Journal - Napló

345-367.nap Hárman (Kina 4.)

Posted on August 2, 2010 at 2:20 PM

 

   E blognak Kinához nem sok köze van. Bár a "történet" Kinában játszódik, és a kinai hatóságok gyakori szereplői, a kinai kultúráról nem árul el sokat. Remélem, néhány héten belül visszatérhetek majd ebbe a hatalmas országba és folytathatom, ami félbemaradt -megismerését.


 

345-346.nap


 

   Immár Vita nélkül indultunk tovább. Lanzhout viszonylag hamar elértük. A város muszlim részén tettek ki minket, s ott is szálltunk meg. A kábeltévé bedöglött az egész épületben, igy az esti (éjszakai) mérkőzést egy netkávézóban néztük meg.

   Másnap az egész délutánt az autópálya feljárójánál töltöttük, de nem kaptunk fuvart. Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk külön-külön. Kő, papir, olló -Alex kezd. Kb. másfél óra múlva egy személygépkocsi felvette. Odaballagtam a fizetőkapuhoz. Közben rámsötétedett, ám egy órán belül egy teherautó és két, vidám sofőrje meghivott egy körre. A jó hangulat alapköve az "egyikünk magyaráz valamit, és a másik nem érti" volt -jókat nevettünk. Baiyin városáig mentek. Beérve a városba leparkoltak egy hatalmas, szabadtéri étteremnél, s mindannyian csatlakoztunk az ott már javában mulató barátaikhoz.




   További söröket rendeltek, melyeket apró poharakba kitöltve röviditalokra jellemző mozdulatokkal hajtottunk le. Mindeközben ádáz küzdelmet folytattam, hogy elmagyarázzam, melyik országból jöttem. A memóriámat dicsérendő, ismételten elfelejtettem Magyarország kinai nevét, s mivel kinai nyelvismeretem egy olyan szót sem tartalmazott, mely segithette volna földrajzi kitalálósdinkat, egy idő után feladtuk (a térkép a táskámban, azaz a teherautóban maradt). A harc végkimenetele azonban nem lankasztotta a kedélyeket. Fogytak a sörök. Idővel többféle, hurkapálcikákon grillezett inyencségeket is rendeltek -leginkább nekem. Órákon át "társalogtunk", de összességében csak annyit sikerült megtudnom róluk, hogy mind sofőrök, illetve hogy kinek hány gyermeke van.

   Már elmúlt éjfél, mikor autóba szálltunk. Engem kiraktak egy olcsó hotelnél, majd elbúcsúztak. Volt mit megköszönnöm e remek embereknek.




 

347-348.nap


 

   A délelőtt az NBA-döntő jegyében telt. Miután a Los Angeles Lakers játékosai magasba emelték a trófeát, én összepakoltam, és elindultam. Fogalmam nem volt, hogy a város melyik felében vagyok, ill. hogy merre találom az utat északnak. Tettem 1-2 sikertelen próbát, s megkérdeztem néhány helybélit. Végül -kb. fél óra gyaloglás után- felbukkant az első tábla, s útbaigazitott. A külvárosban gyalogolva egy muszlim, fűrésztelepes úr teával, szotyolával kinált. Folyt rólam a viz, ám a teás pihenőt követően, néhány km után felvett egy teherautó, s kellemes huzat által száritva robogtunk a Góbi sivatag déli részének dombjai között.

   Kedves fuvaradóm tett még egy kisérletet a végén, hogy buszra rakjon. Végül persze gyalog indultam a fizetőkapu másik oldalára. ...Ahol nem főút várt, hanem szerelőműhelyek és árusok sora, vagy 3-4 km-en keresztül. Kaptam egy rövidebb fuvart, s már a célegyenesben éreztem magam. Ezt a fajta örömöt a várakozási idő persze megölte, de kb.2 óra múlva -egy kisteherautónak hála- visszatért.

   Lenyűgözött a Góbi-sivatag ezen része. Élet és halál egyszerre volt jelen. A száraz homokdombokat friss, zöld fűcsomók csipkézték, néhol pedig művelt (locsolt) földdarabok bukkantak fel.




   Este 11-kor raktak ki a yinchuani levezetőnél. Újabb hosszú gyaloglás következett a sötétben néhány -jelenlétemet nem dijazó- kutya fel-felbukkanásával. Beérve a városba taxiba ültem és a vonatállomáshoz vitettem magam -mint egyetlen olyan pont a városban, melyet Alex is garantáltan meg tud majd találni.

   Barátommal mindeközben kapcsolatban voltam. Őt a szerencse elkerülte -közel két napot töltött egy helyen. Végül buszra szállt (a segitőkész fizetőkapusok lealkudták számára a jegyárat), s másnap újra összeállt kis csapatunk.

  

349-350.nap


 

   A Nagy Fal mentén futó úthoz szerettünk volna eljutni.  Némi gyaloglás után megkérdeztünk egy idősebb urat, aki végül leintett nekünk egy taxit és útbaigazitotta a sofőrt. A legjobbat remélve szálltunk be a lazán rágógumizó, európai férfitaxisok gesztusaival biró hölgy autójába. Egy buszpályaudvaron landoltunk. Mindent megtettünk, hogy elmagyarázzuk, hova is szeretnénk eljutni -hiába.

   A többmilliós Xiningben órákat töltöttünk térképre vadászva, de még könyvesboltot sem találtunk. Igy kellemes meglepetésként ért, mikor e kisebb város pályaudvarának oldalában térképre leltünk egy kis boltban. Új segédeszközünkben bizva érdeklődtünk busz után, mely kivinne minket a városból. Másik buszállomáshoz irányitottak minket... ahol pedig közölték, hogy nincs arra buszjárat, taxiznunk kell. Néhány fejrázós sofőrt követően végül találtunk egy taxist, aki hajlandó volt elvinni minket a térképen beixelt kereszteződéshez.




   Gyorsan felvettek, s egy rövid fuvart követően ismét egy fizetőkapunál álltunk... volna, de nem láttak szivesen. Nem volt mit tenni, gyalog vágtunk neki a feljárónak. Hangos kiabálás, de kezek nem nyúltak utánunk. A következő autó egészen Yanchiig vitt.

   Az út mentén fel-feltűntek a Nagy Falra utaló kisebb romok, homokdombok. Reméltük, hogy előbb-utóbb találunk olyan részt, mely nem lett renoválva, de mégis "falnak néz ki".

   Yanchit imádtam. Golmudra emlékeztetett. Szellős ucák, alacsonyabb épületek, tér, kedves mosolyok. Egy taxis úr segitségével végül egy remek hotelszobát is találtunk, s készen vártuk az aznapi meccset. Na, de ez sem volt ilyen egyszerü.

   Vacsoránál megpróbáltak átvágni -nevetségesen nagy összeggel. A netkávézóba nem engedtek be azon tartományi előirásra hivatkozva, miszerint kinai személyi igazolvány bemutatásával vehetők csak igénybe a számitógépek. Sebaj, irány a hotel.

   A recepciónál rendőrök. Elkérték a vizumainkat, lefénymásolták, majd visszatérhettünk a szobánkba. Gyors, frissitő zuhany, egyszál rövidnadrágban az ágyon. Kopognak. Alexszel egymásra nézünk, majd sóhajtva feláll, s kinyitja az ajtót. Két rendőr két fiatal lány kiséretében bemasiroz a szobába. Hellyel kináljuk őket, de az ágyamról nem mozdulok. A lányok forditanak, a rendőrök kedvesek, s közlik, hogy nem maradhatunk ebben a hotelben. Miért? Nem biztonságos. Kitör belőlem a nevetés, végül mindenki nevet. Mindenesetre a szabály az szabály. Na dehát nekünk nincs pénzünk a legdrágább hotelekre. Néhány telefon, majd közlik, hogy nem kell fizetnünk az új szobáért. Viszakaptuk a pénzünket a "veszélyes" hotelből, majd taxi vitt minket egy olyanba, ahova még csak az ár után érdeklődni sem térnénk be, hisz egyértelmű, hogy nem a mi pénztárcánknak találták ki. Elfoglaltuk a szobánkat, majd a rendőrtiszt közölte, hogy másnap nem hagyhatjuk el addig a szobánkat, mig ők erre engedélyt nem adnak. Miért is? Valami nincs rendben a vizumainkkal.

   Sebaj, egy ilyen helyen kihúzunk egy napot gond nélkül. Mitöbb.

   Másnap reggel az ajtón dörömbölve ébresztettek. Elkérték az útleveleinket is, majd közölték velünk, hogy minden rendben. A fennakadást az okozta, hogy előző nap nem mutattuk meg nekik az útleveleinket, pusztán a vizumunkat. Azt hitték, nincs útlevelünk...

   Elbúcsúztunk a luxusszobánktól és felkerestük a Falat. A felújitott rész a szomszédos lakóépületektől alig pár méterre húzódott. A falrész, melyhez nem nyúltak... nos inkább hasonlitott egy hosszúkás homokdombhoz, mint falhoz. Az évszázadok mostohán kezelték.

   Aznap Jingbiangig jutottunk. A külvárosban vettünk ki egy szobát, remélve, hogy másnap könnyen megtaláljuk a kivezető utat. Ekkor már kapcsolatban voltunk Kennethtel, aki Kinába repült, hogy együtt ünnepelhessük Kepesita első születésnapját. A találkozó helyszinéül Lishi lett megbeszélve.




 

351.nap


 

   Miután néhány fiataltól útbaigazitást kértünk taxiba szálltunk, s egészen a fizetőkapuig vitettük magunkat. Pontosabban egy fizetőkapuig. Igen hamar kiderült, hogy Lishibe onnan nem igen fogunk eljutni. A visszaútra sikerült lestoppolnunk egy terepjárót. Ismét ott álltunk a városban, s még az irányt sem tudtuk, merre induljunk. Újra kérdezősködtünk, majd elindultunk gyalog remélve, hogy útjelző táblába botlunk. Egy emelkedő, s néhány liter izzadság után leintettünk egy taxit. Rajzoltam, magyaráztam, mutogattam -a sofőr félreállt, s el lettünk tanácsolva. Alexen volt a sor. Újabb taxi. Egyre igéretesebbnek tűntek Alex erőfeszitései, és a taxis céltudatosan tartott... valamerre. Feltűnt egy tábla, mely a buszpályaudvart mutatta, s egyre nyilvánvalóbbá vált sofőrünk úticélja. A szomszédos tábla mentett meg minket, mely a keletre tartó utat jelezte. Még épp időben sikerült meggyőzni a taxist, hogy forduljon el jobbra. Néhány km után a taxióra veszélyes összeg felé kezdett közeliteni, igy kipattantunk, s gyalog folytattuk az utunkat.

   Nemsokkal ezután már egy, az autópályán takaritókat szállitó teherautó utasaként találgattuk, hol is fogunk kilyukadni e fuvarral. Egy kisváros kisforgalmú fizetőkapujánál landoltunk, ám ott segitő kezek fogadtak. Az ottdolgozó két lány és barátaik lecsaptak az első, keletnek tartó kamionra, mely elvitt minket Wububa. Újabb kamion és már a lishi-i kivezetőn baktattunk lefele a sötétben.




   Egy kisbusz állt meg mellettünk, s mondta, hogy 20 jüanért bevisz minket a városba. Akkor már megvolt a szálloda neve, ahol Kenneth várt ránk. Mondta a sofőr, hogy rendben, 20-ért házhoz visz.

   Többeket megkérdezett, kollégákat hivott fel, de nem találta a helyet. Mérges voltam, hogy ha nem ismeri a helyet, akkor miért hitegetett bennünket. Végül megállt valahol a városban, jelezte, hogy ennyi volt, és a pénzt követelte. Alex, megelőzendő a komolyabb csatát a sofőr és köztem, a kezébe nyomott egy 10-est.

   Több taxist megkérdeztünk, de mind csak a fejét rázta, mig végül egyikük jelezte, hogy -ugyan nem ismeri a helyet, de- üljünk be, meg fogja találni. Újabb városnéző körút. Végül megálltunk egy hotelnél, Alex beszaladt és töltöre rakta a telefonját. Nagy nehezen rávettem a taxis urat, hogy jöjjön be velünk a hotelbe, ahol felhivtuk Kennethet, akinek újdonsült barátja, Andy elmagyarázta a sofőrnek, hol is vannak. Néhány percre rá a "két Kepesita" megölelhette egymást.

   Andy, akivel Kenneth a helyi netkávézóban ismerkedett meg minhármunkat meghivta a lakásába. Hajnalig beszélgettünk.


 

352-353.nap


 

   E két napot ugyan Andyvel és barátaival töltöttük, ám a kosárlabda- és pingpongmeccsek, ebédek és vacsorák között Kennethtel el-elcsiptünk félórákat, mikor egymás elmúlt hónapjai voltak a témák.

   Kenneth a libanoni hónapok és jónéhány kalandos stoppos út után végül az észak-norvégiai vizeken landolt fejest ugorva a rákhalászok veszélyes, kemény munkát igénylő, ám már csak a résztvevő karakterek és életmódjuk miatt is csábitó világába.

   Most azonban újra együtt voltunk, hogy ünnepeljünk.




 

354-356.nap


 

   Ekkor mutatkozott meg igazán, mennyit számit Kinában utazva a kinai nyelv ismerete. Kenneth Osloban, majd Pekingben tanult. Hiába voltunk hárman (Kenneth, Alex és én), a fizetőkapunál Kenneth rekordidő alatt szerzett fuvart mindannyiunknak.

   Késődélután értük el Tayuan városát. A hotelkeresés eltartott egy darabig (mindenhol telt ház volt...), de végül pizzát vacsorázva követtük az aznap esti meccset a televizióban.

   Másnap már nem voltak oly' vendégszeretőek a fizetőkapusok, mint addigi utunk során. Olyan helyre akartak minket küldeni, ahol esélytelenül lengettünk volna, igy fogtuk magunkat, s egyszerűen átsétáltunk a kapun az autópálya felé. Ránkszóltak, de tett nem követte a szavakat. Felsétáltunk a bekötőn, s néhány percen belül már egy autó utasai voltunk.

   Némi félreértést követően végül egy kisebb város többszázéves magjában tettek ki minket. Két fiatal lány érdeklődve csatlakozott hozzánk. Elkalauzoltak minket egy olcsó étterembe, majd nevetve követték Kenneth és Alex rögtönzött, mozgó, utcai zenekarát.

   Aznap szerencsénk volt a szállással. A legelső hotelben, ahol a taxi kirakott gond nélkül kaptunk szobát.




 

357.nap


 

   E napon egy időre felbomlott a csapat. Az első fuvar után -épp egy bekötőnél lengettünk- Kennethnek feltűnt, hogy nincs vele az útlevele. Úgy indult vissza, hogy fogalmunk se volt, mi volt a hotel neve, ill. cime, ahol előző éjjel megszálltunk.

   Alex és én folytattuk az utunkat. Két fuvart követően egy hatalmas, ám kisforgalmú pihenőhelyen találtuk magunkat. A rendőrök elzavartak a kijárattól, s mig mi a parkoló kicsiny forgalmából próbáltunk "hasznot húzni", ők megpróbáltak lebeszélni a stoppolásról. Végül megjelent egy tiszt, s mivel már sötétedett, elfogadtuk az ajánlatukat, hogy bevisznek a városba.

   Este 10-kor még mindig szállás nélkül voltunk. Minden hotel tele volt -kivéve a sokcsillagosokat. Már nevettünk kinunkban a sok gyaloglás és drága taxizás után, mikor a sofőr szóba elegyedett egy hölggyel, s mi hamarosan egy új lakóépület modern lakásában találtuk magunkat. Ám ott még nem ért véget a "harc". Alex a férjjel, s az általa felhivott tolmáccsal (aki persze nem igazán beszélt angolul) folytatott idegtépő, kommunikációs csatát a részletekről, én pedig a hölgyet és az éppen akkor a pályaudvarra érkező Kennethtet próbáltam "összeboronálni" telefonon.

   Végül mindhárman a szobában voltunk (Kenneth útlevelestül), és a házaspár is távozott. Lerogytunk a kanapéra. Gondoltam, ideje megtömni a hasunkat.

   10 perc után végül találtam is egy boltot. Kávégéppel! Na, gondoltam, a srácok örülnének neki. Kértem két erős kávét. A boltos lány visszakérdezett, hogy jól értette-e? -minden stimmelt. Pohár a gépbe, gyenge kávé-gomb megnyomása. Szóvá tettem. Bocsánatot kért a lány, majd újabb pohár és gyenge kávé-gomb. Szóvá tettem. Végül egy másik lány elmagyarázta, hogy ha erős kávét szeretnék, akkor arra rá kell fizetni. Feladtam. A két gyenge kávé mellé vettem egy üveg instant kávéport.

   Másnap ellátogattunk a rendőrségre, ahol azt mondták, hogy a vizumhosszabbitás kb. 1 hét alatt lenne elintézhető. Úgy döntöttünk, hogy akkor inkább a fővárosban adjuk be a kérelmet.

   Egy fuvarral elértük Pekinget, ahol Kenneth norvég barátja, Oskar és barátnője Stephanie várt minket szállással.




 

358-367.nap Peking


 

   A pekingi napokat úgy jellemezhetném, hogy "szabadságra mentem". Kenneth, Oskar és Stephanie vezetésével belevetettük magunkat Peking "kapitalista" világába.

   Hatalmas vacsorák, sörös esték focimeccseket bámulva, és... végtelen hosszú beszélgetések, tervezgetések. Alex összevágta a triciklis klipp zenéjét, én pedig a videóanyagot, a Kepesita-weboldal új arculatot kapott, éves összefoglaló blogok születtek és millió, "iratlan" terv a jövőre nézve.




    A helyi hatóságok és a tibeti csoportos vizumra vonatkozó szabályok viszont "felébresztettek". Kiderült, hogy se Alex, se én nem hosszabbithatjuk meg a vizumunkat -azaz csak néhány napunk maradt arra, hogy elhagyjuk az országot. Alex vonatra szállt és Shanghajt érintve Hongkongba utazott, hogy újabb vizumot szerezzen. Ezt követően még néhány napot Kinában akart tölteni, mielőtt átkompozna az egyéves útja végállomásának szánt Japánba.

   Én elfelejthettem Mongóliát, hisz már nem maradt elég időm a mongol vizum beszerzésére. Július 7-én ünnepeltük a Kepesita expedició születésnapját, a kinai vizumom pedig 9-én járt le. Igy úgy döntöttem, hogy átkompozok Dél-Koreába. Onnan majd Japán, s remélhetőleg Szibéria, Mongólia.

   A komp 8-án délelőtt indult. Az utolsó éjjel semmit nem aludtunk Kennethtel, majd reggel vonatra szálltunk a Peking kikötőjéül szolgáló Tianjan felé és hosszas taxizás után még időben elértük az induló hajót. Újabb búcsú. Most is túl hamar és hirtelen.

 




Categories: Magyarul, Kina , by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments