Journal - Napló

404-410.nap Fuji (Japán 2.)

Posted on October 13, 2010 at 8:00 PM

404.nap


 

   ...Forróság. Izzadva, kifáradva gyalogolok nagy hátizsákommal. Egy úr -aki feltehetően már messzebbről észrevett- jön szembe. Mikor hozzám ér, jeges-vizes palackot nyom a kezembe. Meg sem állunk. Egy kedves, támogató gesztus és egy hálás fejbólintás, mosoly esik...


 

   Alexszel pekingi elválásunk óta kapcsolatban álltunk. Egyéves útjának végső állomása Japán volt. Úgy beszltük meg, hogy együtt megmásszuk a Fujit, majd irány Tokió.

   Numazuba kellett aznap eljutnom, ahol a kanapészörfös Toshimi már várt ránk. Alex oda is ért estére. Én csak hajnali kettőkor pillantottam meg Numazu épületeit. Egy belvárosi lépcsőház tetején szálltam meg, majd másnap reggel találkoztam Toshimivel és Alexszel.




 

405-406.nap Fuji


 

   A hőség miatt éjszakai mászást terveztünk. Délután ledőltünk néhány órára, majd Toshimi édesanyja elvitt minket autóval a hegy lábához. Ott kiderült, hogy a szezonnak előző nap vége lett, igy hiába várnánk a buszra, mely felvinne a kiinduló pontként szolgáló állomásra (kb. 1500 méteren). A kis, városi autó felküzdötte magát a szerpentines, hegyi úton. Az állomástól kilométerekre nyúlt a "vulkánmászók" parkoló autóinak sora. Megköszöntük Toshimi édesanyjának nagylelkű segitségét, majd fejlámpáinkkal mindhárman beettük magunkat a sötétségbe.

  



   Japán e hires vulkánjának megmászását egészen a kráterig kötélkorlát segiti. Néhány száz méterenként kisebb épület kinál pihenőhelyet, sőt szállást is annak, aki két részletben kivánja meghóditani a hegyet, ill. aki idejében -telefonon- lefoglalja. Amig a hó át nem veszi az uralmat, naponta turisták százai (találkoztam egy magyarral is) kapaszkodnak fel a Fujira. Ilyenkor fejlámpák százainak vibrálása lehel életet az amúgy sötétbe burkolózó, kopár hegyoldalba.


   6-7 óra mászás után, pont időben értünk fel a kráter szélére. Átverekedve magunkat a "tömegen" egy meredekebb részhez másztunk, s ott kényelembe helyezve magunkat élveztük a felkelő Nap első sugarainak meleg simogatását. Lerágott csont bármit is irni egy napfelkeltéről, de... ilyen pazar látványban rég volt részem.




   A vulkán tetején a turistákat váró posta (az ember felmászik, képeslapot vesz, s feladja, hogy a "postás" másnap lemásszon vele, s kézbesitse...?), az étterem, és a meteorológiai célokat szolgáló, antennákban gazdag állomás épületei igen lehangoló látványt nyújtottak, igy néhány fotó után -immár nappali fénynél- elkezdtünk visszaereszkedni. Az egyre erősebb Nap lassan fátyolos fénybe vonta a hegyoldalt, szint adva minden apró részletnek. Folyamatosan kerültek le rólunk a szélálló, meleg ruhadarabok, s 3-4 óra múlva el is értük a kiindulópontot.

    Két stoppal visszajutottunk Numazuba, ahol pár órára "kikapcsoltunk".



  

   ...Több, mint egy éves utam során ami leginkább "hozzámnőtt" az a fényképezőgépem. Nagy ritkán akadtak olyan helyzetek, mikor nem lógott a nyakamban (kiszalad az ember vacsoráért egy városban). Ilyenkor rendszeresen odakaptam, ahol a gép az oldalamat szokta verdesni, s néhány pillanatig szivroham kerülgetett, mig az agyam fel nem fogta, hogy minden rendben, a fényképezőgépet szándékosan hagytam "otthon". Mindezek ellenére a Fujira való felkapaszkodás során sikeresen ottfelejtettem egyik csoki-evős pihenőhelyünkön a sötétben. Csak jóval később jött a szivroham, s ezúttal elmaradt a megnyugvás. Alex és Toshimi is hálózsákba bújt, hogy aludjon 1-2 órát, én pedig visszaereszkedtem párszáz métert. Nem találtam meg azt a helyet, ahol -hitem szerint- a fekete táskának feküdnie kellett.

   Már nappali fénynél ereszkedtünk lefelé, s néhány méterrel azután, ahova az éjjel visszamentem felfedeztem a keresett helyett. A kamera ott feküdt békésen a köveken. Mit mondhatnék...? Ez Japán.




 

   Toshimi és édesanyja bátorságáért (hogy két, idegen férfit beengedtek az otthonukba) nagyon hálásak voltunk. Mikor mindannyian együtt voltunk, mint két barátnő nevetgéltek és beszélgettek, kedvességükkel kényeztetve vendégeiket.

   Utolsó esténken találkoztunk Toshimi két barátnőjével és különböző csillagszórókkal megpakolva elsétáltunk egy közeli tó partjára. Ugráló csillagokkal "irásos áldozatot" mutattunk be az országnak, majd a fűbe leheveredve beszélgettünk. Ez -mint a lányok elmondták- sokat jelent számukra, hisz a japánok ilyet (fűben heverészés) nem igen csinálnak, csak vágynak rá, mikor a moziban látják...




 

407.nap


 

   Délután álltunk csak ki a Numazuból a főváros felé futó főút egyik bekötőjéhez. Az eső már egy autó utasaként talált (ill. nem talált) minket, s mire kitettek minket egy kisváros központjában, már el is vonultak a fellegek.

   Egy bolt oldalában falatoztunk, mikor odalépett hozzánk egy fiatalember és szóba elegyedett velünk.

   A japán Masa öt évet élt Hawaiion és hátizsákos túráknak sem volt hijján. Nem szerette Japánt, ahol ácsként dolgozott, mert -mint mondta- itt másról sem szól az élet, mint munkáról. Fülöp-szigeteki feleségével már nem volt a régi a viszonya. Barátnője Ukrajnából települt e japán kisvárosba.

   Egy darabig a bolt oldalában sörözgettünk, majd átsétáltunk a városka kastélyát körülvevő vizesárok partjára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Masa felpattant a motorjára, eldübörgött, s néhány perc múlva autóval tért vissza. Elvitt minket vacsorázni. Sushi, nyers lóhús és hal, szójabab, wasabi, na és persze némi szaké. Mindeközben a hawaii "Paradicsomról" mesélt.


  

   Éjfél körül elvezetett minket egy netkávézóba, ahol -viszonylag- olcsón kis kabint bérelhettünk internettel és ágyként is funkcionáló fotellel. Megköszöntük a remek estét, majd Masa elviharzott, hisz másnap korán munka várta.


 

408.nap


 

   Hiába a kényelmes fotel, internet lévén nem sokat aludtunk, igy reggel visszasétáltunk a kastélyparkba, kerestünk két, árnyékosnak igérkező padot, s koradélutánig aludtunk. Aznap csak egy rövidebb fuvarral kerültünk közelebb a fővároshoz.

   ...Forró levessel a kezemben léptem ki egy boltból, mire Alex bemutatott egy srácnak, s hozzátette, hogy meg vagyunk hivva egy "zuhanyra". A levessel egyensúlyozva elsétáltunk egy közeli lakóépülethez. Belépve a srác lakásába hamar kiderült, hogy a "srác" kétgyermekes családapa (Japánban gyakran előfordult, hogy a valóságos koránál jóval fiatalabbnak néztem valakit). Egy internetes szótár segitségével kommunikáltunk.

   Az apa egy csokoládégyárban dolgozott, esténként pedig DJ-ként techno-zenét kevert a helyi szórakozóhelyeken. Felesége a szomszéd városban képeslapokat, miniatűr képeket festett és árult. Mig két kisgyermekük ide-oda rohangált a kis lakásban, Alex és a feleség zongorázott, a férj technot kevert. Megvacsoráztunk, lefürödtünk, s végül "japán, hamuban sült pogácsával" (rizsgolyók) búcsúztattak el minket. Egy közeli lakópark kertjében fedél alatt, padon aludtuk át az éjszakát.




 

409-410.nap


 

   Elgyalogoltunk a főúthoz, s némi várakozás után meg is állt egy autó -az előző este megismert anyuka igyekezett munkába. Egy városkával közelebb kerültünk Tokióhoz. Még egy -hibrid autós- fuvar, s már Yokohamában voltunk.

   Alex még Kinában megismert egy yokohamai lányt, akit azonban hiába hivott egész nap. Bejártuk a várost. Az üzleti negyedet, az annak a szomszédságában lévő kinai negyedet, az óceánparton húzódó parkokat. Délután a város széle felé indultunk, hogy az éjszakai szállásunk egy stoppolásra alkalmas hely közelében legyen. Éjjelbe menően meneteltünk, de a lakott résznek csak nem akart vége lenni. Közel a fővároshoz látszólag már minden település összenőtt. Végül feladtuk. Alex beette magát egy netkávézóba, hogy eleget tegyen blogozási "kötelezettségeinek", én pedig kerestem egy lépcsőházat.


   Másnap egy ideig még folytattuk a menetelést, de aztán ledobtuk a hátizsákjainkat és -egy nem éppen kedvező helyen- lengetni kezdtünk. Kb. egyórás várakozás után megállt egy srác, s egészen Tokió központjáig vitt minket.



 


Categories: Magyarul, Japán, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments