   Pálmafák és árnyékaik, egy kis tó és tiszta, homokos tengerpart adta kényelmet élvezhettünk. Mint kiderült, alig párszáz méterre voltunk csak a “vörös homokdűnéktől”, így megkerülve a szervezett utakat kettőnk alkotta „karavánnal” jártuk be a véges sivatag-szigetet.




   Bár a különböző turista csoportok szinte állandó vendégei az inkább okkersárga, mint vörös homokdűnéknek, a szél fáradhatatlanul gondoskodik a homok érintetlenné varázsolásán -azaz a lábnyomok eltüntetéséről. A „buckalakó” gyermekek ugyan homoki szánkózást kináltak némi fizettség ellenében, mi inkább a magunk útját jártuk és a kedves olvasót megtévesztő, végtelen sivatagot hazudó fotók elkészitésével szórakoztunk. Visszatérve az üdülőbe pedig átadtuk magunkat az izom- és agylazitó semmittevésnek.



Categories: Magyarul, Vietnám, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments