Journal - Napló

195-199.nap Lahore (Pakisztán vonattal 2.)

Posted on March 2, 2010 at 2:15 AM

 

195-199.nap Lahore


 

   Elérve Lahore városát még hosszan zötykölődtünk a pályaudvarig. Mindkét oldalon szemét kiséri a sinpárt az abból, ill. az azon élők toldott-foldott sátraival. Őr ment végig a kocsikon és ahol csak ez megoldható volt, lehúzta az ablakok redőnyeit. Mikor egy kő csapódott egy hozzánk közeli redőnybe, világossá vált, miért.

    A világon egyre komolyabb erőfeszitéseket tesznek a felhalmozodó szemét problémájának megoldására. Vajon ezen projektek a szemétből élő milliók sorsának rendezésével is foglalkoznak?




   Nem messze a vasútállomástól találtunk is egy olcsó hotelt. Térkép nélkül vágtunk neki a városnak.

    Vasárnap lévén krikettezők lepték el a parkokat, mellékutcákat, de még néhány forgalmasabb út egy-egy sávját is. Szóba elegyedtünk egy sráccal. A bazár felöl érdeklődtünk, ám hamar a "talibán-kérdésre" terelődött a szó. Mint kiderült, sokan nem a talibánoknak tulajdonitják a belpolitikában kialakult helyzetet, hanem Indiának (később Delhiben is hallottam, hogy az indiai vezetés támogatja a talibán akciókat, tovább mélyitve ezzel a Pakisztán leválása óta a 2 ország közti feszült helyzetet).




   Egy szekerektől, riksáktól, autóktól és motoroktól forgalmas úton átkelve a városfal egyik főkapuján belépve értük el a bazár területét. Épp egy kis elhagyatottabb, sötét mellékutcácskában bandukoltunk, mikor egy fiatalabb férfi megszólitott minket egy kis kapualjból, és beinvitált.

   A szűk és fénytelen csigalépcsőn felfelé menet azon járt az agyam, hogy a környezet némi gyanúra ad okot, s vajon elfogadtam volna-e a meghivást, ha egyedül vagyok... Egy világos, kb. 25 m2-es szobába léptünk be. 3 hosszúkás, keretre feszitett vászonanyag körül néhány férfi térdelt. Különböző hosszúságú, ezüstszinű csövecskékkel megerősitve a vászonra rajzolt betűket, dombormű-hatású reklámtáblák születtek ezen a helyen. Megosztották velünk az ebédjüket. Mint elmondták, egyiküknek sincs iskolai végzettsége, ebbe a  munkába gyakorlat közben tanultak bele. Kezünkbe adtak egy tűt és a cérna végét, hogy fűzzük át rajta. Az esélytelenek nyugalmával küzdöttem jónéhány percig -hiába. Végül a velem szemben ülő férfi kedvesen kivette a kezemből a minitűt és a Tarzan lengőindájához mérhető vastagságú cérnát, majd egy egyszerű mozdulattal "egyesitette" őket.




 

   Már visszafele tartottunk a hotelhez, mikor idősebb emberek kisebb csoportja megkért minket, hogy készitsünk egy fotót róluk. Amint megszületett a kép egy srác szólitott meg, s hivott meg minket családja otthonába. Diszes nappaliba vezettek és egy kanapén hellyel kináltak minket. A család számos tagja megtisztelt minket jelenlétével, s a kis dohányzóasztalt hamarosan ellepték a csábitóbbnál csábitóbb sütemények. Két hatalmas bögre teát is kaptunk. A tálcán egy kis tányéron cukrot is kaptunk. Hittem én. Nagy adaggal izesitettem bögrém tartalmát, de meginni már sajnos nem sikerült. A tagadhatatlanul cukorra emlékeztető kristálydarabok... izben nagyon is megegyeztek a sóéval. Mint kiderült, sokan tényleg sósan isszák a zöld teát, ám a mennyiséget igy is eltúloztam. Nagyon.




   Néha-néha félreértésekkel, de azért sikerrel kommunikáltunk a család egy-egy tagjával angolul. A srác végül azt mondta, hogy a nagybácsija látni akar minket, ill. jelezte, hogy szivesen megmutatná nekünk a város egyik ékét is. Bár már esteledett, örömmel éltünk az alkalommal.

   Autóval mentünk a rendőrségre, ahol a nagybácsi dolgozott, mint kiderült, igen magas posztban. Épp áramszünet volt, igy egy zseblámpával üdvözölt minket. A cellákhoz vezetett minket. A fűtetlen, s akkor épp sötét cellákban pokrócokba bújva a hideg kövön feküdtek a rabok, némelyikük hunyoritva nézett fel a zseblámpa fényére. Mintha valami kiállitáson lettünk volna, közölték, hogy nyugodtan készitsünk fotókat.

   Egy nagyobb terembe mentünk át. A nagybácsi leült egy óriási iróasztal mögé. Ezen kivül csak néhány szék volt a helységben. Hamarosan néhány férfi jelent meg. Két fogoly, rokonok, ill. két őr. Egy rövid tárgyalás zajlott le az orrunk előtt a majdnem teljesen sötét teremben.




   A végkifejlet nem volt egyértelmű. Mindenesetre mikor viszajött az áram, mi elhagytuk a helységet és újra autóba ültünk. A nagybácsi is megjelent és 3 fegyveres kollégájával egyetemben egy rendőri terepjáróba szálltak be -ilyen kisérettel hajtottunk Lahore egyik legöregebb és legnevezetesebb étterméhez. No nem enni. Szűk lépcsőkön jutottunk fel az étterem legfelső szintjére, az épület tetején lévő, nyitott teraszra. Az éjszakai fényben úszó város, egy hatalmas mecset, a városfal, az épület mögötti, nyitott konyha, ahonnan kötéllel húzzák fel az ételt... -nehéz volt betelni a látvánnyal.




   Másnap egy iskolát akartak nekünk mindenáron megmutatni. Nem egészen értettük, mig ki nem derült, hogy ez a Montessori iskola a család tulajdona. A srác büszkén mutatta a fűtetlen osztálytermeket. Szinte minden osztályba bevitt minket. Ilyenkor az egyenruhás gyerekek felálltak, fennhangon köszöntek. Nem csak a tanárok, de mi is kényelmetlenül éreztük magunkat. Valamit várt tőlünk a srác, de nem volt világos, hogy mit.




   Bementünk az igazgatónőhöz, ahol teával kináltak bennünket. Akkor jutott csak el a tudatunkig, hogy ellenőr-szerepben akar feltüntetni minket. Nem csak a diákok, de a tanárok előtt is. Az igazgatónőnél, miután a hölgy kiselőadást tartott nekünk az iskola működéséről "vezetőnk" még arra is utalt, hogy egy év múlva újból jövünk majd.

   Na ezt nem. Mikor felőlünk érdeklődött az igazgatónő, boldogan mondtuk: Joe zenész, iskolába jár, én pedig ácsmunkákból, ill. szánhúzó kutyák edzésével keresem meg a betevőmet.

   Láthatóan elbizonytalanodott a hölgy, a srác pedig némileg elszontyolodott. De nem adta fel. Bár még zajlottak az órák, minden tanárt lehivtak az előcsarnokba egy közös fotó erejéig. Gyorsan kattintgattunk, majd megköszönve fáradalmaikat elbúcsúztunk. A srác szabadkozott, hogy sajnos várja az iskola, igy már nem kalauzolhat tovább bennünket. Mi pedig -bár az előző napi kaland hálára kötelezett bennünket- nem bántuk.


 

   Másnap elbuszoztunk az indiai határig, s még pont időben értünk oda, hogy láthassuk a hires záróünnepséget...

 



Categories: Magyarul, Pakisztán, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments