Journal - Napló

521-529.nap Halong Bay (Vietnám 1.)

Posted on April 13, 2011 at 12:35 AM

521.nap

 

   A vietnámi oldalon gyalogolnom kellett néhány km-t, hogy kikerüljek a taxisok és buszosok “hatásköréből”. Egy nagyobb teherautó vett fel. A sofőr -mint kiderült- egy közeli városba ment. Szerelő barátainál álltunk meg. Teával kináltak, s miután sikerült elmagyaráznom, hogy nem busszal, hanem kamionnal, teherautóval utazom, azonnal segiteni próbáltak. Húsz perc múlva egy általuk leintett, hatalmas kamion sofőrje rábólintott, hogy elvisz, ugorjak be. Végcélja ugyan a főváros, Ha Noi volt, néhány km után félreállt. Gumicserébe kezdtek a kamionon, mi pedig betértünk egy kis étterembe. A rizs mellé mindenféle inyencséget -bár feltehetően csak számomra különlegességet- rendelt. Volt ott malachús, csirke, saláta, különböző „füvek” és főtt csiga is. Mindez egy kis, családi vállalkozásként futó, műanyagszékes, poros étkezdében.




   Elszunyókáltam a kamion fülkéjében, s már besötétedett, mikor a sofőr felébresztett, hogy sajnos ma már nem megy tovább, baj van a masinával. Szedtem a sátorfámat, s egy közúti lámpa fényénél lengetni kezdtem. Megszámlálhatatlan busz villogott vagy dudált rám, lassitott le mellettem -alig győztem a „harcot”. Végül csak mellém pártolt a szerencse, s egy újabb „csőrös óriás” utasává lettem. Órákig mentünk a sötétben. Valahol Hai Phong külvárosában tett ki, egy olcsó vendégszállás közelében. Egy remek vacsora -nevezzük húslevesnek, melybe tojást törnek tálalás előtt-, s elnyomott az álom.

 

522.nap Hai Phong

 

   Egy bevásárlóközpont falán halványodó térképből kiderült, hogy a város déli felén vagyok. Úticélom, Halong Bay felé pedig észak-nyugatra kellett stoppolnom. Jóideig az áruház ingyenes buszjárataira vadásztam -sikertelenül. Taxira vetemedtem.

   Hamar világossá vált, hogy kifogtam Vietnám legfrissebb jogositvány tulajdonosát, aki mellesleg -városismeretéből következtetve- Hai Phong legújabb lakosa is lehetett, ill. aki jóeséllyel hasalt el földrajzórán a térképolvasási alapismeretek vizsgán.

   Kalandunk egy húszperces „beszélgetéssel” indult, mely során -hiába rajzoltam, mutogattam, beszéltem- még egy kb-i árat sem sikerült megtudnom. A térképen mutattam, hova szeretnék menni, s ezzel -látszólag..., bár azért megeresztett egy gyanús telefont- nem is volt probléma. Beültem.

   30km/h-ás sebességgel -itt-ott lefulladva, de- „hasitottunk” Hai Phong útjain. Jó irányba indult el, de aztán rossz irányba fordult. Nem a legszebb gesztus, de a saját térképén kezdtem el követni magunkat. Mikor már teljesen világossá vált, hogy fogalma sincs arról, hol vagyunk, s hogy merre kéne mennünk, kérdő pillantást vetettem rá, s a térképen mutattam, hogy épp merre járhatunk. Ez sem segitett. Odafordult néhány taxis kollégához, akik el is magyarázták, merre menjen. Ezúttal sem sikerült eltalálni. Végül egy külön taxi fordult elénk s mutatta az irányt. Követtük. Mikor az utolsó elágazáshoz értünk, vezetőnk heves karlenditésekkel jelezte, hogy forduljunk be balra, s az az út, amit kerestünk. Sikeresen be is fordultunk... az ellenkező sávba. Még egy kormánytekerés, s egy bicikliszerelő műhely felé folytattuk az utat félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy ott leparkoljunk. Még idejében közbeléptem, így egy nagyobb kör, dudálás és lefulladás után végül ráfutottunk a város egyik legnagyobb -s feltehetően egyik legismertebb- főútjára. A folyón átkelve egy fizetőkapunál szálltam ki. Kedves sofőröm a taxiórán szereplő összeget követelte tőlem, s látszólag nem értette, hogy miért nem akarok fizetni az „extra városnéző körútért”. A térképen mutattam neki, hogy ezen egyszerű útvonal helyett ő erre és arra csalinkázott velem. Nem is fizettem ki az egész összeget.




   A Vietnámra oly jellemző keskeny, de magas és mély házak mentén gyalogoltam előre, de a lakott résznek csak nem akart végeszakadni. Két kisebb teherautó elvitt egy-egy rövidebb szakaszon, de még mindig Hai Phong vonzáskörzetében voltam, mikor a Nap is kezdte feladni aznapra. Egy srác haladt el mellettem biciklin. Visszaforditva a fejét rám mosolygott, köszöntött, majd hirtelen eltorzult arccal „melegebb éghajlatra küldött”. Vajon ez nekem szólt, vagy JFK-nek, esetleg mindkettőnknek?...

   Végül egy kedves, idős teherautósofőr vett fel, s vitt el egészen Ha Long városkáig. A Ha Long-öböl egzotikus szigetei, sziklaszigetei kedvelt turista célpontok, így vendégházakban, hotelekben nem volt hiány. Elgyalogoltam a város tengerfelöli szélébe, s némi „árfolyam” utáni kutakodás után kivettem egy szobát. A pezsgő városka hotelei, thai masszázsszalonjai, bárjai között sétálva a Vietnámban közkedvelt, feltehetően francia hagyatékkal, a mindenjóval töltött baguettetel ismerkedtem meg vacsorára.

 

523.nap

 

   Viszonylag korán keltem, hogy elég időm legyen megtalálni a hires Halong Bay sziklaszigeteihez vezető, általam is megfizethető vizi utat. A lágy tojás és húsleves keverékét élvezve egy kis étkezdében “reggeli újság“ helyett a tévét néztem, melyben épp a Superman sorozat futott női alámondással.

   Kigyalogoltam az öböl partjára. A távolban meredek sziklaóriások tünedeztek elő a ködben, közvetlenül a partnál pedig hatalmas hajórajtól feketéllett a viz. A nagy fahajók két-három napos utakat kináltak a szigetcsoport paradicsomi, nemzeti park lévén „érintetlennek mondott” részeibe -ám borsos áron. Az emberi erő hajtotta kis csónakok pedig nagyobb testvéreik és a part között biztositották az utat.

   Megegyeztem egy hölggyel, aki négy dollárért kisebb útra vitt a hajórengetegben.




   A hajók az ottdolgozóknak nem csak munkahelyül, de otthonul is szolgál. A kisebb vízi taxikkal matrózok keltek útra nagyadag mosnivalóval a part felé, mások az élelmiszer készletet feltöltendő érkeztek vissza a szárazföldi világból és kapaszkodtak fel a fedélzetre. A felhők tompitotta fények ellenére is rikitó szinekkel diszitett hajók nyikorogva, az apró hullámokat meg-megtörve nyugodtak köteleik végén. Jókedvű szakácsok és matrózok sürgölődnek a keskeny átjárókon, a kabinokban és a száradó ruhák között.

   A sziklaszigetek a flotta legszélső hajóitól is még elérhetetlen messzeségben voltak. Kb. egy órán keresztül laviroztunk a hajók között, majd a hölgy szenvedő arckifejezést öltve mutatta, hogy éhes, s elindult a part felé. Láthatóan nem örült annak, hogy egy hajónál sem mentem bele egy új üzletbe.




   Gyalog indultam a szomszéd kisváros felé, mely láthatóan közelebb esett a sziklákhoz. Híd ivelt át az öböl egy részén. Kisebb házak között kapaszkodtam fel a hidra és baktattam át Hon Gay-ba.

   A híd végében jobbra fordultam és leereszkedtem a kis városba. Egy nagyobb, feltehetően hivatali épület falán elrettentő képekbe botlottam. Vietnámban a forgalmat a mopedek jelentik, melyek megszámlálhatatlanul és rendezetlenül lepik el az utakat, utcákat. Az irott szabályokra nem sok hangsúly esik, az iratlanok pedig -ha vannak egyáltalán- nem elegendőek a gyakori balesetek elkerüléséhez. Legalábbis valami ilyesmi jutott eszembe a véres, közúti baleseteket bemutató képsorozat láttán.




 

   Kiérve a tengerpartra beneveztem egy hűsitő italra és leültem a patkára. Előttem egy kis teherautó parkolt, ponyvás hátuljában kifeszitett függőágyon a sofőr aludt. Jobbra tőlem pedig egy úr állt a járdán olyan pozicióban, mint aki épp indul valahova. Látszólag a gravitációnak ellentmondva, egyensúlyát épp elvesztve állt ott hol engem, hol alvó honfitársát figyelve szomorú tekintettel.

   Tovább gyalogolva halk zenére lettem figyelmes. Követve a dallamot egy kis templomnál lyukadtam ki. A kis épületről és kertről egy idősebb néni gondoskodott. Hosszúra nyúlt fülcimpáit aznap csak egy könnyed, türkiz- és aranyszinű ékszer diszitette.  A fákról a talajig ereszkedő, fásszárú indák között teára invitált. Egy másik hölgy is megjelent, akivel beszélgetni kezdtek -én addig az asztal mögötti táblán található irásban gyönyörködtem. A vietnámi irásmód sok és sokféle ékezettel biró betűi mint apró diszek futottak a sötét alapon.




   A kis város fölé tornyosuló meredek hegyoldal és a tenger közti rész egyre szűkűlt, míg végül a kis kőházak között futó, a végén már járdának is alig nevezhető, keskeny betonlapok elfogytak. Úszás helyett inkább visszafordultam és átvágva a forgalmasabb, belvárosi részen egy nagyobb piacon találtam magam.

   Zajlott az élet. Egy, a tengerbe vezető lépcső felöl folyamatosan érkezett a friss zsákmány, mely többnyire különböző lavorokba, vödrökbe került. A körömnyi kagylóktól a nagyobb halakig, de még itt-ott disznóhús is felbukkant vagy egy hangosan kommunikáló hölgy kése alatt, vagy egy lavor vizben várva az ismeretlent.

   A lépcsőhöz érve egy egész vízi város képe tárult fel előttem a maga élénk forgalmával és zajával. Ekkorra már világossá vált, hogy a paradicsomi Halong Bay-szigetekre nem fogok eljutni, de... már el is feledkeztem róluk. Hamar megegyeztem egy csónakos hölggyel és izgatottan „ugrottam fejest” ebbe a vízi világba.




   A sziklaszigetek lábainál toldott-foldott kabinok és a hozzájuk tartozó, „vízi kertek” kisebb negyedeket alkotnak. A „halakat termő kerteket” határoló, keskeny pallókon ügyesen egyensúlyozó kutyák rohangálnak fel s alá, a legkülönfélébb alapanyagokból összeeszkábált kunyhókban pedig egész családok élnek. Fém- és falemezek, deszkák, rudak -semmi sem eldobandó, hisz fal, oszlop, tető, korlát, stég -bármire felhasználhatóak. S mindezek persze más és más szinben vannak jelek, melyek az aznapi homogén fényviszonyoknak sem hódoltak be, s a száradó ruhákkal és a forgalom zajával együtt élénken hirdették a hely frissességét.




    Evezős és motoros csónakok, ladikok, betonhajók, végtelen és a laikusnak átláthatatlannak tűnő hálók, hálórendszerek boritotta stégek és „tornácok” között laviroztunk. Az egyik kajibánál felvettünk egy „stoppos” nénikét, majd visszatértünk a piac lépcsőjéhez.

   Arra már nem maradt erőm, hogy a többórás visszautat is gyalog tegyem meg, igy néhány km után motoros taxira szálltam. Vacsorára energiadús tojáslevest faltam.




 

524-525.nap

 

   Kis falvakon keresztül egy fuvarral értem el Hai Phong-ot. Sikerült elkerülni magát a várost és a nyugati oldalon, a 10-es út mellett tett ki a teherautós.

   A falusias részen kisebb házak és rizsföldek váltották egymást az út mellett. Már sötétedett, mikor megállt egy kamion. A két soförrel leginkább mutogatva kommunikálva kiderült, hogy egészen a Vietnám észak-déli forgalmát összekötő 1-es útig el tudnak vinni.




   Este leparkoltunk egy sötét udvaron, majd robogókra pattanva az idősebb sofőr házához mentünk. A nappaliban ültettek le, ahol egy időre egyedül maradtam, míg ők megmosakodtak, ill. vacsorát készitettek. Diszes, fénylő bútorok, mégis üresnek, szegényesnek hatott a szoba.

   A földön ettünk. Többek között disznóhús és piritott lárva járt a rizs mellé. Ez utóbbival már próbálkoztam Koreában is. Már akkor is ijesztő szaga volt, de mondták, hogy az ize jobb, mint a szaga. Hát nem. Néhányat legyűrtem, mondván, hogy „gyerünk, Péter, kell a protein!”, de aztán fel kellett adnom. Vietnámban le-lenyeltem egyet, de inkább a -szintén érdekes izesitésű- disznóhúst részesitettem előnyben. Két-három falatonként rizspálinkával koccintottunk.




   A vacsora utáni társalgás remek példája volt annak, hogyha két(-három) ember kommunikálni szeretne, annak nem lehet akadálya egy közös nyelv hiánya. Egy idősebb úr jelent meg és ült le közénk. Mint az hamar kiderült, az északiak oldalán harcolt a háborúban. A fiatalabbak kérdésére felelve mutatta, hogy 24. Azaz 24 amerikai katonát ölt meg. Nem dicsekedve, se nem megbánva -pusztán kijelentve tette. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

   Az idősebb sofőr az utam során eddig meglátogatott országokról kérdezett. Mindegyik nevét leirta, majd gratulált.

 

   ...Vietnámot egy hamutál jelképezte, Magyarországot egy bögre, az USA-t pedig egy vizes palack. A hamutálat és a bögrét egymás mellé helyezte, a vizes palackot pedig jóval arrébb. Megfogtam a palackot és odatettem a bögre és a hamutál mellé (na nem mintha ez ilyen egyszerűen működne). Kezet fogtunk a „békére”.

   Már másról volt szó, mikor két mondat között visszanyúlt az asztalra és néhány cm-vel arrébb tolta a palackot...

 

   Egy kis motorral visszavittek a kamionhoz -a kabinban tölthettem az éjszakát. Másnap délelőtt az észak-déli főút mellett búcsúztunk el egymástól.




   Néhány rövidebb fuvar után egy város határában álltam egy bolt előtt. A helyiek a fejüket csóválva jelezték, hogy nem hisznek ebben a „leintek egy teherautót”-dologban és próbáltak rábeszélni, hogy busszal menjek. Egy hatalmas, orrmotoros kamion vett fel. A két sofőr nem sokat beszélt, se egymással, se velem, így én sem erőltettem, inkább csendben élveztem az elsuhanó városok és rizsföldek látványát.

   Megálltunk ebédelni. Az asztal közepén forró leves fortyogott, benne karalábé, krumpli, paradicsom. Külön tálakon pedig megannyi más, melyet a levesbe pottyantva -vagy csak épp mártva- főztünk meg. Nyers kigyóhús, zöld levelek, rák, tofu és tojás, mindehez fűszeres szósz.




   Szinte minden falat után koccintottunk. A 30%-os rizspálinkából eleinte mindannyian ittunk, majd amelyikük a vezetésben a soron következő volt, az idővel vizre, ill. teára váltott. Mivel többször is megálltunk enni, a jármű egyetlen állandó ivója én voltam -ők csak felváltva koccintottak. Mindenből hatalmas menniségeket rendeltek, az ebéd után mozdulni is alig tudtam.

   Kb. három óra múlva ismét megálltunk teázni. Majd néhány km-re rá vacsorázni. Csirkét, rizst, zöldséget rendeltek... s persze rizspálinkát. Nagyon erős dohánnyal tömött fapipával és keserű teával kináltak, ill. bárhol is álltunk meg, az ottani lányokat, nőket ajánlották fel nekem nevetve.

   Tele hassal, némileg zavarosan a rizspálinkától egy hosszabb pihenő során sikerült aludnom néhány órát a kamion hatalmas ágyán.

  

526-529.nap Da Nang

 

   Reggel 7-kor ugrottam ki Da Nang városának szélén. Miután a fél belvárost bejártam, végül visszamentem egy külvárosi hotelhez, s hamarosan egy ablaktalan, de ventillátoros szoba ágyán kezdtem bepótolni az elmaradt, alvással töltendő órákat.




   Két napig viharos szél tombolt, sötét fellegek uralták az eget és gyakran esett. S bár a legtöbb ruhám mosásban volt, ill. száradt, bejártam a várost.

   Úgy tünt, hogy aki él és mozog, az Vietnámban ezt mopeden teszi. Bár van járda, annak vajmi kevés köze van a gyalog közlekedőhöz, aki -ezen esetben- én voltam egyedül. A járdákat teljes egészében a boltok és étkezdék uralják... és minden második bolt motorokat, de legalábbis motoros felszerelést árul, javit. A szó szoros értelemben vett sétálókat nem látni. Aki nem motoron ül, az minden bizonnyal csak a szomszédba igyekszik. Megszámlálhatatlan, apró kerülővel, de sikerült eljutnom a piacra, a folyó- és tengerpartra, kevésbé sűrűn lakott részekre. A piacon és a különböző boltokban rengeteg az áru, ám ez inkább mennyiségre mint választékra értendő.  Kis baguettes pultoknál ettem, melyek néhol a járdáról az úttestre szorultak, vagy épp úton voltak, kerekeiken lavirozva a forgalomban.




   Úgy tünt, ebben az országban -a teherfuvarozókat leszámitva- mindenki vállalkozó, mindenki kinál valamit. Még a csak egy-kétfajta zöldséggel az út szélén álló, idősebb nénik is -hiába a szeles, esős idő- kitartóan árulták portékájukat hatalmas esőköpenyük alatt.

 

   A harmadik nap estéjén kicsekkoltam a hotelből és elballagtam a kis, helyi reptérre. Némi várakozás után Marilyn kecses alakja bukkant fel a kijáratnál. 

 



Categories: Magyarul, Vietnám, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments