Journal - Napló

367-370.nap Szoul (Dél-Korea 1.)

Posted on August 14, 2010 at 10:00 AM

 

 

367-368.nap


 

   A hatalmas vasdarab egy bő napig szelte a habokat. A legolcsóbb jegyem volt igy egy nagyobb teremben jutott nekem egy kis sarok tatamival. Egyetlen külföldiként róttam a hajó szőnyeges folyosóit. A koreai és kinai utasok estére megszállták a hajó tatján rögtönzött kis grillsarkot és műanyag asztalait, székeit. Hajnalig ment a mulatás. A játékgép teremben is nagy volt forgalom, akárcsak az ebédlőnél. Végül minden szépen elcsendesült, s maradt a hasitott habok halk háttérzenéje.

   Másnap reggel, nemsokkal a kikötés előtt még tettem egy kört a fedélzeten. Az egyik szegletben egy úr szaxofonozott, halkan ujjgyakorlatozva a frissitő szélben.




   Az útlevelemben található iráni és pakisztáni vizumok némi fennakadást okoztak az amúgy gond nélkül haladó sorban. Egy tiszt kedvesen megkért, hogy várjak -ezen országok veszélyesek Koreára nézve, ezért szükséges egy némi ellenőrzés. Pár perc múlva már a főterminál turista információjánál érdeklődtem térkép után.

   Azt terveztem, hogy kibuszozok majd Incheonból és még aznap elstoppolok a fővárosba. Mint kiderült, stoppolásra nincs szükség, sőt. A két nagyváros összenőtt az idők során, igy a két metróhálózat már egy labirintust alkotott. Egy úr lépett mellém, és segitséget ajánlott.

   A koreai Sun Young is a komppal jött. Kinában tanul akupunktúrát. Együtt sétáltunk a metrómegálló felé. Segitett pénzt váltani, majd ebédre invitált. Miközben a jeges tésztainyencséget "pálcikáztam" élvezettel, Sun a két Koreáról beszélt.


   ...Dél-Koreát Szodomához és Gomorrához hasonlitotta, ill. az USA rabszolgájának tartotta országát. Észak-Korea viszont maga a Paradicsom -mondta. Kérdésemre elárulta, hogy még nem járt ott, de ha majd befejezi a kinai tanulmányait, akkor átszökik a határon és ott fog gyógyitani, élni...


   Tőle tudtam meg, hogy Szöulban heti rendszerességűek az USA-ellenes tüntetések, melyek gyakran a rendőrséggel való összecsapásig fajulnak. Nem tudtam, máig sem tudom, mennyit higgyek el abból, amit mondott. Olykor furcsa gesztusai, kitörő nevetései nem növelték szavahihetőségét, ill. néha abban sem voltam biztos, hogy teljes tudatában van-e annak, amit mond. Talán csak ugratott. Mindenesetre velem nagyon kedves és támogató volt. A metrón útbaigazitott, majd elbúcsúztunk, s ő vonatra szállt egy Szöul-közeli kisváros felé.

   Kanapét nem sikerült találnom, igy egy olcsóbb hostelt kerestem fel. Hát igen, véget ért a kinai időszak, amikor hotel, étel is könnyen megfizethető árban van. Szöulban kb. 15 dollárt fizettem egy ágyért.

  



369.nap Szöul -"zavar az erőben"


 

   Mikor 1950-ben Észak-Korea lerohanta Délt, az amerikai csapatok jöttek segiteni. És azóta is itt vannak. Sokakat ez megnyugvással tölt el, hisz a demilitarizált zóna két oldala közti viszony állandóan feszült.

   A háború óta a két Korea meglehetősen eltérő irányban "fejlődött". Észak elszigetelődött, olykor-olykor egy rémhir szökik csak át a határon. Dél pedig -felpattanva az amerikai lóra- gyors fejlődésnek indult, s ma már egyike a legmodernebb, leggazdagabb országoknak.

   A fővárosban sétálva végig valamilyen "zavart éreztem az erőben". Mintha valami fura helyen lennék, ahol "evőpálcikával eszik a hamburgert". Egy országban, ahol a legkisebb a bűnesetek száma, de ahol a legmagasabb az öngyilkosságoké. A buszmegállókban libasorban várakoznak az emberek, de a metrón egymást feltartva, egyszerre szállnak be és ki.

   Találkoztam Stephfel, akinél még Pekingben szálltunk meg Kennethtel és Alexszel. Lesétáltunk a folyópartra, s ott beszélgettünk a felszinen úszó, döglött halakat, ill. a horgászokat bámulva.

   Késődélután nyakamba vettem a várost.




   Egy többszáz éves faépület-együttes, a Deoksugung palota behódolva bújt meg a hatalmas felhőkarcolók lábainál. Sejong király szobra egykor talán a a Han folyót csodálta -ma feltehetően a Kia főnökének fürdőszobatitkait kell lesnie.

    Mindez nem kellett volna, hogy igy meglepjen, hisz máshol láthatjuk ezt. Mégis, Koreában valami "nem stimmelt". Talán velem.

   Elsétáltam az amerikai nagykövetség börtönszerű épületéhez, melynek közelében egy, a koreai háborúra emlékező, szabadtéri fotókiállitásra bukkantam. Az összegyűjtött anyag többször meg lett rongálva az évek során, de mindig helyreállitották. Ezek szerint nem mindenki érez feltétlen hálát.




 

370.nap


 

   Kimetróztam a városból. Elhagyva a toronyházak rengetegét hirtelen minden zöldre váltott. A dombok közt megrekedt, párás levegő a felhős ég esőüzenetének nehézkes előfutáraként volt jelen.

   Mikor eleredt, behúzódtam egy buszmegállóba, mikor kissé alábbhagyott, lengettem. Két hölgy volt szótlan társaságom, akik a buszra vártak... mely csak nem akart jönni. Igy mikor megállt nekem egy autó, ők is bekéredzkedtek a következő kisvárosig.

   A keleti parthoz vezető úton újjáéledtem. Remekül ment a stopp. Bár a koreaiak nem stoppolnak -sőt, akárki vett is fel, az volt az első, hogy ne stoppoljak Koreában, mert az emberek nem mernek majd megállni-, mindenki tudta, miért állok az útszélén a hüvelykujjamat kitartva. És mindenki hallott már Magyarországról (állitólag a közép-kelet-európai blokkból Magyarország volt az első, aki felvette a diplomáciai kapcsolatokat Dél-Korával). Sok ázsiai országban állandó kihivást jelentett elmagyarázni, mit is keresek ott, mit is szeretnék, melyik orszából jövök. Koreában ezalól fel voltam mentve. A gyönyörű, zöld dombok és hegyek között kedvesebbnél kedvesebb emberek vittek kelet felé.




   Meglepetésemre egy fiatal anyuka is megállt két kisgyermekkel a hátsó ülésen. Néhány km után bekanyarodott egy ház elé, ahol "felvettük" a férjét, s igy már öten suhantunk a part felé. Elérve Gangneung városát kiderült, hogy a barátaikkal készülnek vacsorázni egy tengerparti étteremben -engem is szivesen láttak. Ez az este egy gyorstanfolyam volt koreai kultúrából és izekből rengeteg nevetéssel. A asztalt ellepő tányérokról a legkülönbözőbb tengeri herkentyűk bámultak rám üveges szemeikkel. Némelyek salátaágyon, mások jégdrazsén, megint mások bugyogó levesben. A falatokat sörrel és sojuval (gyengébb rizspálinka) segitettük le. Itt tanultam meg az udvariasság, ill. tiszteletadás legalapvetőbb, s igen komolyan vett gesztusát, miszerint -legfőképp idősebbek felé- két kézzel kell fordulnunk. A baloldalamon ülő úr sojuval kinált. Odatartottam a kis poharamat -egy kézzel. Jobboldalról azonnal jött a kiigazitás -a férj, akinek autójával utaztam idáig barátilag elmagyarázta ezt az alapvető, koreai illemszabályt. Többször nem követtem el ezt a hibát.




   Már búcsúztam volna el -megköszönve a felejthetetlen vacsorát és a fuvart-, ám beültettek ismét az autóba. Aznap éjjel sátorban terveztem az alvást, hisz a tengerparton nem nehéz megfelelő helyet találni, ill. Koreában olyan biztonságban éreztem magam, mint még sehol (majd csak később, Japánban). Ennek ellenére néhány percen belül egy hotelszobában találtam magam, melyet a házaspár előre kifizetett...

   A komputat leszámitva utoljára Libanonban (7 hónappal ezelőtt) voltam ilyen közel a tengerhez. S most az ablakom a Keleti-(/Japán-)tengerre nézett. Hajnalban még végigizgultam a futball világbajnokság döntőjét, küldtem egy gratuláló e-mailt Alexnek (aki Hongkongban nézte a meccset), majd a tenger támadó hullámai és a homokos part harcának hangjait áélvezve álomba merültem.

 

 


Categories: Magyarul, Dél-Korea, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments