Journal - Napló

200-202.nap India 2. (Amritsar, Jalandhar)

Posted on March 16, 2010 at 12:05 AM

200.nap


 

   Amritsarban szembesültem először azzal, hogy Indiában az általam "városkáknak" hitt pontok is hatalmas, nagyforgalmú városok. Riksák, motorok, szekerek, autók, biciklik, gyalogosok szines és hangos kavalkádja. Az ég sem kevésbé élénk. Sárkányok ezrei harcolnak cikázva a város felett, a vesztesek pedig a fákat, elérhetetlen helyeket diszitik. A madzagok másik végén álló, földi irányitók nem csak a háztetőket, de még az utcákon a forgalomtól egy-egy pillanatra szabaddá váló négyzetmétereket is elfoglalják.




   Többször útjelző táblák, kábelek, fák közé tekeredett madzagokba botlottam. Hosszabb gyaloglással, ill. egy rövidebb riksa-fuvarral értem el a Golden Templehez. Cipőmet és hátizsákomat leadva, sapkával a fejemen léptem be a belső udvarán tavat rejtő épületegyüttes kapuján. A tó közepén vakitóan ragyogott az arannyal bevont templom keskeny, emberek kigyózó sorától fedett hiddal kapcsolódva fehér környezetéhez.

   Voltak, akik megmártóztak a szent vizben, voltak, akik csak ücsörögtek a parton, de voltak, akik itt is a reptetésnek éltek, s madzagba "kapaszkodva" az eget kémlelték.

   Már sötét volt, mire elértem a város szélére. Többen megálltak, s próbáltak lebeszélni a stoppolásról, mondván veszélyes, főleg igy, sötétben. Már-már elindultam, hogy szállást keressek, mikor megállt egy fiatal srác és elvitt Jalandhar városába. Egy olcsóbb hotelnél rakott ki.




 

201.nap

   

   Reggel vettem egy indiai, feltöltős sim-kártyát, egy utcai árusnál megreggeliztem, majd egy félórás netes böngészés után riksára ültem. Legalább tizen préselődtünk be a járműbe, itt-ott karok, lábak lógtak ki a fémszerkezet közül. Elérve a kereszteződést, ahonnan stoppolni akartam, kipattantam a járgányból. A farzsebemből fizettem. Megszokott mozdulattal nyúltam ellenőrzésre a nadrágom másik zsebéhez, mely a pénztárcámat rejtette. Legalábbis azelőtt. A második automatikus reakcióm volt a riksa után való rohanás, ám azt egy pillanat múlva már ellepte az utcai kavalkád és elvesztettem szem elől.

   A nadrágom oldalzsebének kinyitásához min. 3 mozdulat szükséges. 2 patent kioldása, a zsebet fedő anyagrész felhajtása, majd az azalatt található zipzár elhúzása. Persze meglehet, hogy nem ellopták, hanem elvesztettem. Ám az eddigi hónapok alatt megszokott automatikus figyelem és az állandó ellenőrzést szolgáló, rendszeres mozdulatok ennek az esélyét minimálisra csökkentették.

   Visszatértem a netkávézóhoz. Az ott dolgozó 2 fiatalember mindenben a segitségemre volt. Az esélytelenek nyugalmával, de azért felkerestük együtt a mobiltelefonos boltot, ill. a kis büfét, ahol aznap reggel ettem. Benjo barátomnak hála, a norvég bankkártyám pillanatok múlva már le volt tiltva. Kenneth is azonnal a segitségemre volt Libanonból, igy néhány óra múlva már kb. egy hónapra elegendő készpénz is a rendelkezésemre állt.

   Bár nem sok reményt fűztem a dologhoz, felkerestem a helyi rendőrséget. A tér egy sötét zugában bújt meg egy romos, gyéren megvilágitott, egyszintes épület. Egy úr (a rendőr) a teraszon ücsörgött. Leiratta velem a történteket, ill. hogy mit tartalmazott a pénztárcám. Átolvasta az irást, majd egy  elégedett bicentést követően hanyagul becsúsztatta a papirt a fiókba. Mikor jeleztem, hogy szükségem van egy hivatalos rendőri papirra az esetről, az egyik példányt kivette a fiókból, rányomott egy pecsétet, aláirta, és odaadta. Többet, jobbat, mást nem tudtam kiharcolni.

   Aznap éjjelre találtam egy olcsóbb szobát a buszpályaudvar másik oldalán.




 

   Egy internetes Delhi-fórumban olyan hely után érdeklődtem, ahol 1-2 hétig nyugodtan dolgozhatnék az elmaradt iráni blogokon. A kanapészörfös Lucky nem olcsó hotelt ajánlott, hanem a lakását, ahol még internet is a rendelkezésemre állt.

   A pénztárcás kalandot követően megeresztettem neki egy sms-t, hogy aznap ne várjon, megakadtam Jalandarban. Válaszként megcsörrent a telefonom. Mint kiderült, nemrég hagyta el Jalandhart, ahonnan egy autót vitt fel a fővárosba. Ha hamarabb keresem, elvitt volna.

   Mielőtt túlságosan elkezdett volna azon járni az agyam, hogy ha néhány órával hamarabb irtam volna neki, akkor nemhogy már úton lennék Delhibe, egyenesen a szállásomra, de a pénztárcám is meglenne... nos, ezt elkerülendő az olvasásba menekültem.


 

202.nap


 

   Ismét a városszéli kereszteződés felé vettem az irányt, ám azt elérve még hosszan gyalogoltam stoppoláshoz alkalmas helyet keresve. Úgy látszott, sosem ér véget az út szélét a nagyobb járművektől elzáró riksák és motorosok sora. Végül felpattantam egy Delhibe tartó buszra, amivel még kilométereket utaztam Jalandhar -autóstoppos értelemben vett- széléig.




   Egy idősebb, szikh úrral beszélgettem, mikor odajött hozzánk egy középkorú férfi motoron. Épp a stoppolást, mint "aktuális tevékenységemet" próbáltam elmagyarázni beszélgetőpartneremnek. Nem sok sikerrel, hittem én, ám a motoros úr felajánlotta, hogy elvisz egy darabon.

   Útközben hátraforditva a fejét kérdezett valamit. Mondtam, hogy bocsánat, nem beszélem a hindit. Összezárt ujjait a szájához emelte. Mondtam, hogy köszönöm, nem vagyok éhes, és hogy a hátizsákomban is van ennivaló. Megismételte a gesztust. Én is a választ. Harmadszor is a szájához emelte az ujjait, megtoldva egy szóval és egy másik mozdulattal. A szó a "homo" volt, a kisérő mozdulatot pedig a hátsó felével tette (motor lévén igen közel ültünk egymáshoz). Hiába az elutasitó válasz, az ajánlat még párszor megismétlődött, mire elértük a kereszteződést, ahol leszálltam és megköszönve a fuvart újabb stoppos posztot keresve indultam tovább.

 

 

 



Categories: Magyarul, India , by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments