Journal - Napló

330-344.nap Háromkeréken (Kina 3.)

Posted on July 17, 2010 at 4:00 AM


330.nap


 

   Indulás előtt már csak egy dolgot kellett elintéznünk Golmudban, s ahhoz nem sok kedvünk volt. Mindenesetre ismét megjelentünk a rendőrségen és a vizumunk meghosszabbitását kértük. Mint kiderült, hotelünk nem informálta a rendőrséget a jelenlétünkről. Visszaküldtek a szállásunkra, s annak vezetőjével kellett újra megjelennünk az őrsön. Mig a hölgy a vizumunkkal fáradozott, a 2 férfi egy külön szobában tárgyalt. Rossz előérzetem hamar eltünt. Nevetés szűrődött ki a másik irodából, majd a 2 férfi jó hangulatban jelent meg. Komolyabb pénzösszeg cserélt gazdát, számlával. Feltehetően nem büntetésről volt szó, hanem a hoteles az engedélyt vásárolta meg, mellyel ezentúl külföldieket is fogadhatott (ezt csak abból következtettem, hogy azt mondták, maradhatunk ott még egy éjszakát, ha aznap valami miatt nem jön össze az elindulás). Koradélután az újabb vizumot is megkaptuk, mellyel plussz 1 hónapot utazhattunk Kinában. Felpakoltunk Vitára (a triciklink), Alex "rázenditett", s nagy integetések közepette elbúcsúztunk a szállodában már ismerőssé vált emberektől.




   Aznap gyereknap volt. A városban rendezvény rendezvényt ért, s mi -szines, zenélő triciklinkkel- remekül beleillettünk a képbe.

   Kb. két órába telt, mire Golmud épületeit magunk mögött tudhattuk, s apró ponttá alakultunk a hatalmas és fenséges Tibet-fennsik kopárságában. Mindenestül közel 200 kilót nyomott kis csapatunk. Ekkora súlyt mozgatni... nos lehetséges, ám a legenyhébb lejtő is komoly kihivást jelentett. Délutánra viharos szél támadt, s a fennsikon hol itt, hol ott kisebb forgószelek támadtak. Estére azonban minden lecsendesedett, s egy, a főút alatti átfolyó bejártánál felverhettük éjszakára a sátrat. Felváltva tekertünk, de aznap csak kb. 30 km-t tettünk meg.


 

331.nap


 

   Már magasan járt a Nap, mikor az előző napi tekerésben feltehetően sokkot kapott, a "munkától" elszokott testünk úgy döntött, hogy magához tér, s felébredtünk. Koradélután elértünk egy kis falut, ahol megebédeltünk, s feltöltöttük a vizkészletünket. A következő település kb. 60 km-re feküdt. Bár többször megálltunk egy-egy felvétel erejéig a tervezett klippünk számára, este 10-re mégis elértünk a kis városkába, s kivettünk egy olcsó szobát. Még délután egy, a pusztaság kellős közepén álló rendőri ellenőrzőpont mellett is elhaladtunk. Nem voltunk benne biztosak, hogy járművünk megfelel-e bárminemű előirásnak (annak ellenére, hogy Golmudban órákat töltöttünk, hogy kinyomozzuk az erre vonatkozó, kinai szabályokat -hiába). Már-már fellélegeztünk, a rendőri épület, s az előtte álló rendőr vagy 30 méterrel a hátunk mögött volt, mikor utánunk kiáltottak, s vissza kellett fordulnunk. Olyan érzésem volt, mint a már a szobája ajtajában nyakon csipett, a kamrából csokit lopó kisgyereknek. Ám a rendőr mosolyogva fogadott. Nevetve, sőt elismerően vizsgálgatta Vitát. Jelezte, hogy az egyik gumin van egy repedés, majd utunkra eresztett. Innentől kezdve nem kellett a helyi rendfenntartó erőktől tartanunk, tudtuk, hogy nem vétünk a törvény ellen.

   Egész nap szép idő és sok lejtő segitette az előrejutásunkat.                       



                                

 

332.nap


 

   Reggelinél a szomszéd asztalnál ülő kamionsofőrök egyike érdeklődve kérdezte, hogy mi járatban vagyunk. Remekül szórakoztak, mikor megtudták, hogy egy triciklivel vagyunk úton. Egy elismerő gesztus, majd egy másik, mely őrültségnek tünteti fel a további triciklizést, s végül egy ajánlat, hogy dobjuk fel Vitát a kamionra, s elvisznek minket. Hát mondhat egy stoppos nemet erre? Bár ők egészen Xiningig mentek, mondtuk, hogy mi a Qinghai-tónál kiszállnánk, hogy onnan ismét háromkerekezzünk.

   Vita és a hátizsákok felkerültek az utánfutóra, mi pedig egy-egy kamionfülkébe, s igy folytattuk az utunkat. Egy zöldellő "oázist" követően az út kb. 3000 méteres magasságba kapaszkodott fel. A hágó másik oldalán lefelé haladva sötét fellegek gyüekeztek az égen, s mire elértük a tavat, s megköszönve a fuvart elbúcsúztunk a kamionosoktól, már javában esett az eső.

   A leginkább a teherforgalomra épülő kis városkában hamar találtunk szállást, ám elfoglalva szobánkat Alexre szédülés jött rá. Külön kamionban utaztunk, s mint kiderült, már az út alatt a gyomra gyötörte. Estére hófehérre vált az arca és szédülni kezdett. Egy telefon édesanyámnak, s a megfelelő gyógyszerek beszedése után a szédülés lassan elmúlt. Mese nincs, másnap irány Xining, Vitát majd később állitjuk ismét csatasorba.




333.nap


 

   Viszonylag hamar kaptunk fuvart. Vita ismét utánfutóra került, s meg sem álltunk Xining városáig. A lánc megsinylette a rázós utat, igy járművünket tolva indultunk szállást keresni. Órákig jártuk a hatalmas várost, de hiába kérdezősködtünk, nem találtunk olcsó hotelt. Kimerülve ültünk le egy patkára, mikor egy arra járó hölgy ránk köszönt -angolul. Jane azt ajánlotta, hogy fizessünk be a közeli szalonban egy masszázsra, s akkor az éjszakát is ott tölthetjük. Mivel nem tudtuk, meddig maradunk a városban, ezt végső megoldásnak szántuk. Hisz a szalonban legfeljebb egy éjszakát tölthettünk. Jane felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a kórházat. Együtt indultunk, ám egy aluljáróból kivezető, hosszú lépcső engem ott tartott Vitával a föld alatt.

   Mig Alexékra vártam -egy szines triciklivel, szintetizátorral és hátizsákokkal egy aluljáróban- egy pár lépett oda hozzám. Savila és Han ismertek egy kis hotelt, s mikor Alex és Jane is visszatért, minden egy karikacsapásra megoldódott. Vitát leparkoltuk a közelben lakó Jane udvarában, Savila és Han pedig autóval vitt el minket a hotelhez. Miután lepakoltunk, elhivtak vacsorára egy közeli étterembe, ahol a helyi specialitást, birkahúst rendeltek. A kommunikációt könnyitendő egy barátjuk, az angolt tanitó Jenny is csatlakozott hozzánk. Rosszullétig ettük magunkat a remek ételekből.



  

334-338.nap Xining


 

   Jane-nek hála Alex talált egy kubai orvost a kórházban, igy a kommunikációs problémák megoldódtak. Tesztek, vizsgálatok, gyógyszerek.

   Mivel Alex alapvetően jobban volt, és a szédülés már nem tért vissza, igy bátran eleget tehettünk hol Jane, hol Savila és Han meghivásainak. A városban magában nem sok érdekességet találtunk, ám új barátaink szinte mindennapra tartogattak számunkra valamit. Ebéd- és vacsorameghivások a kinai konyha jegyében, éjszakai élet (méghogy a kinaiak nem tudnak inni), a közeli Kumbum monostorba tett látogatás, sőt még Vita is felfrissült, s a kamionos sérüléseket kijavitva készen állt az újabb futamra.

   A Xining előtti roham óta Alexbe visszatért az élet, ám a gyomra komolyabb kúrára szorult. Az étrendjére odafigyelve és a "megfelelő" gyógyszerekkel folytathattuk utunkat, ám a gyomra még sokáig hullámzóan reagált egy-egy ebédre, vacsorára.



  

339.nap


 

   2 óra alatt kijutottunk a városból, s egy folyó mentén a főúton folytattuk utunkat keletnek. Hegynek fel, hegynek le, sok tolással, falusias részeken.

   Defekt. "Gyakorlott mozdulatokkal, profi szerszámaink" minden darabját kihasználva (ill. a benzinkútasoktól kölcsönkérteket) 2 óra alatt sikerült is "betömni Vita lyukas fogát".

   A kapualjak, melyek mellett elsuhantunk, komoly szerepet játszottak a helyiek mindennapjaiban. Guggoló idősek, ölben tartott kisgyermekek, alvó emberek leheltek életet a forgalmasabb úttól gyakran fallal elzárt lakrészek előtti kis terekbe.

   Az éjszakát egy nagyobb város hosszabb kutatómunkával "feltárt", olcsóbb hoteljében töltöttük.


 

340.nap


 

   Az aznapi túrát ismét defekttel kezdtük. Egy benzinkútnál álltunk meg. Pillanatokon belül komolyabb nézőközönség gyűlt körénk. A férfiak mind gyakorlott szakembereknek tűntek, ám ez nem azt jelentette, hogy közös egyetértés volt abban, miként is kell egy lyukas belsőt kezelni. Hamar átvették az irányitást, s egymás kezéből kikapva a szerszámokat, vitatkozva próbáltak segiteni. Egy félresikerült próbálkozást követően, végül egy csöndesebb úrnál landolt a "hatalom", aki tényleg gyakorlott mozdulatokkal gyógyitotta be Vita sebét.


 

   Kina az első olyan ország, ahol utazva igazán szükségét éreztem a helyi nyelv ismeretének. Eddig bárhol jártam, ha a nyelvet nem is beszéltem, testbeszéddel mindig elboldugultam. Kinában mindezt elfelejthettem. Megtanultunk néhány alapvető szót, de szinte sosem sikerült úgy kiejteni, hogy megértsék. A testbeszéd szintén kudarcra volt itélve, a legalapvetőbb "pantomim" mozdulatok is értelmüket vesztették. Ez gyakran vicces helyzeteket eredményezett, de volt, hogy komolyan próbára tette a türelmemet. Az agyam nem minden esetben volt képes elfogadni az alapjaiban más módon fejlődött kommunikáció eredményezte helyzeteket. A tehetetlenség érzése volt, hogy támadó, dühös reakciókat váltott ki belőlem.

   Aznap késődélután értünk el egy várost. Ha nem is gyorsan, de sötétedésre találtunk egy olcsó hotelt. A bejárat közelében, de a főút forgalmától "védett" udvarban leparkoltuk Vitát, majd minden cuccunkat egyszerre felmarkolva felcaplattunk az elsőemeleti recepcióhoz. Egy kedvesen mosolygó, négytagú család vitte a hotelt. Gondoltam, megmutatják a szobánkat, letesszük a cuccainkat, majd elintézzük a "papirmunkát". Sajnos, nemcsak gondoltam, de el is vártam. Fáradtan az aznapi tekeréstől, összes csomagunkkal a kezemben, egyre vöröslő fejjel próbáltam megértettetni az apukával, hogy csak mutassák meg a szobánkat, ahol megszabadulunk a terheinktől, s már jövünk is kitölteni a kitöltendőt. Nem jártam sikerrel. Tehetetlen dühömben végül ledobtam mindent a kezemből, az útlevelemet az apa tenyerébe csaptam, majd leültem a lépcsőre forrongani. Inkább Alexre biztam a további kommunikációt. Percekig vizsgálgatták a papirjainkat, majd jelezték, hogy maguknál tartják az útleveleinket másnap reggelig. Micsoda?! Eddig még egyetlen kinai hoteles sem kérte ezt, nem lehetett szabály. Mégcsak tartományi törvény sem, hisz nem ez volt az első Gansu tartományi éjszakánk. És én meg nem válok az útlevelemtől! Odaugrottam a recepciós ablakhoz, az útlevelünket követelve, hogy akkor megyünk máshova. Nem mondom, hogy helyesen cselekedtem, legalábbis a vérmérsékletem nem volt a legkivánatosabb, mindenesetre jelezték, hogy miután lefénymásolták, visszakapjuk a papirjainkat, csak maradjunk ott.  

                                   


       

 

341.nap


 

   Hajnali 5-ig a foci világbajnokság 2 meccsét néztük. 8-kor kopogás ébresztett. Odatámolyogtam az ajtóhoz -a hoteles hölgy hozott forró vizet egy hatalmas termoszban. Nem tudom, mennyi hála tükröződött az arcomon... Egy órára rá ismét kopogtak. Ekkor talán még kevésbbé kedves arccal nyitottam ajtót. Két rendőr állt velem szemben, s az iratainkat kérték. Hosszú percekig vizsgálgatták az útlevelet, a vizumot, mig én félálomban a folyosó falának dőlve várakoztam. Alex a szobában, hasonlóan nyomott arccal ült az ágyán. Végül kijelentették, hogy fénymásolatot kell késziteniük mindenről, s jelezték, hogy kövessem őket. Kocsiba ültünk, egy kis fénymásolással is foglalkozó boltocskához hajtottunk. A vagy húszoldalnyi másolás után kedvesen elköszöntek, s a taxi visszavitt engem a hotelhez.

   Bedőltem az ágyba, ám mielőtt elnyomott volna az álom, ismét kopogtak. Ingerülten nyitottam ki az ajtót, de hamar lehiggadtam. Az egész rendőrőrs ott állt a folyosón. 8 rendőr. Egyikük kedvesen elkérte az iratainkat, majd követnünk kellett a hadsereget. Alexszel mindketten felöltöztünk, majd a diszkisérettel elindultunk le a lépcsőn. Félúton meggondolhatták magukat, mert végül csak a recepció melletti teremig jutottunk, ahol leültettek minket. A tolmácsként résztvevő hölgy nem igazán beszélt angolul, de azért jöttek a kérdések. Hova tartunk, eddig hol szálltunk meg, stb. Kemény arcok, de a hangnem kedves volt. Kb. 1 órán át tartott a baráti vallatás, majd hirtelen felálltak, mosolyogva közölték, hogy minden rendben, s utunkra engedtek.

   Bár csalogató volt az ágy, összepakoltunk, s továbbindultunk. Egy igen amatőr módon kivitelezett, hegymenetben való parkolásom, majd egy délutáni, néhány km visszafelé tekerés után végül egy kis, már-már falunak nevezhető településen landoltunk.

   2 srác segitségével kivettünk egy szobát a városka -feltehetően- egyetlen ho... erre alkalmas helyén. Nagy feltűnést keltettünk. A fiúk még el is vittek minket a helyi fotográfushoz, hogy ott közös kép készüljön rólunk.


 

342.nap


 

   Délelőtt szállásadónk elvitt minket a kisváros büszkeségébe, a '70-es években feltárt őslakosok életét, művészetét bemutató eszközöket és sirhelyeket rejtő múzeumba. Visszatérve összepakoltunk. Indulás előtt még a tegnap átnyújtott 100 jüanos bankóból való visszajárót kértem a 40-es úrtól, mire mutatta, hogy 1 személy 50, kettő az 100. Micsoda?! Fejenként 50 jüanért bárhol találunk igényes hotelszobát külön fürdővel, extrákkal. Már az 50-et is sokalltuk, de belementünk. A 2 srác, aki előző nap odakalauzoltak minket, is jelen volt, de hiába a helyi erő, a férfi nem engedett. Dühös voltam, de a rendőrségre nem mehettünk, hiszen illegálisan szálltunk meg ezen a helyen. Durrogva hagytuk el a helyet, abban viszont biztosak lehettünk, hogy "múzeumi idegenvezetőnk" rosszhire percek alatt elterjed a faluban.




   A fiúk elkisértek minket egy bicikliszerelőhöz, ahol -vagy 20 helyi lakostól körülvéve- 5 perc alatt és olcsón új pedált kaptunk. Felhangzott Alex muzsikája, én pedig a "pedálok közé csaptam". Tettünk egy kört a falu főutcáján. Érdeklődő és mosolygó arcok között haladtunk. Én még mindig a szállásadónkon mérgelődtem, ám mikor elhaladtunk az iskolaépület mellett, a kedvem azonnal visszatért. Az ezt követő néhány perc pedig az egész napomat meghatározta, sőt.

   A többszintes iskolaépület ablakaiban gyerekek jelentek meg. A kis fejek mind nevetve kiáltoztak, a kis karok integettek. Nem tudtunk elég közel menni az iskolához, ám egy blokkal arrébb kiderült, hogy erre nincs is szükség. Az iskola főbejáratához vezető utcácskáról gyerekek egész hada rohant felénk kiáltozva. Visszafordultunk. Alex elemében volt, megállás nélkül zenélt. Az emelkedőn elakadtam -egyik kezemmel kameráztam, a másikkal a triciklit próbáltam tolni-, de csak egy pillanatra. Riksánkra, hátizsákjainkra kis kezek tapadtak, s Vita hirtelen meglódult. Csak úgy szálltunk az iskola felé. A billentyűk ugráltak, a gyerekek kiáltoztak, nevettek, szaladva tolták a zenélő járműt.

   Elérve a főbejáratot még egy utolsót lenditettek rajtunk, majd elengedtek. Megfordultunk, akkor láttuk, hogy egy -feltehetően tanár- tereli vissza őket az iskola udvarára. Még búcsút intettünk lefelé menet, majd leérve a főútra Lanzhou felé fordultunk.


   Az utat kisérő dombokat hegyek váltották fel. Egy újabb defektet követően egy ideig toltuk "háromkerekű cirkuszunkat", majd sikerült lestoppolni egy teherautót, mely elvitt minket a következő kisvárosig. Kivettünk egy szobát, majd a közeli piacon felvérteztük magunkat mindenféle ismeretlen étellel -készen várva az éjszaka 3 focimeccsét.




 

343-344.nap


 

   Későn keltünk. A délutánt a filmnek szenteltük. Alex nagy erőkkel kezdett dolgozni a zenén, én egyenlőre technikai dolgokat készitettem elő a vágáshoz. Lassan körvonalazódott a szerkezet.

   Másnap idejét láttuk, hogy megváljunk Vitától. Nem kellett messzire mennünk. A bicikli- és motorszerelők utcája alig 200 méterre volt a hoteltől. Szempillantás alatt körénk sereglettek, s elkezdődött az alkudozás. Hát ebben a szituációban valahogy nem volt kommunikációs probléma... Végül persze jóval a "beszerzési ár" alatt kelt el a háromkerekűnk, de nem bántuk, hisz nem holmi üzleti megfontolásból vettük. Bár csak 2 hetet töltött velünk, hiányérzetünk ezt követően még napokig megmaradt.

 



Categories: Magyarul, Kina , by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments