Journal - Napló

421-426.nap Hokkaido (Japán 4.)

Posted on November 7, 2010 at 12:55 AM

421.nap


 

   Az orosz vizumnak egyetlen szépséghibája volt. Nem az országba való belépéstől számitva jogositott fel egyhónapnyi ottlétre, hanem meg volt adva mely naptól mely napig tartózkodhatok orosz földön. Ha ki akartam használni a rendelkezésemre álló "orosz időt", akkor 4 napom volt, hogy átszelve fél Japánt elérjem a kompot.

   Metróra szálltam, felmentem Tokió északi felébe, majd néhány km gyaloglás után nekiálltam lengetni.

   Az ingatlanokban utazó (ebben az esetben autóban) Tomoaki vett fel. Hokkaidót (a négy nagy japán sziget közül a legészakabbi) emlitve boldogan mesélte, hogy már járt ott, s hogy milyen gyönyörű. 1-2 napos szabadságra készült, s hátizsákos emlékei annyira fellelkesitették, hogy szóba került, mi lenne, ha együtt mennénk fel, megosztva a benzinköltséget. Beugrottunk a rokonaihoz, hogy váltsak néhány szót angolul két gyermekhez, ezzel "Nógatva" őket lelkesebb angol tanulásra, majd meghivott vacsorára -mindeközben teljesen be volt zsongva a tervtől. Felhivta az édesanyját, aki beleegyezett, azaz "elengedte a fiát" az útra. Majd újabb telefon, s közölte Tomoakival, hogy a macskája lebetegedett, s állatorvoshoz kell vinni. Igy halt el a terv.




   Még kivitt egy autópályás pihenőhelyhez, majd -némileg letörten- elbúcsúzott. A vendéglátóegység oldalában találtam egy padot. Hozzáerősitettem a hátizsákomat, harcoltam egy ideig a szúnyogokkal, majd elnyomott az álom.


 

422-423.nap


 

   A Nap reggel hatkor ébresztett. Egy asztalos vitt el egy darabon -foglalkozása révén bőven akadt közös téma-, majd egy idősebb úr, aki ugyan nem beszélt angolul, de felhivta Minnesotában élő lányát, aki kedvesen, ám sikertelenül próbálkozott lebeszélni a stoppolásról. Édesapja körteizű "nushival" kinált, melyet Japán legjobb almájának tartott.


   ...Seido előtt álltam egy pihenőhelyen, ahol megszólitott egy úr. Váltottunk pár szót, térképen mutattam neki eddigi útvonalamat, ill. az elkövetkezendő célországokat. Csak a közelbe ment, igy nem tartottam vele. Viszont irt nekem néhány sort egy cetlire, melynek segitségével majd a felébredő kamionsofőröknél érdeklődhetek fuvar után. Elbúcsúztunk, s én kisétáltam a bekötőhöz. Néhány perc múlva egy kisautó lassitott le előttem. Az iménti úr hajolt ki belőle, a kezembe nyomott 5000 yent, a névjegykártyáját, majd sok szerencsét kivánva elhajtott...




   ...Egy katonatiszt vett fel. Egyetlen angol szót ismert: army ('hadsereg'). Egy ideig azért próbálkoztam a kommunikációval, de válaszai katonásan gesztus nélküliek voltak, ill. az arcáról sem sikerült semmit leolvasnom, igy a beszélgetés igen hamar "zátonyra futott".

   Az út hol rizsföldek, hol sűrű erdők között vezetett, majd északabbra érve a hegyek lettek az uralkodók.


   ...Olasz sportautó állt meg. Mezitlábas légiós cigi, svájci óra, sebességhatár-túllépés, a telefonvonal másik végén titkárnő, aki készségesen információval lát el a kompjáratokról...


   ...Külváros. Mint az hamar kiderült, rossz irányba lengettem. Egy fiatal katona segitett ki és vitt el a kikötőhöz. Magyarország nevét elgondolkozva ismételgette, izlelgette magában, majd hirtelen felém fordult, s megkérdezte, hogy hazám tagja-e a NATO-nak?... Igenlő válaszomat hallva megkönnyebbülve konstatálta, hogy "akkor barát"...


   A kompon, mely átvitt az északi Hokkaido szigetére én voltam az egyetlen "gyalogos". A többi utas mind kamionsofőr. Remélve, hogy körbekérdezgetve majd fuvart találok hunytam le a szemem a tatamin. Egy "matróz" ébresztett -elaludtam. A kamionoknak már nyoma se volt, igy hát gyalog indultam el az éjszakai sötétben.

   Hamarosan konstatálnom kellett, hogy japán utam során először olyan városban vagyok, mely igencsak hiján van a 2-3 emeletnél magasabb épületeknek (legalábbis a külváros). Végül egy bolt háta mögött hajtottam álomra a szemem. Másfél óra múlva eső ébresztett.

   Visszatámolyogtam a főútra és a hajnali esőben lengetve-gyalogolva haladtam a város széle felé. Egy 30 éve Japánban élő, német úr vett fel, aki épp kislányát vitte iskolába. A rövid fuvar során Hokkaidóról csak annyit mondott, hogy valóban gyönyörű, ám rohamos urbánosodás zajlik.




   Egy boltnál álltam a zuhogó esőt bámulva, ill. meg-megszólitva a boltba betérő, autóval érkező embereket. Egy 40 körüli férfi végül rábólintott, hogy elvisz egy darabon.

   ...Családja nincs, a napjai munkával, munkával és munkával telnek. Néha baseballozik...

   Kiváncsiságomat látva nagyobb kerülőt tett, s megmutatott egy ködfátyolba burkolózó, sok apró sziget tűzdelte tavat. Betértünk mosodában dolgozó barátnőihez is egy gyors bemutatkozásra, majd még 30 km-vel megtoldotta az amúgy is hálára kötelező fuvart.

   ...Egy kisvárosban gyalogoltam a főút mellett. Mikor az eső nagyon rázenditett, fedél alá húzódtam. Pár perc gyaloglás, pár perc fedél alatt -igy ment egy darabig, mig végül három, vagány srác el nem vitt néhány városkával odébb. Már sötét volt, mikor megköszönve a fuvart elbúcsúztam tőlük.




   Egy ideig próbálkoztam egy kereszteződésnél a lámpaoszlopok alatt, majd elbattyogtam egy közeli bolthoz. Még javában falatoztam, mikor hangosan "fújtatva" egy kamion parkolt le a bolt előtt. Fuvar után érdeklődtem a sofőrnél, aki mosolyogva jelezte, hogy szivesen elvisz, s hogy fejezzem csak be nyugodtan a vacsorámat, ő addig beugrik a boltba.

   Visszatért a jókedvem, a kamionos pedig talán örült a hirtelen jött társaságnak, mindenesetre az első félórában hatalmasokat nevetve beszélgettünk, túlzó gesztusokkal fűszerezve a jóhangulatú párbeszédet. Ám végül gyűzött a kialvatlanság és elbóbiskoltam a sötétben. Hokkaidó fővárosában, Szapporóban szálltam ki. Rövid keresgélés után találtam egy netkávézót, mely elfogadható áron kinált alvásra is alkalmas, kényelmes fotellel ellátott, apró kabint. Felkerestem néhány Oroszországgal kapcsolatos, internetes oldalt, majd elnyomott az álom.




 

424.nap


 

   Napi tanulság: ne kalandozz el gondolatban Oroszországba, mikor még Japánban vagy!... ugyanis könnyen előfordulhat, hogy pl. Szapporó rossz végében kötsz ki többórás gyaloglás után...

   Ha egy úr nem szólit meg egy boltnál, mely előtt épp falatoztam, még tovább gyalogoltam volna a rossz irányba. Az úr nemcsak hogy betérve a boltba egy stoppos táblával a kezében tért vissza, de még el is vitt a megfelelő út elejére. Onnan még jópár km menetelés várt rám, de már a célegyenesben voltam.

   A többi japán nagyvároshoz képest alacsonyabb épületek alkotta Szapporóból végül egy tanárnő vitt tovább egészen Asahikawába. Éjszakára egy tűzlépcsőt szemeltem ki magamnak.




 

425-426.nap


 

   Reggelre a hálózsákom alsó fele rendesen átázott, igy még egy órácskát a tűzlépcső tetején maradtam, hogy némileg megszáradhasson a "mobil ágyam".

   Kisétáltam a 40-es úthoz, ám mielőtt Wakkanai-táblámat bevethettem volna az "égiek ismét nagy zokogásban törtek ki". Egy boltnál találtam fedezéket, ahol hamarosan egy ács srác fuvart ajánlott, többször emlitve Wakkanai nevét. Eleinte azt hittem, oda megy, ám néhány km után félreállt, jelezve, hogy ott jobbak lesznek az esélyeim.

   Fedél alatt a földön ücsörögtem, mikor egy hölgy odalépett hozzám, rágyújtott egy cigarettára és letelepedett mellém. Cukorkával kinált. Váltottunk néhány szót, majd -végezve a bagóval- elbúcsúzott.




   Csak később, már orosz földön értettem csak meg, miért jelentett számomra 'oly sokat ez a gesztus, azaz, hogy ez a hölgy -japánként- leült mellém a földre... Japánban mindenhol kedvességgel és udvariassággal találkoztam. Mindenki kedves és udvarias. Mindenki ugyanannyira és nagyon hasonló módon kedves és udvarias. Ám ez a hölgy kilépett ebből a körből, nem hajlongott, nem mosolygott, hanem csak leült mellém. A földre.




   Még három fuvar kellett, de végül elértem a Hokkaido északi csücskében található Wakkanait. A két hölgy, akik a főutat elkerülve kisebb utakon vittek el -legnagyobb örömömre, hisz lenyűgöző tájakon mentünk keresztül-, a kikötő bejáratánál tettek ki. Már minden zárva volt, igy kissé eltávolodva a vizparttól megvacsoráztam, s egy lakóépület egyetlen szárazon maradt lépcsőfordulójában lefeküdtem aludni.

   Másnap megvettem a kompjegyet, majd a maradék pénzemet elemózsiára költöttem. Beszállásnál kiderült, hogy kb. 4dollárnyi összeget még be kell fizetni becsekkolás gyanánt. Más pénznemben nem fogadták el, s kártyával sem tudtam fizetni... Az őrök kisegitettek.

   Itt ismertem meg a két lengyel utazót, az egyetemista Bartot és a profi fotós Pault. Mindketten már többször stoppoltak Szibériában, igy élvezettel szivtam magamba minden információt az szibériai útviszonyokról, tapasztalataikról.




Categories: Magyarul, Japán, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

1 Comment

Reply Zsófi
9:24 PM on November 26, 2010 
Milyen izgalmas! Hanti-Manszijszkban -23°C van, legyen gyapjúpulcsid meg fuvarok! :)