Journal - Napló

507-521.nap Er??ltetett menet (Kina 7.)

Posted on April 5, 2011 at 9:00 PM

507-510.nap Hangzhou

 

   Hanghzou, akárcsak kinai várostársai rohamosan fejlődik és nő. A tömegközlekedési rész, sajnos, kissé későn kapcsolt. A város már nyolcmillió lakossal bir, ám az első metróvonal még csak most épül. Ennek megfelelően a felszini közekedési viszonyok embertpróbálóak.

   Egyik nap Morgannel -röpke két-három óra alatt- bebuszoztunk a város kedvelt szabadidős célpontjának számitó West Lake partjára, ahol aztán hosszan sétáltunk fejben ide-odautazva a világban.

   Morgan nemrég még egy eldugott kis koreai városban élt a keleti partvidéken, ám hamar elege lett a remeteségből. Állását otthagyta, s átjött Kinába. Itt három helyen is dolgozik. Az egyetemi részen lévő lakása mellett egy szobát is bérel a belvárosban -többnyire biciklivel ingázik a két hely között.

   Megjárt számos dél-amerikai és dél-kelet-ázsiai országot is. Ezen útjain szerzett tapasztalatairól, vagy épp az Amerikában egy lakókocsiban töltött évéről is a Road Junky Travel magazinnak irt cikkeket.

   Egyik reggel belátogattam egy egyetemi órájára, ahol az egymástól elhatárolódva ülő lányokkal és fiúkkal a kanapészörfözésről és a stoppolásról beszélgettünk.




   Morgenen keresztül ismertem meg a francia Dominicot és a közép-afrikai Rodot, akikkel együtt a belvárosban bérelt egy háromszobás lakást.

  

   ...Jópáran összegyűltünk Dominicéknél. Míg legtöbben sörrel a kezünkben beszélgettünk, Rod a körön kivül ücsörgött és egy lőfegyveres magazint lapozgatott. Kérdeztem, hogy ért-e hozzájuk? „Viccelsz? 15 évesen három ilyen játékszerem volt” -bökött az egyik képre...

 

   Egy bárban folytatódott az esténk. Rodot faggattam dubai gyémántcsiszolós múltjáról, majd hosszan beszélgettünk Kongóról, az ott élő emberekről, akik szegények, de mégis -mint mondta- harmóniában élnek. Mi utazunk, látjuk a világot, látjuk, hogy mit “vesztenénk”, ha ott és úgy élnénk. Mi csak keressük a harmóniát, mi már „kiűzettünk a Paradicsomból”.




 

   A Hangzhou-t követő napokra az nyomta rá a bélyegét, hogy fél Kinát kellett átszelnem a vizum adta idő alatt. Sikerült.

 

511.nap

 

   Az esőn felejtett hálózsákom még javában száradt, igy időt adva neki elszaladtam a közeli fodrászhoz, hogy kulturáltabb külsővel növeljem esélyeimet a továbbutazásnál. Koradélután hagytam el az egyetem területét, s az interneten tanulmányozott térkép alapján gyalog indultam el az autópálya bekötőjét keresni. Többeknél érdeklődtem, míg jó néhány km után meg is pillantottam a fizetőkapukat. Odaérve azonban hiába kerestem a nekem megfelelő oldalt -azon a helyen csak az ellenkező irányba lehetett felhajtani.

   Nem lehet messze a másik feljáró, gondoltam én. Újabb gyaloglás, tanácskérés, rajzolgatás -egy nagyobb kör után ismét a rosszoldali fizetőkapunál kötöttem ki.

   Odalépve az ottdolgozó úrhoz mutogatva, rajzolgatva érdeklődtem a másik oldalra való felhajtásra szolgáló kapuk hollétéről. Végül telefont nyomott a kezembe. Egy rendőr angolul érdeklődött a szándékaim felől, válaszomat azonban nem értette. Arra kért, várjak ott, odajönnek. Visszaadtam a telefont, megköszöntem a fizetőkapus úr segitőkészségét, majd sietve továbbálltam. Egy rendőrökkel való találkának nem stoppolás lett volna a vége...

   Egy benzinkútnál végre úgy tűnt, hogy sikerült megértetnem magam, s a tanácsot megfogadva buszra szálltam. Kb. húsz perc múlva a már jólismert fizetőkapunál végeztem.

   Már besötétedett, mikor buszra szállva visszamentem az egyetemhez -aznapra feladtam. Morgannel borozgattunk, s a falra ragasztott térképek előtt ácsorogva „utazgattunk” aznap éjjel.




 

512.nap

 

   Tiszta lappal inditottam és ezúttal jobban tájékozódva, igy egy óra gyaloglással megtaláltam a megfelelő fizetőkaput. Idővel odajött hozzám egy ottdolgozó hölgy, s jelezte, hogy a táblámon szereplő városba itt nem igazán fogok autót találni... Igy hát újabb kartonlapot vettem elő és egy közelebbi város nevét irtam fel rá. Az autópálya-táblán is szerepelt ez a név, igy működnie "kellett". Egy fiatalabb srác érkezett busszal és vagy fél órán keresztül ott ácsorgott a közelemben. Váltottunk néhány szót, mire megállt előttünk egy autó -a barátja. Nemsokára már útban voltam dél felé.

. A ködben kontrasztjukat vesztett hegyek között suhantunk, mialatt a virágboltos sofőr arról mesélt, hogy diákként ő is utazni szeretett volna, ám aztán vállalkozásba kezdett, megnősült... A hol “sakktáblává”, hol teraszossá alakitott földek harmóniáját szabályos kockaházak „boritgatták” azon a részen, ahol koradélután kitettek.

   Egy órát állhattam a pihenőhely végében, mikor megállt egy kisbusz. Sofőrje dél-keletnek tartott, s bár akadozott a kommunikáció, annyit sikerült kideritenem, hogy az autópálya helyett kisebb hegyi utakon fogjuk megtenni az utat. Orömmel fogadtam el a fuvart, s alig vártam, hogy az eddig, az autópályáról elérhetetlennek tűnő hegyekhez közelebb kerülhessek. Erre azonban csak másnap került sor.

   Némi autópályázás után egy hatalmas tó partján fekvő kisvárosba futottunk be, s egy nagyobb, éppen épülő lakáskomplexum előtt leparkoltunk. Egy jó óra múlva jött csak vissza a sofőr, aki -mint kiderült- padlóburkolatban utazott. Jelezte, hogy csak másnap reggel indul tovább, s ha akarok, továbbra is az utasa lehetek. Felkaptam a hátizsákomat és bebattyogtam a városkába. Drágábbnál drágább hotelek mellett haladtam el, s bár nem volt szezon, világossá vált, hogy a tó és ezen lakott csücske kedvelt turista célpont.

   Újabb hotelbe kukkantottam be, de a falon szereplő ár azonnal sarkon forditott. Egy idősebb úr azonban utánam rohant. Mondtam, hogy én mennyit szánnék egy szobára -kb. az egy-hatodát a kiirt árnak. Azonnal rábólintott, s már mutatta is az épület legfelső emeletén található szobámat.




 

513-515.nap Kamionstopp

 

    Reggel visszagyalogoltam a kisbuszhoz, s -ha némi késéssel is, de- elindultunk. Elhagyva a tóparti várost hegyi utakon kapaszkodtunk nyugatnak. Még délelőtt egy újabb, hatalmas tó mellett haladtunk el. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a csöppet sem részletes Kina-térképemen tájékozódni tudjak. Mint kiderült, még sokkal keletebbre voltam, mint azt hittem. Dehát kinek szegné ez a kedvét, ha olyan vidéken járna, mint amin a mi utunk vitt keresztül? A magasan járó Nap erős fénye a szememtől mért távolsággal egyenes arányban jobban és jobban fátyolositotta a hegyeket, melyek lábánál tó és keskeny ágai kéklettek.




   Egy hegyi falucskában álltunk meg ebédelni. Kar-vastagságú bambuszok szolgáltak árnyékkal a meredek hegyoldalból „lábát kilógató” kis háznak.

   Még sokáig kisértek a hegyek, ill. a megművelt vörös föld és gyümölcsösei. Magunk mögött hagyva a hegyvidéket egy kisebb, váza-művészetével csábitó városban köszöntünk el egymástól. A kihalt, poros városban vázás vázást ért -látszólag mind vevőkre szomjasan, némileg búsan kongott az utcán és a polcokon.




   Kigyalogoltam az autópálya-bekötő közelébe, ahol is egy kő sietett a segitségemre. Két teherautó haladt el mellettem, s egyikük rádudált a másikra, mire az lassitani kezdett és nem messze tőlem félrehúzódott. A sofőr kiszállt, hátrament a kerekekhez, ahol is látszólag nagyon nem tetszett neki valami. Odamentem. Egy kalapáccsal a kezében egy, a két kerék közé szorult kődarabot ütögetett. Alig fért hozzá, így visszaugrott a kormányhoz, hogy néhány centiméterrel előrébb guruljon. Így már elérhetővé vált a „potyautas”. Mire újból hátrajött, már csak a kalapácsot nyújtottam felé -a teherautó megszabadult a nemkivánt súlytól. Személyemben azonban újabb potyautas kéredzkedett a fedélzetre.

   Lapos, egyhangú tájon haladtunk. Nem sok szó esett. Idővel utolértük a másik teherautót -a köszönömöt jelképező dudaszó fel  is hangzott. Már sötétben, egy kisebb fizetőkapunál tett ki. Világitás hijján, ill. egy szintén fuvarra vadászó kolléga felbukkanása után átbattyogtam egy nagyobb füves részen és közvetlenül a bekötő végében kezdtem el lengetni. Hamarosan egy irdatlanul hosszú kamion fel is vett.




   A kétsofőrös kamionos fuvarok szinte kivétel nélkül mindig jó hangulatot jelentenek, hisz míg egyikük vezet, másikuk szabadon „koncentrálhat” a kommunikációra, mely Kinában igencsak teljes embert kiván. Térkép és fotók segitségével, hol mutogatva, hol rajzolva, de valahogy mindig megtaláltuk a módját az információcserének. Mint az idővel kiderült, egészen a dél-kinai Guangzhouba tartottak. Közel ezer km-t haladtam az elkövetkezendő 24 óra alatt. A hajnali órákban elnyomott az álom. Átfagyva ébredtem. Dugóban álltunk az autópálya közepén. Órákig álltunk, így leállitották a motort, mely a meleg levegő beáramlásának halk ventillálását is magával vitte a hajnali csendbe. Előkotortam a hálózsákomat és belebújtam. Lassan alábbhagyott a didergés, s újra álomba merültem.

   A Nap már duzzadó mellekkel kapaszkodott az ég közepe felé, mikor felébredtem. Egy teljesen új világban találtam magam. Dzsungel, meredek és kanyargós hegyi út, apró agyagtégla házak -mély álomból ébredve még mesésebbnek tűnt ez a hirtelen „térugrás”.




   Az Ázsiai Játékoknak otthont adó Guangzhou metropoliszát ugyan sikerrel elkerültem, ám a körgyűrűjén landoltam egy kis porfészekben. Annyit tudtam, hogy a várostól északra vagyok. A kamion leparkolt egy hatalmas -némi jóindulattal logisztikai állomásnak nevezhető- telepen. A két sofőr egy közeli épülethez vezetett, ahol a felső szinten kiadó szobák várták az átutazó sofőröket. Sikerült meggyőzniük a vezetést, így én is olcsó szálláshoz jutottam.

   A nagy és üresnek ható szobában eltörpült az ágy és a kis asztal a tévével. Az egyik sarokban egy „múltszázadi” számitógép porosodott, melyhez az ablakon keresztül, egy csapon is körbetekeredve internet kábel futott. Maga a gép nem működött. Az épület körül olcsó éttermek, kisebb boltok, szemét, s az azon vinnyogva rohangáló patkányok adták az átutazóforgalomból élő -azt kiszolgáló, s annak szemetét felfogó- hely „varázsát”.

   A két soför másnap visszaindult északnak, én pedig egy nappal megtoldva az ottartózkodásomat leginkább az elmaradt útleirásokkal birkóztam.

  

516-517.nap

 

   Egy sofőr útmutatását követve -naivan azt hittem, hogy sikerült megértettnem magam- kigyalogoltam a városka szélére és egy hatalmas gyomtenger mellett lengetni kezdtem. Nemsokára meg is állt egy autó, s -mint később kiderült- inkább meglepetésemre, mint szerencsémre egy spanyol úr szólitott meg az anyósűlésről. Évek óta élt már Kinában, s retikülökben utazott. Lelkesen magyaráztam -immáron- angolul, hogy merre is tartok, s hogy a nyugatnak futó autópálya fizetőkapuit keresem. Tiz perc múlva fel is bukkant egy forgalmas autóplya-feljáró. Fültől-fülig vigyorral köszöntem meg a segitségét és lelkesen -még egy árnyékos helyet is találva- fuvarvadászatba kezdtem.

   Négy óra kellett ahhoz, hogy elfogadjam a tényt, miszerint nem a megfelelő fizetőkapunál állok. Ezalatt az idő alatt a motoros taxisok rendszeres látogatóim voltak. Persze mind a fejüket csóválták, s próbálták elmagyarázni, hogy nem jó helyen állok. Nem tudtam, mit higgyek. Nem egyszer történt már olyan, hogy feladva a stoppos helyemet -egy másik, „megfelelőbb” hely reményében- a buszpályaudvaron kötöttem ki. Négy óra múlva úgy hagytam el a fizetőkaput, hogy akár az volt a megfelelő hely, akár nem, én most buszra szállok, hogy kikeveredjek a körgyűrűből.

   A térképemen kinéztem egy szomszédos kisvárost, mely a keletre futó út mentén feküdt. A buszút legelején még bizakodva integettem a buszt porral dobáló gyerekeknek -akik erre megszeppenve, kővé dermedten bámultak-, ám mikor másfél óra múlva -addig végig lakott részen haladva- egy újabb nagyváros közepén találtam magam... finoman szólva is kedvemszegetten kezdtem gyalogolni.

   Sok kinai tartományban csakis kinai szeméyi igazolvánnyal lehet bejelentkezni az internetkávézókba. Itt sem volt ez másképp, így órákig egy belvárosi kereszteződésben talált térképről készitett fotó alapján próbáltam tájékozódni. Már késő este volt, s még mindig egy külvárosi részen jártam, nem tudva pontosan merre is keressem az autópálya feljárót. Éjfél körül botlottam végre egy olyan netezős helybe, ahol eltekintettek a szabályoktól. Hajnal kettőre meg is találtam a „kivezető utat”, azaz a megfelelő fizetőkaput. Reggel hétkor vett fel az ablaküveg-exportőr Kevin.

 

     Majd' elaludtam, mégis igen lelkes beszélgetés folyt. Kevin egy történetet mesélt egy idős üzletemberről, akivel egyszer együtt vacsorázott.

   ...Az úr akkor már 86 éves volt, s -bár nem emlékszem minden részletre- arról mesélt Kevinnek, hogy 65 évesen, mikor visszavonult elhatározta, hogy valóra váltja két álmát: megtanul hajót vezetni és zongorázni. Két évre rá már megvolt a vízi jogositványa és nagyobb baráti társaság előtt adott zongora koncertet..

   Kevin a saját életét egyszerűnek festette le, s felidézve az öreg üzletember történetét egyrészről láthatóan hiányérzete támadt, másrészről pedig fellelkesült, s olyan gesztusokkal búcsúzott el tőlem, mely egyértelművé tette, hogy -ha nem is forgat egy konkrét dolgot a fejében, de- saját története valamiképp reményt adott neki.




 

   Igéretes helyen álltam -egy fizetőkapuhoz vezető, forgalmasabb út szélén. De itt sem voltam egyedül. A helyi taxisok próbáltak meg „segiteni”, ill. egy arra járó srác is felhivta angolul beszélő barátját, hogy megtudjam: buszt itt nem fogok találni. Végül félrevonultam egy közeli park fái adta árnyékba, s mivel az éjszaka kimaradt, rögtön el is nyomott az álom. Két óra múlva ébredtem, s megelőzve az újabb taxis rohamot egy busz takarásában átlógtam a fizetőkapuk másik oldalára.

   Oda ugyan már nem ért el a taxisok „keze”, az autópálya-rendőröké viszont annál inkább. Meglepetésemre, némi magyarázat után megengedték, hogy ott maradjak. Nem úgy a fizetőkapusok főnöke, aki néhány óra békés stoppolást követően odajött hozzám, s felhivva egy angolul beszélő „illetékest” próbált elküldeni. Egy ideig ellenálltam, ám mikor „erősitést” hozott, kénytelen voltam visszakullogni a kapuk elé. A kialvatlanság gyengitette türelmem elfogyott és elindultam gyalog a városba.

   Néhány km után kinomban nevetve a sors e játékán motoros taxira fanyalodtam, s a buszpályaudvarhoz vitettem magam..., ahol kiderült, hogy csak igen borsos árért hagyhatom el „bötönvárosomat”. Na nem. Már sötétedett, mikor jó néhány útbaigazitás után végre találtam egy olcsónak tűnő hotelt. A hölgy gorombán elhajtott. Visszagyalogoltam egy másik, igen drága hotelhez, ahol meglepetésemre a recepciós lány felajánlotta, hogy a kollégája elvisz motoron egy olcsó helyre. Az olcsó hely ugyanaz a hotel volt, ahonnan nem sokkal azelőtt el lettem hajtva, de hamár ott voltam, gondoltam újra megpróbálom. Kértem a motoros urat, hogy várjon, hisz ha nem járok sikerrel, visszamennék vele a drágább helyre. Mosolyogva bólogatott. Beléptem a kis hotelbe, megjelent a hölgy és ismét elzavart. A motoros urat pedig hiába kerestem. Visszagyalogoltam a drága helyre, lealkudtam egy kicsit az árból, majd elvágódtam a nagy ágyon.




 

518.nap

 

   Buszra szálltam, s egy kisebb, az eddigiektől jóval „barátságosabb” városkában szálltam le. Egy kis gyaloglást követően már egy falusias rész nagy fáinak árnyékában lengettem. Egy teherautó meg is állt, ám a sofőr másfelé igyekezett. Továbbhajtott, de száz méter után ismét félrehúzódott, visszajött hozzám, s hevesen magyarázva felrakott egy, a városba tartó buszra. Ismét a buszpályaudvarnál voltam.

   Betértem egy irodába, ahonnan egy papirral, rajta a helyi fizetőkapu kinai nevével távoztam. Egy motoros taxi vitt ki. Forgalom alig volt, de jól esett egy békésebb helyen lenni. Egy nagyobb teherautó állt meg. A fiatal sofőr telefonon beszélt, s csak intett, hogy ugorjak fel. A kapuk után, ám pont időben derült ki, hogy más irányba ment. Sebaj, legalább túljutottam a kapukon, s felgyalogolhattam a pályára, a bekötő végébe.

   Már sötétedett, mikor megállt egy kamion. A rajzokon alapuló beszélgetés a két, jókedvű sofőrrel hosszú km-eken keresztül tartott, míg ki nem tettek egy nagy forgalmú fizetőkapunál.

   Hemzsegtek a rendőrök, így eleinte más hely után kutatva elgyalogoltam a város felé -hiába. Visszatértem a kapukhoz, s szerencsémre a rendőröket lefoglalta az ismerős kamionsofőrök leintése és a nagy hahotázások az igazoltatások alatt.

   A kapunál dolgozó, egyenruhás fiatalok kedvesen érdeklődtek, hogy mit is csinálok, s bár reményeimet nem osztották, békén hagytak, sőt, kettőjük még segitett is, meg-megkérdezték az arra járó kamionosokat.




   Este tiz körül meghivtak vacsorára. Bementünk az autópálya rendészet főépületébe és gazdagon megvacsoráztunk a menzán. Felajánlották, hogy feltesznek egy buszra. Mikor azt megköszönve elutasitottam, azt mondták, hogy szálljak meg ott az éjszakára, s holnap majd vagy buszra szállok, vagy tovább stoppolok. Orömmel fogadtam el. Még szolgálatban voltak, így csak felrohantunk a lakásukba, ahol tévé, internet és kávé is várt. Egy rövid, de akkor ott otthonosan kényelmes fakanapén merültem álomba.

 

519-520.nap Nanning, Honchon

 

   Vendéglátóim még javában aludtak az éjszakai műszakot követően, mikor én néhány irott sorral megköszöntem kedvességüket és kibaktattam a fizetőkapukhoz. Egy órát se kellett várnom, s fel is vettek. Újabb fizetőkapunál landoltam egy kisváros szélén. Már épp azt nézegettem, hogy hol tudnék átlógni a kapuk másik oldalára, mert jónéhányan kiváncsiskodva körém gyűltek, s egy kis beszélgetés után ott maradtak, hogy velem együtt várják, mikor vesz fel valaki -a csoportos stoppolás pedig... nem egy sikertörténet-, mikor megállt egy autó, benne három öltönyös úriember. Nanningba mentek.

   Egy jóhangulatú beszélgetés után a város keleti oldalán a fizetőkapunál raktak ki. Újabb nagyváros, ám ezúttal minden simábban ment.




   A közeli buszpályaudvaron beszereztem egy várostérképet. Két busz, egy kis séta és ott is álltam a város dél-nyugati felén a vietnámi határ felé futó autópálya elején. Bár már sötét volt, s a hely nem túl sok reménnyel kecsegtetett, fél órán belül egy teherautós srác mellett ültem. Elvileg egy határközeli városkába tartott, ám útközben felhivta a főnöke, s vissza kellett fordulnia. Honchon fizetőkapuinál tett ki.

   Itt már ismét próbára lett téve a combizmom, s már éjfél körül járt az idő, mikor -egy olcsó hoteles elutasitás után- még mindig szállás nélkül battyogtam a hatalmas, külvárosi épületek mentén. Egy srác hajtott mellém egy kis mopeddel, s rövid beszélgetés után felajánlotta, hogy elvisz egy olcsó hotelhez. A kis, elektromos jármű igencsak megszenvedett velünk és a hátizsákommal, de végül csak odaértünk, s csodák- csodájára egyből lett szobám is. Grillezett finomságok és egy üveg sör mellett beszélgettünk Honchon e külvárosi szegletében.

   A kinai vizumom lejárta már a „küszöbön volt”, de ott maradtam még egy napot, s bejártam a környéket. A közeli piac, a garázs-alakú, útszéli boltok, varrodák, mopedesek és a fehérbe öltözött gabonaőrlők mentén sétáltam, lépcsőfokok százain felmásztam egy kis, buddhista szent helyhez.




   A Hangzhou óta erőltett menetben telt napok után jól esett egy békés, hátizsák mentes lazitás.

 

521.nap

 

   Elbuszoztam a fizetőkapuhoz. A forgalom nem volt túl reménykeltő, de félórán belül kaptam fuvart egy határközeli városkába, ahonnan pedig egy kisteherautó egészen a határállomásig vitt. Megszabadultam az utolsó juanjaimtól, s felgyalogoltam a dombtetőn álló épülethez. A sok vizumot látva persze félrehivtak. Elkezdtem kipakolni a hátizsákom tartalmát, ám félúton leállitottak, s átengedtek.



Categories: Magyarul, Kina , by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments