Journal - Napló

850-886.nap Esperence, outback (Ausztralia 4.)

Posted on February 21, 2013 at 4:20 AM

850-853.nap Melbourne

 

   Második ausztráliai tartózkodásom első néhány napjában ismét Ildikó és Luke vendégszeretetét élvezhettem. Hétvégére kitörtünk a város falai közül, és a Melbourne-közeli dombvidék ösvényeit és szikláit koptattuk a forróságban. A magasból körbenézve megművelt földek végtelenje olvadt egybe a horizonttal, amit mi lihegve lestünk a fák árnyékából.




 

854-857.nap Melbourne - Esperance

 

   Luke reggel munkába menet kitett az Adelaide felé vezető főúton. Bár még jócskán a városban voltam, egy buszmegálló kínálta helyen lengetni kezdtem. Három rövidebb fuvarral sikerült magam mögött tudni a nagyvárost. Az elsőnél a kocsiban felejtettem a stoppos táblámat, a másodiknál egy 50 körüli hölgy lágyékomnál kutakodó kezét vezethettem vissza a saját térfelére, a harmadikkal pedig sikeresen az autópályán landoltam, ahol már minden autó nagy sebességgel haladt. Na de irányban voltam.

   A negyedik autó már egészen Adelaide-ig vitt. Az idősebb házaspár unokáikat látogatták meg Melbourne-ben, s épp hazafelé tartottak. A többórás út nagy részén nem sok szó esett. A háttérben futó zenét néha a Nagyapa -aki folyamatosan kólát ivott- reszelős böfögése szakította meg. A viszonylag -ausztrál viszonylatban- sűrűn lakott vidékre anno aranyláz csábította a családokat. A bányák kiürülésével maradt az agrár vonal. A hatalmas tavak, melyek mellett elhaladtunk pusztán a tavalyi esőzések hozadékai voltak -az év legnagyobb részében a mederben port visz a szél.

   Zuhogó esőben értük el Adelaide-et. Meglepetésemre meghívtak egy teára, mely -mint később kiderült- egy remek lasagne-s vacsorát is takart. Majd kivittek a város szélére.




   A zuhogó eső és estére minimálisra csökkenő forgalom nem sok reménnyel kecsegtetett, de azért meg-megszólítottam a benzinkútra beszaladó sofőröket. A fuvar végül nem kérésre, hanem ajánlatként érkezett egy Pt. Augusta-ba tartó kamionsofőrtől.

 

   Az ablaktörlő csak a vezetői oldalon működött, így a többórás út alatt a kabinon kivüli világ a fantáziám szüleménye volt, mely pusztán fénysávokból, ill. a sofőr szavaiból táplálkozott.

   ...Éveket töltött a hadseregben, melyet végül azért hagyott ott, mert minden pénzét állandóan elitta. Hasonló okokból mondott búcsút a bányász karriernek is, s ugrott bele a kamionozásba. Jókedve töretlennek látszott, s minden megnyilvánulása rengeteg életenergiáját mutatta. Nem is lepett meg, mikor kiderült, hogy a motorozás egyik nagy szerelme, s hogy a 300 km/óra kétkeréken -melyre a motorja egy kis chip segítségével képes, s melyet a ,,90mile straight,,-nek nevezett, Ausztrália leghosszabb egyenes útszakaszán ért el-, s hasonló adrenalinbombák a lételemei...

   Éjfél előtt nem sokkal Pt. Augusta egyik kamionos pihenőhelyén rakott ki. Ő aludni tért, én pedig elkezdtem a másnap délelőttig tartó, ,,erősen nézek,, -azaz fuvarra várok alvás helyett- című fejezetet.

   Forgalom csak pont annyi volt, mely nem engedte, hogy belógjak egy zuhanyzós kabinba szunyálni. Amint a Nap felkelt, kigyalogoltam a főútra, hogy a kútra nem betérő autókat is választás elé állítsam. A hátam mögött gyülekező és villámlásokkal fenyegetve közeledő viharfelhők azonban hamar megfutamítottak. Másodperceken múlott, hogy nem áztam rongyosra. Már jócskán délelőttöt ,,írtunk,, mikor egy lószállító utánfutót vontató terepjáróból kiszólt egy apró hölgy, s Kimba-ig fuvart ajánlott.

   Bár már vagy kéthetes bozont volt az arcomon, s a szemeim is feltehetően igen karikásak voltak, a meglepetés, hogy egy nő vett fel, hamar elmúlt. Theresa közel negyven éve dolgozott lovakkal. Tenyésztette, versenyeztette őket, s elmondása alapján egyértelmű volt, hogy egy harcedzett, ,,nadrágot viselő,, hölgy mellett ülve folytattam utamat nyugatnak.

   Kimba-ba érve már igen súlyosak voltak a szemhéjaim, így egy park fája adta árnyékban ledőltem, hogy aludjak egy órácskát. Tíz perc múlva még karikásabb szemekkel álltam tovább -a legyek elüldöztek.

   A város határában a benzinkúttal szemközt álltam a napon. Egy közelben álló fa kérge leválóban volt, így az elkövetkezendő egy-két órát meditatív kavics dobálással töltöttem feltöltve a kéreg és törzs közti részt. A hatalmas kamionok, ha már mozgásban voltak, sosem vettek fel, így reménnyel töltött el, mikor egy piros duplautánfutós megállt a kúttal szemben, s a sofőr beszaladt egy kebabért az állomásra.




   Bik öt éve jött át Indiából Ausztráliába, ma már állampolgár. Eleinte tanult és szakácsként dolgozott, majd taxizott, végül a kamionozás mellett tette le a voksát, még ha nem is örökre. Másfél éves sofőrködése alatt sok helyre eljutott. Amennyire jól ismerte az ausztrál utakat, a világ más részeit viszont annyira nem, pontosabban semennyire sem. Talpraesettsége, ill. hogy milyen hamar megvetette a lábát egy idegen országban elismerést váltott ki bennem, míg az ,,el lehet jutni szárazföldön Németországból Amerikába?,, és hasonló kérdései meglepetést. Mindenesetre mindkettőnknek voltak kérdései, melyre a másik örömmel válaszolt. Jó hangulatban teltek az órák.

   Éjszakára felajánlotta, hogy a szállítmány legyen a szállásom, így egy kisbusz padlóján fészkeltem el magam, s aludtam, mint akit fejbe vágtak. Másnap folytattuk az utunkat nyugatra. Ezüstfenyő színét idéző bokrok, hol szavannás, hol csak füves részek mellett suhantunk, s a föld lassan vörösebb és vörösebb lett. Már sötétedett, mikor kitett Norseman-ben, ahonnan én délnek vettem az irányt.

 

   Újabb kamionnal folytathattam utamat, egészen Gibson-ig. Fuvaradóm, aki a helyi forrásvizet saját kis üzemében palackozta, ill. terítette a környéken szállásadómmá is lett. Üres óráiban veterán autókat bütykölgetett. Büszkén pöfögött egy kört évszázados járgányával, otthonában pedig egy múzeumi gyűjteménnyel versenyeztethető antik kollekcióján vezetett végig.

   A bányák számára személyfuvarozással foglalkozó Humphrey vett fel másnap reggel. Háromszoros is leálltunk, mert felforrt a víz, de mikor egy reggeli után megköszönve a fuvart elbúcsúztam tőle, már csak 20 km választott el Esperance-től.




 

858-870.nap Esperance, Perth

 

   Néhány gondtalan napot tölthettem el Suze és a négyéves Elvie társaságát és vendégszeretetét élvezve. Kétszáz méterre a tengertől, szebbnél-szebb sziklás, puhábbnál-puhább homokos strandok szomszédságában. Nemcsak a homok színe idézte a havat, de rajta, benne lépkedve a talpam alatt születő hang is magyar és norvég telek kellemesen képzavaró emlékét hívta elő. Grillezések, baráti összejövetelek, túrák és fürdőzések kényeztettek.

   Perth-be érve William egy motoros barátjánál várhattam a farm, a meló hívó szavára. Kirk nagy termetével, szakállával, halálfejes tetoválásaival hamar a megtestesült nyugalom szimbólumává vált számomra. Végtelen türelem, nagy szív, mackós humor, egy jólmenő vállalkozás és sejtelmes ködbe burkolózó élettapasztalatok. Hideg sör, újság, gazdag vacsorák és természetes vendégszeretet. Hol a lovakat segítettem megetetni, hol a kertben dolgoztunk, hol világotjárt feleségével, Ellena-val kalandoztunk történeteket mesélve egymásnak.




 

871-886.nap 

 

   Kirk vitt fel a farmra egy teherautóval. William-mel hárman megittunk egy „Isten hozott”-sört, s már indultunk is egy szélmalomhoz.

   Befogás (mustering) idején a szélmalmok köré épített kerítésrendszer kapuját kinyitják. A szomjas állat könnyedén bejut a mesterséges tó, ill. itató kínálta vízhez, ám a kifelé vezető út le van zárva. Mi egy zárt folyosót építünk kerítéselemekből, pallóból és a kecskéket feltereljük a terepjáró, nagyobb létszám esetén utánfutó, vagy teherautó hátuljára. Ez elég egyszerűen hangzik, ám a kivitelezést millió és egy dolog nehezíti, bonyolítja, ill. teszi akár morálisan is kérdésessé.

   Az ausztrál puszta kecskéi (más farmokon tehenei, birkái, lovai stb.) vadonélő állatok. A szedett-vedett „terelő-kerítések” km-ei, melyek keresztül-kasul húzódnak a vörös tengerben pusztán gyengéd iránymutatóként szolgálnak. A bezártság érzete ismeretlen az ott élő állatok számára. Ennek megfelelően fogságba esve félelmet nem ismerve próbálnak kitörni onnan. Az ember felbukkanásával mindez pedig pánikba fordul. A víz szaga legnagyobb számban kecskéket vonzott az itatóhoz, de mindig találtunk kengurukat és emukat is a „nyájban”. Az elkerített rész kisebb-nagyobb „rekeszekre” volt tagolva. Ezek között terelgetve próbáltuk elválasztani a kecskéket és a többi állatot, ill. a kecskenyájon belül is a vemhes nőstényeket, kismamákat kicsinyeikkel együtt elkülöníteni a többiektől. Teljes siker nagyon ritkán adatott meg.




   A kecske, az emu és a kenguru nem természetes ellenségei egymásnak, de nem is keresik egymás társaságát. Egy itatónál akár 40-50 állat is összetorlódhat. A fogság és egymás közelsége is pánikot szül. A csapdába esett állatok egymást nem bántják, de főleg az emuk és kenguruk megpróbálnak áttörni, átugrani a kerítésen. Nem egyszer elpusztult vagy haldokló egyedeket találtunk a kerítés mentén. Olyan erővel képesek nekifutni a kerítésnek, hogy eltörik a nyakuk. Felugorva, fennakadva felsérti őket a drót, annyiszor és oly mélyen is akár, hogy az állat elvérzik. Felbukkanásunkkal ez a pánik csak nő. Mindig a lehető leggyorsabban kellett cselekedni, rekeszeket, kaput kinyitni, terelni, hogy a még élő kenguruk és emuk, kis kecskék és anyáik, ill. a vemhes nőstények visszataláljanak a szabadba. Az emukra gyakran olyan pánik tört, hogy hiába nyílt egy 3-4 méteres rés a félelemtől vakon folytatták harcukat a kerítéssel, akár 1 méterre a nyitott kaputól. Nagyon közel pedig nem mehettünk, hisz akár egy rúgással is végezhettek velünk a megvadult állatok. A menthetetlenül sérült állatokat golyóval segítettük át az égi vadonba. A tetemeket kihúztuk és a bozótos lett a temetőjük. A varánuszok, madarak és rovarok egy-két napon belül eltüntették a tetemeket. Egy-egy ilyen dögevő gyík akár 2-3 méteresre is megnőhet. A tetem mellett leásnak és alulról kezdik el enni a föld hűvöse által a rothadástól megkímélt részeket. Alapvetően tartanak az embertől, de ha túl közel merészkedünk, gyors támadásra képesek. Felrohannak az emberre, leteperik és összetépik karmaikkal. Egyszer volt csak, hogy megindult felém egy ilyen „őslény”, de még pont vissza tudtam ugrani az autóba.




   A kecskékkel egy fokkal könnyebb volt bánni, bár a kifejlett, nagyszarvú hímekkel vigyázni kellett. William hasán hosszú heg tanúskodott erről. Gyenge elektrosokkot adó pálcák segítették a terelgetést, ám volt, hogy az embernek egyszerűen meg kellett ragadni az állatot a szarvánál. Ennek mikéntje is fontos volt, hisz egy kifejlett hím oly erőt képvisel, mely egy rántással kéztöréshez vezethet. Minél többen voltunk, annál könnyebben ment a munka. A szomszéd farmról Joe jött át gyakran segíteni, s ennek megfelelően mi is napokat töltöttünk odaát.

   A nagy kavarodásban elkerülhetetlen volt, hogy néhány kicsi elveszítse az anyját. Őket rendszeres cumiztatással próbáltuk életben tartani és a kinti élethez elég erőssé tenni -több-kevesebb sikerrel. Az elszállításra váró állatok egy hatalmas, elkerített részen várták, hogy egy kamionos út után hajón induljanak Amerikába. Míg a fő felvásárló hosszú évekig a Közel-Kelet volt (ahova Ausztrália egyébként tevéket is nagy számban ad el), ma már a legtöbb kecske az USA muszlim népességéhez érkezik. Bár folyamatosan kaptak eledelt a bezárt állatok, gyorsan vesztettek a súlyukból. Komoly tervezést igényelt, hogy mikor jöjjön a kamion, mikor melyik szélmalmot ellenőrízzük, mennyi állatra számíthatunk..., s mindehhez szerencse sem ártott.




   A hőséget aktívan könnyebb volt elviselni, de így is gyakran kora hajnalban kezdtünk, s a koradélutáni forróság ellen árnyékba menekültünk hideg italokkal a kezünkben. A mindennapok állandó ellenségei a legyek voltak. Milliós égi flottájuk állandó ostroma komoly önuralmat igényelt napról-napra. A parafadugókat az arc előtt lóbáló sapka ugyan némileg visszafogta a támadásukat, de így is megesett, hogy az ember beszippantott, esetleg le is nyelt egy-egy zümmögőt.

 

   Az egyik szomszédos farmnál, melyhez jóval nagyobb terület tartozott a kecskék mellett a birkanyírás nagy erőkkel folyt. Egymás segítése természetes volt, így William-mel mi is átmentünk egyik nap, hogy a több száz befogott kecskét segítsünk a kamionra terelni. A hosszú évek tapasztalatával kiépített karámrendszer nagyban megkönnyítette a munkánkat, de még így is 5-6 személy kellett a sikerhez. Munkánk végeztével közel kétszáz állat indult Perth felé.




   Egy másik nap egyedül ültem kocsiba és mentem át segíteni. A nyíróüzemben lázasan folyt a munka, több ember részvételével. Maga a birkanyírás szinte külön mesterségnek számít. A legjobbak percek alatt megcsupaszítanak egy állatot, mely feltehetően értetlenül, sokkos állapotban hagyja el az üzem falait. Ám az igazi trauma csak ezután vár rá, legalábbis a fiatalokra. Aznap egyike voltam annak a négy embernek, akik a csupasz, párhónapos birkákat várták odakint.

   Egy négy teknőformát derékmagasságban forgató vasszerkezet körül álltunk. Az első ember megmarkolt egy már megnyírt, így gyakran több felszíni vágástól enyhén vérző birkát, a hátára fektetve a teknőbe helyezte és egy bilinccsel lefogta a lábait. A szerkezeten fordítottunk egyet. A második ember egy speciális fogóval kivágta a farm jelét az elékerülő állat füléből, bilettát erősített rá, egy méteres fogóval levágta a szarvak végét, majd egy újabb eszközzel gyűrűt húzott a hím állat herezacskójára és elszorította azt (idővel leszárad -így szabályozzák a szaporodást). Fordítás. A harmadik ember kezében kés volt. Villámgyors mozdulatokkal körbevágta a birka farka körüli bőrt, majd egy párcentis nyúlványt meghagyva egy hirtelen vágással eltávolította magát a farkat (az Ausztráliában nem őshonos birkákra halálos veszélyt jelent a farkon petéző kéklégy). Fordítás. A negyedik ember voltam én. Az elém kerülő állat szarvából és farokmaradványából spriccelt a vér, a farok körüli rész enyhébben vérzett. A vérző részeket fertőtlenítővel fújtam le, majd feloldva a bilincseket az állatot a lábára segítettem. Ha gyors voltam és az elém forduló állat herezacskóját a megmaradt farokra hajtottam, akkor nem spriccelt a vér az arcomba. De ez ritkán sikerült.

   Nem sok szó esett. Csendben, az agyunkat kikapcsolva, gépekként dolgoztunk. Azt hiszem, ezt nem is lehet másképp. Néhány óra alatt közel kétszáz birkával végeztünk. Tetőtől-talpig véres voltam. A ruhámból -szó szerint- facsarni lehetett, karomra, arcomra rászáradt. Már sötétedett. Megittunk egy sört, majd elbúcsúztam.

- Kérsz egyet az útra is?

- Ja.

   „Ezt is meg kellett tapasztalnod, Péter, és helytálltál” -szoktam magamnak mondani... de közben az agyam gőzerővel dolgozik azon, hogy mentséget találjon tettemre.




 

   Az ausztrál bozótos egyszerre szűk és tágas. Egyszerre érzem bezárva magam a sok bokor között, és szabadnak a végtelen tájban a végtelen ég alatt. A mozgástér paradox módon pont azáltal szűkül be, hogy napokig gyalogolhatsz, nem jutsz sehova. A táj, akárcsak az ottani tapasztalataim, élményeim és az emberek, akiket megismerhettem egyszerre felemelőek és -sok esetben jó értelemben- rámnehezedőek. De legyen jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz egy nap, az ausztrál vadont minden este fenséges naplemente oldozza fel és ringatja álomba. Számomra az utolsót egy Perth felé tartó busz ablakából csodálhattam.

Categories: Magyarul, Ausztralia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments