Journal - Napló

398-403.nap Hiroshima, Kyoto (Japán 1.)

Posted on October 12, 2010 at 12:10 AM

398-400.nap


 

   Japán szigetország. A népesség nő, az ország területe állandó, több új dolog születik, mint ahány régi eltűnik... Talán ez kényszeritette, tanitotta a japánokat egy, a környezetükkel való harmónia megtalálására? Arra, hogy ne vegyenek el többet a természettől, mint amire szükségük van?

   Japán déli felén bármerre jártam, éles határ húzódott a civilizáció és a természet között. Nincs átmenet. Egy-egy lakott rész utolsó házainak hátfalát sűrű dzsungel "támasztotta", buja természet "állta útját" a további terjeszkedésnek. Mindenhol tisztaság, rendezettség, kedves és udvarias gesztusok fogadtak. A drágaságot "vándorélet-könnyitő" biztonságérzet kompenzálta. Hotelre alig költöttem -probléma nélkül aludhattam parkokban, háztetőkön, lépcsőházakban... gyakran oly' kilátással egy-egy városra, mellyet csak a drágább szállók kinálnak vendégeiknek (kanapészörfözni egyszer sikerült). A csapviz mindenhol iható, a mellékhelységek ingyenesek, éjjel-nappal nyitvatartó boltot minden sarkon találni...




 

   Fukuoka nem éppen megnyerő képet nyújt a kompon érkezőknek. Se nem modern, se nem öreg vasbeton épületek, magasban futó autópálya...

   Kilépve a kikötő bejáratán elkezdődött hosszú gyaloglásokkal lassitott-szépitett japán utam.

   Első napom fuvar nélkül, meneteléssel telt. A párás melegben a csábitó üditőital automatáknak való ellenállást gyakoroltam, esős évszak lévén fedelet vagy épp a tűző nap elől árnyékot keresve pihentem meg, lassan sajátitva el az egy drága, ám sok, alapvető emberi szükségletet ingyen kiszolgáló, japán világban való utazás kellemes rutinjait.

   Mikor rám sötétedett, még mindig sűrűn lakott részen jártam. Feltűnt egy lakóépület, melynek lépcsőfeljárója a házfalon kivül futott, azaz nyitott volt. A legfelsőbb emelet utáni lépcsőforduló, a zárt, tetőre nyiló ajtó előtti tér megfelelő szálláshelynek bizonyult. Hátizsákommal némileg kiegyenlitve az egy lépcsőfoknyi ugrást az "ágyamban" álomba merültem.

   Másnap néhány rövidebb fuvarral kerültem közelebb első úticélomhoz, Hiroshima városához. Szemem hamar megtanulta, mit keressen. Akárcsak aznap, japán utam során szinte minden éjszakára hamar találtam szállást, fedelet a fejem fölé.




   Épp reggelimet fogyasztottam, mikor egy fiatalabb srác megszólitott, majd felajánlotta, hogy elvisz egy darabon. A Honshu-szigetre (Japán legnagyobb szigete) a tenger alatt futó alagút bejáratának közelében rakott ki. Átgyalogoltam a fizetőkapun és nekiálltam lengetni. Pár perc múlva megjelent egy rendőr és vissza akart küldeni a kapuk elé, ahol szinte lehetetlen lett volna fuvart fogni. Kértem tőle 10 percet, s meglepétesemre kaptam is. 1 perc múlva megállt egy teherautó.

   A sofőr átrendezte az egész fülkét, hogy beférjek. Az úton sörrel és osakai édességgel kinált, sőt vacsorára is meghivott. Már késő este volt, mikor kitett Hiroshima közepén.

   Elgyalogoltam a pályaudvarra és szereztem várostérképet. Kinyomoztam, hol zárhatom le majd a hátizsákomat másnap, majd kerestem a közelben egy magasabb lakóépületet, melynek nyitva volt a főbejárata. Fellifteztem a legfelső szintre, majd a külső lépcsőház egyik fordulójában "megágyazva" eltettem magam másnapra.




 

401.nap Hiroshima

     

   Egy 400 éves város... öreg épületek és idős helyiek nélkül. Egy hely, melynek atmoszféráját nem az épületek és lakóik adják, hanem a történelem.

   A '45-ös atombomba tizezreket ölt meg. Haláluk helyszine ma turisták tizezreit vonzza.

 

   A modern toronyházak uralta város talán egyetlen öreg épületének romjai ma emlékeztetőül állnak a város közepén található emlékparkban. Bejártam az emlékhelyet, a belvárosi üvegfalakon tükröződő zöld területek hűvösében bóklásztam, és ellátogattam az újjáépitett palotához is, melyet körülölelő vizesárok hatalmas aranyhalaknak és teknősöknek ad otthont. Késődélután a folyóparton ücsörögtem a rákokat bambulva, amint fehér ollóikat fel-felemelve védelmezték egymás ellen az iszapba vájt otthonaikat.

   Éjszakára visszatértem a már "bejáratott", 8. emeleti lépcsőfordulómhoz.




 

402.nap


 

   Bár szinte a város közepén voltam, 5 perc alatt kaptam fuvart. Egy 40-es pár vitt kelet felé. A férj anno cserediákként járt az Államokban, ma az édesapjától örökölt, épitőipari céget vezeti.

   Elmondása szerint a várost a bombázás után néhány évvel kezdték el újjáépiteni. Emberek települtek az "új Hiroshimába", mely kb. 20 év alatt nyerte el -többé-kevésbé- mai formáját.

   Alig tettem ki a hüvelykujjam egy pihenőhely kijáratánál, egy idősebb úr meg is állt. A hátsó űlésre irányitott, ahol egy srác ült vigyorogva. Mint az hamar kiderült, ő is stoppos volt.

   Két hete indult Tokióból, lement egészen a dél-japán Kyushu szigetének déli csücskébe. Mikor találkoztunk, már hazafelé tartott a fővárosba. Mindezt stoppal.

   Ő volt az egyetlen stoppos, akivel a kb. egyhónapos japán utam során találkoztam.




   Állitólag 20 évvel ezelőtt szinte lehetetlen volt stoppolni Japánban. Hogy mi tette e szigetországot "stoppos Paradicsommá"? Egy tévésorozat, mely néhány stoppos világkörüli kalandjait mutatta be a '90-es években. Maguk a japánok nem igen stoppolnak, de fuvart azóta szivesen adnak, sőt kalandnak élik meg.

   Fuvaradónk nyugdijas épitész volt és lelkes természetjáró. Épp a hegyekbe igyekezett egy hétvégi túrára. Kyotóig mentem velük.


   A vasútállomást céloztam meg, remélve, hogy ott kapok várostérképet, ill. internethez is jutok. A forró és párás levegő gyakori pihenőkre kényszeritett és "törülközőtlen-zuhanyozós" kinézetet kölcsönzött nekem. Mikor végre elértem a pályaudvarra kiderült, hogy egy külvárosi megállóhoz volt szerencsém. Az út fennmaradó szakaszára a kétdolláros, légkondis, helyi járat mellett döntöttem (bár még igy sem száradt meg a pólóm). A főpályaudvart el sem lehetett volna téveszteni. Hatalmas és modern épületben találtam magam, körülöttem boltok és gyorséttermek labirintusával.

   Nem csak jól esett volna egy zuhany, de szükségszerűnek is itéltem, igy fizetős szálláshely után néztem. Egy segitőkész úr irányitásával végül találtam is egy -japán viszonyokhoz mérten- olcsóbb hostelt.




 

403.nap Kyoto


 

   ...Egy idősebb hölgy megy előttem. Egyszercsak megfordul és a lábam elé a földre pillant. Menet közben lehajolok, s fölveszem az elejtett csomag zsebkendőjét. Odaérve hozzá odanyújtom. Mosolyogva, meghajolva megköszöni. Néhány méter után elejti a kesztűjét. Felveszem, szólok neki. Nevetünk. Mutatom, hogy a legjobb lesz, ha továbbra is mögötte gyalogolok. Nevetünk...


 

   Mielőtt egy kisváros nagyvárossá válna "kell lennie" egy pontnak, mikor a még emberközeli lakóhely már magáénak mondhat nagyvárosi volttal járó előnyöket, ám a teljes átalakulás még nem ment végbe. Kyoto mintha ezen a ponton ragadt volna -a szó legjobb értelmében.




   Tibet és Kina után itt a buddhista művészet egy letisztultabb formavilága fogadott. Mig az emberek lakhelyeire a teljes kihasználtság, minimalista terek, szűk utcák a jellemzőek, a vallásnak és a természetnek nagyvonalúan áldoz a japán kultúra. Nagy, fa- és ezüstdekoráció uralta templomok, hatalmas parkok, s minden oly' rendezett, hogy "itt csak azért nem találnánk meg a tűt a szénakazalban, mert már más rég eltávolitotta, hisz kilógott a sorból".

   Órákat sétáltam a folyóparton, csodálva ezen "oázis" gazdag állatvilágát, lábamat a vizbe lógatva hallgattam a közelben didgeridoozó-cigarettázó férfit és lencsevégre kaptam a halászó vizimadarakra távkioldós kamerákkal vadászó fotósokat. Egy oázis a nagyváros közepén, ahol a bogarak és madarak zenéje elnyomja a forgalom zaját.



Categories: Magyarul, Japán, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments