Journal - Napló

789-849.nap Gruzia

Posted on February 21, 2013 at 3:25 AM

789-849.nap Grúzia

 

   A háromhónapos ausztrál vízumom (egy éven belül többszöri belépésre is felhatalmaz, de egyszerre max. 3 hónapos ottartózkodásra) lejártával Új-Zélandra készültem. Már a repülőjegyem is megvolt, mikor email érkezett Mori-tól, akit legutoljára Thaiföldön láttam. Mori Iránból Grúziába költözött és hostelt nyitott a fővárosban. Kérdezte, hogy nem mennék-e segíteni neki.

   Miért is ne? A novemberi farmos munkáig, ahova elígérkeztem még volt két hónap. Annyi pénzem volt, hogy eljussak Grúziába. Írtam Mori-nak, hogy ha vissza tud juttatni Ausztráliába novemberre, már indulok is. Tudtam, hogy őt sem veti fel a pénz, de ez belefért. Így esett, hogy Ázsia felett átrepülve ismét európai földre léptem.

   Már a repülőn elkezdtem jegyzeteket készíteni azokról a dolgokról, melyek szerintem alapvető fontosságúak egy utazónak egy szállással kapcsolatban. Próbáltam felidézni, milyen gesztusokért, apró figyelmességekért voltam különösen hálás az elmúlt két évben általam igénybevett szálláshelyeken. És kíváncsian vártam, hogy Mori miként képzeli el mindezt, s hogy a pár héttel az érkezésem előtti nyitás óta milyen tapasztalatokat szerzett. Harcra éhesen vártam az új kihívást.

   Látszólag minden adott volt. Növekvő turizmus, egy központi fekvésű, jó adottságú hely (Mori egy nagy, többszobás lakást bérelt ki), s még a terveket tekintve is egyetértés volt közöttünk. Ám a megvalósítás apró lépései folyamatosan csúsztak, halasztódtak, nem jutottunk egyről a kettőre. Alapvető dolgok hiányoztak. Voltak vendégek, de főleg Mori kapcsolatain keresztül perzsa turisták jöttek, akik igényei nehezen voltak összeegyeztethetőek egy európai hátizsákosokat megcélozni szándékozó hostel szolgáltatásaival (ami társam célja lett volna). Készítettem egy weboldalt, költségvetési tervezetet, fontosabb beruházások és kellékek listáját... Nem értettem, mi tartja vissza Mori-t. Elücsörgök én a bejáratnál éjszaka, hátha jön vendég, kimosom én kézzel az ágyneműket, de úgy nem száradnak meg időre...

   Barátságunkat nagy sörözésekkel, nevetésekkel tápláltuk, de a közös munka nem ment. Mori gondolatai a menyasszonya körül forogtak, akinek szülei folyamatosan megfúrták az esküvőt. Barátomnak nehéz volt a szíve. Napokra vissza-visszautazott Iránba. Az ilyen időszakokat használtam fel arra, hogy legalább alapvető dolgokat beszerezzek, mint pl. ágynemű, kés a konyhába, de alapvetően tehetetlen voltam, komolyabb előrelépés nem születhetett. Végül elfogadtam a helyzetet. A tél közeledtével Mori felmondta a lakást és átpakoltunk egy kisebb helyre.




 

   Nekem nem állt módomban hazalátogatni, de Grúzia ege alatt több régi barátot is a keblemre ölelhettem. Za Teheránból látogatott át a grúz fővárosba. Iránban tartózkodásom alatt oda kellett figyelni, miről beszél hangosan az ember az utcán. Tbilisi utcáin, éttermeiben, vagy épp a folyóparton sétálva felszabadultan beszélgethettünk. Akárcsak első találkozásunkkor, most is lenyűgözött barátom a világ és az élet oly sok területére kiterjedő ismerete és tisztánlátása. Fáradhatatlanul állta kérdéseim záporát.

   Bejártuk Tbilisi utcáit, a régi szovjet érmektől a villanyvasútig szinte mindent felvonultató piacot, a folyópartot. Millió és egy, a múltamból ismerős részlet, emlékek, melyek most oly természetességgel elevenedtek meg, mintha mindig is jelen lettek volna. Csak ha az ember hozzáért, vagy nagyon közel lépett hozzájuk derült csak ki, hogy mégsem otthon van az ember.

   Kenneth is megjelent -egy egész hétre. Több se kellett nekük, megcéloztuk a Kaukázus hegyeit.




 

821-827.nap Kaukázus

 

821.nap

 

   Jellemző módon komolyabb tervezés és utánajárás nélkül vágtunk bele az útba. De hát nem így a legizgalmasabb? Koránkelésről szó sem volt, pláne hogy előző éjjel sokáig sörözgettünk Mori-val.

   Az ország déli felén akartunk a tengerpart felé stoppolni. Ránéztünk a térképre, hogy kb. milyen irányba menő busz juttathat ki minket a városból. A koradélutáni forróság már a buszon talált minket. Lestünk ki az ablakon várva, hogy magunk mögött hagyjuk a nagyobb házakat, s a városi útból országút váljon. Reményeink ellenére a busz idővel lekanyarodott a főútról, s hegymenetre váltott. Gondoltuk, felmegyünk a hegy tetejére, hátha onnan látjuk majd, merre kéne továbbmennünk. Hát nem láttuk, de mivel már a város szélén voltunk, s az út is stoppolásra alkalmasnak mutatkozott, elkezdtünk lengetni. Jó volt újra úton lenni. Jó volt újra együtt úton lenni.

   Idővel megállt két srác, akik csak egy közeli tóhoz mentek egy sörre. Mivel a bár zárva volt, perceken belül ismét az út mellett találtuk magunkat. Újabb autó két sráccal. Ők is a közelbe igyekeztek lovagolni, s bár ez sem jött össze, s mentek volna haza, előtte még elvittek minket a nyugatra futó főúthoz. Egy dinnyeárus előtt tettek ki, így az elkövetkezendő egy óra -érthetően- egy hatalmas görögdinnye elfogyasztásával telt... -ez persze később, mikor már egy autóban ültünk, nem bizonyult annyira jó ötletnek.




   Egy grúz katona vitt el minket Gori városáig. Barátja Afganisztánban megsebesült -repesz-, őt látogatta meg. Tőle tudtuk meg, hogy az amerikai után a grúz katonai jelenlét a legjelentősebb az afgán részeken. Még egy darabig stoppoltunk az autópályán, de mikor besötétedett, elindultunk, hogy szállást keressünk Sztálin szülővárosában. Találtunk is egy öreg kőtornyot, mely viszonylag szélvédett helyet kínált, ám addigra már a fél falu tudta, hogy ott járunk, s igen sok fiatal csapódott hozzánk. Továbbindultunk. Maga a város néhány km-re az autópályától feküdt, így lengetve gyalogoltunk az út mentén. Egy taxi lassított le. Mutattuk, hogy félreértette, nem taxira vadászunk, mire ő mutatta, hogy mi értettük félre -ingyen bevisz a központba. Hamar találtunk egy hangulatos éttermet, melynek pincérnője szállást is kerített nekünk. Degeszre tömtük magunkat a jobbnál-jobb grúz ételekkel, melyeket sör kísért. Végül átbotorkáltunk a szállásunkra, mely egy idős néni házában volt. Antik illat, széles, de rövid ágy, fűtetlen szoba, de vastag, nehéz takaró. Azt hiszem, mindketten elégedett mosollyal és teli hassal zártuk a napot.




 

822.nap

 

   Az országban -állítólag- már csak itt, Gori-ban áll Sztálin-szobor. Elbúcsúztunk szállásadónktól, egy kedves, idős nénitől, s szemügyre vettük a diktátor emlékét. Kis, szegényes ház, mellette hatalmas épület, melyet már Sztálin idejében építettek. Külön sínpálya futott a város ezen részéhez, melynek maradék néhány méterén Sztálin -gondolom, csak egyik- privát vasúti kocsija van kiállítva. A volt vezető idejében láthatóan jól mehetett a városkának, pezsgett az élet. Ma már viszont csak szülöttje emlékét kereső turisták hoznak változatosságot a mindennapjaiba.




   Kigyalogoltunk az autópályához, melyen hamarosan már egy török kamionos társaságában robogtunk keletnek. Kutaisi (ahol északnak akartunk fordulni) előtt nem sokkal megállt egy török étkezde előtt. Mi úgy értettük, egy órára. Török teával, kávéval és kártyajátékkel „ütöttük az időt”. Teltek az órák. Segítettünk megigazítani a ponyvát a kamionon, majd újabb teák következtek. Már sötétedett, mikor a soför, mintha mi sem lenne természetesebb taxiba ült, s elhajtott. Hát akkor stoppoljunk. Kutaisi városát még szerencsésen elértük aznap éjjel. Szállást is találtunk, majd egy kis bóklászás után egy üveg borral és némi rágcsálnivalóval letelepedtünk a patkára.

   Egy rendőrautó tűnt fel balról, s egyenletesen lassítva közeledett felénk, míg pont előttünk meg nem állt. „Biztos tilos az utcán inni, s most elkaptak” -gondoltuk. Fel is álltam, hogy az autóból kiszálló négy rendőr egyikével megpróbáljam elrendezni valahogy a dolgot, ám csak intett, hogy nem vagyunk mi érdekesek számukra. Az ezt követő néhány másodpercben minden világossá vált. Kifogyott a benzin.

   Már épp indultunk volna vissza a szobánkba, mikor feltűnt egy harminc körüli srác, Georgie. Remek hangulatban volt már eleve, de ellenkezést nem tűrően eldöntötte, hogy erre rátesz még egy lapáttal. Így esett, hogy valami szörnyű, másnapi fejfájást garantáló, műanyag flakonos borból mindhárman szépen berúgtunk.




 

823.nap

 

   Érthető módon sokáig aludtunk, melyet hosszas kóválygás követett a városban. Északnak, a hegyek felé szerettünk volna eljutni, pontosabban kijutni a városból, melynek mérete és kavalkádja órákig nem engedett. Végül csak egy kis buszon találtuk magunkat, s a városi nyüzsgést lassan hegyek, s egyre szűkebb kis hegy utak váltották fel. Egy kis faluban kiszálltunk, s fellélegezve szívtuk magunkba a friss levegőt, s gyönyörködtünk az elénk táruló völgy szépségében. De jól esett füvön ülve eszegetni!

   Két férfi vett fel minket, s egyre beljebb hatoltunk a Kaukázusba. Az egyre elhanyagoltabb állapotú úton egy Ladában utazni sétakocsikázás volt. Nem is értettem, mi történt a kátyúkkal, melyek felett ez az öreg vas bármelyik terepjárót megszégyenítő puhasággal szállt tova. Egy vízesésnél megállva egy iskolai kirándulócsoportba botlottunk. Lepénnyel, dinnyével és némi itókával kínáltak, míg mi a gyerekekkel váltottunk egy-egy szót. Az őszinte vendégszeretet megható, felemelő és egyben megnyugtató érzése ekkor kezdett átjárni, s erre az elkövetkezendő napok csak ráerősítettek.




   A két férfi egyikük szüleihez igyekezett, s hívtak, hogy töltsük ott az éjszakát. Kis mellékútra kanyarodtunk. A földút meredeken és hosszan vitt fel a hegyoldalban. Egy tornácos házikó kertjében parkoltunk le. Megfordulva hatalmas völgy terült a szemünk elé, melynek közepén kis folyó kanyargott, mintha a fölé magasodó, havas hegycsúcsok árnyékaitól menekülne. A házban az asztal megtelt ennivalóval -a grúz házi konyha legjobbjaival. Persze... az elmaradhatatlan, szintén házi, 50%-os vodka sem hiányzott. Sőt, kísérői is akadtak. Mindegyikünk tányérjának koronájául négy pohár díszelgett. Egy a házi vodkának, egy a házi bornak, egy a házi sörnek és egy valamilyen gyümölcslének. Ja, és egy kávéscsésze is csatlakozott idővel a csapathoz. Egyikük sem volt soha üres, pedig rendszeres koccintások estek. A zsíros és nehéz étel (sajtok, húsok, kenyér) nyelvem minden ízlelőbimbóját örömtáncra perdítette. Idővel viszont ördögi kör alakult ki. Bár már jóllaktam, olyan szentségtörésre kényszerültem, hogy csak azért egyek, hogy legyen minek felszívnia az alkoholt. Amíg viszont ettem, a poharak is folyamatosan újratöltődtek. Elutasításról szó sem lehetett.

   Erről estéről nincs több emlékem, s a naplómban sincs több bejegyzés. Pedig ez csak a kezdet volt.




 

824.nap

 

   A reggelit vodkával segítettük a gyomrunk irányába. Elköszönve a szülőktől bepattantunk az öreg Lada-ba és lecsorogtunk a völgyben elterülő városkába. Vendéglátónk a szomszéd faluba igyekezett, s mi is vele tarthattunk. Akárcsak egy barátja és két nagy üveg sör. Pár óra múlva már egy öreg teherautó hátuljában egyensúlyoztunk többedmagunkkal az egyre kátyúsabb, szűkebb és vadregényesebb erdei utakon. Fák árnyékában osztottuk meg egymással elemózsiánkat, s egy újabb nagy üveg sört is. Egy „helyi járatként” működő terepjáró hátsó padján pattogva értük aznapi végállomásunkat, egy kis falut. Szállás után kutattunk a lassan sötétségbe boruló utcákon. Egy krumplit ásó férfitól érdeklődtünk, hogy a szemközti, elhagyatottnak látszó épületben megalhatunk-e. Válaszként behívott minket a házába, ahol két társa épp vacsorát készített. Krumpliért jöttek fel a városból a hegyekbe, ahol néhány napot szántak a nagy zsákok megtöltésére. A ház düledezett, láthatóan hosszú évek óta nem lakta senki. Az apró asztalt körülülve megosztották velünk a forró krumplilevest, majd a gyertya fényében a vodkás üveg is megjelent. Én ekkor már gondolni se tudtam alkoholra és hazugságra adtam a fejem. Mutattam, hogy nemrég operáltak, így egy-két feles után már kevésbé erőltették a folytatást. Kenneth, még ha nem is élvezettel, de kitartóan ürítette a poharát. A hideg padlón nyomott el minket az álom.




 

825.nap

 

   Gyalog indultunk el a faluból. Idővel feltűnt egy öreg teherautó, s intésünkre meg is állt. Felpattantunk a hátuljában cigarettázó, idős erdei munkások mellé. A baloldalunkon merőleges sziklafal, a jobboldalunkon lenn a völgyben pedig folyó kísért. Míg tőlünk komoly koncentrációt igényelt a belógó ágak, ill. a néha csak cm-ekre elsuhanó sziklás részek elöli elhajlás, tapasztaltabb társaink egy kézzel, lazán kapaszkodtak, másik kezükkel cigarettáztak, sörrel kínáltak.




   Némi gyaloglás után gyönyörű völgy tárult a szemünk elé, melynek végére hatalmas gleccser repedező nyelve tett kékes-fehér koronát. A gleccser előtt az út ismét a hegyek felé fordult. Órákig kapaszkodtunk felfelé, majd még km-eket gyalogoltunk a hegyoldalban. A Nap már búcsúfényeit kezdte sugározni, mikor végtelenbe nyúló völgy elején elértünk egy kis települést. Legelésző tehenek és lovak között közeledtünk az első ház felé. Mielőtt bármely négylábú kaukázusi „őr” megkérdőjelezte volna ottlétünk jogosságát, a ház gazdája szárnyai alá vett bennünket, sőt olcsó szállást is ajánlott. Társaságában már szinte barátként tekintettek ránk e hegyek félelmetesen nagy és gyönyörű juhászkutyái. A mellékhelység a kert végében volt, ahol meredeken esett alá a hegyoldal. Maga a rozoga bódé a peremen kívülre nyúlt hosszú és soha vissza nem térő útra kényszerítve így a... bármit hagyjon is ott az ember. Egy biztos, ide még a lelkes, reggeli „olvasók” sem vittek magukkal újságot.

   A melléképületben egyszerű, de finom vacsorát kaptunk, majd a sok gyaloglástól igencsak elfáradt testünk hamar elszenderült a nagy dunyhák alatt.




 

826.nap

 

   Szállásadóink kávéval búcsúztattak, mi pedig egy négylábú társsal kibattyogtunk a falu másik végébe. Megszámlálhatatlan őrtornyával a kis település tűpárnaként állt ellen minden felülről jövő fenyegetésnek. A közeli hegy oldalában tehenek, míg lejjebb a völgyben lovak legelésztek. Gazdáik korukat meghazudtoló módon kapaszkodtak fel és le a meredek legelőkön. Egy rövid fuvarral veszélyes kanyarokat övező meredek sziklafalak mentén jutottunk el a kanyonná szűkülő völgy következő településére. Forgalom alig volt, de mi nem siettünk. Ücsörögtünk, gyalogoltunk, ücsörögtünk... Egy ilyen világban igazából mindegy volt, hogy felvesznek-e vagy sem.




   Végül egy dzsip csomagtartójába préselődtünk be. Roston egy szentpétervári étterem tulajdonosa egy pap barátjával és az amerikai Mike-kal látogattak el a hegyekbe. Minket is meghívtak Roston testvérének házába. Hosszú órákon keresztül koptattuk a hegyoldalban futó utat, míg végül leereszkedtünk a folyó mosta völgyben megbújó Lentekhi-be. A komoly síparadicsomi jövő elé tekintő vidék e jövőképnek megfelelően gyors ütemben fejlődött. Átdöcögtünk a feltúrt részeken, míg végül egy hatalmas ház előtt leparkoltunk. A nagy család hölgytagjai szemfényvesztő vacsorát készítettek. Egy nagy asztalt ültünk körbe, de csak mi, férfiak. A lányok és asszonyok konyhai száműzetésben maradtak, ahonnan jobbnál-jobb falatok érkeztek. Ismét csapdába estünk. Ettünk, hogy bírjuk az alkoholt, de amíg ettünk, addig folyamatosan innunk kellett. Egyedül a fekete papi ruha őszes és láthatóan nagytekintélyű viselője volt képes borra kiváltani egy-egy felest. Még rémlik egy komoly és mély beszélgetés a géntechnológiáról az emeleti szoba puha ágyában, ahova minket, a három vendéget szállásoltak el éjszakára.




 

827.nap

 

   Másnap délelőtt segítettünk kipakolni és átrendezni az udvar másik sarkában álló kis melléképületet, hogy az öreg terepjáró védelemben legyen téli ellenségei elől, majd új luxusváltozatának puha „bőrfoteljeiben” elindultunk a főváros felé. A hegyek lassan dombokká alakultak és a legelőket megművelt földek váltották fel, amint településről településre közeledtünk az ország belseje felé. Egy idősebb utastársunk szüleinél ebédeltünk. S persze koccintottunk is. Az apa már 80 fölött járt, de még aktívan dolgozott a helyi iskolában, ahol matematikát oktatott. Mint mesélte, édesapja a 120 évet is megérte. S valóban, az átlagéletkor a Kaukázusban nagyon magas. Hiába a nehéz ételek, az alkohol, ha az embernek a dolga végeztéhez is hegyet kell másznia a friss levegőn az a szellemet és testet is fiatalon tartja.

   Roston kihasználta az autó erejét, s számomra nem mindig megnyugtató módon száguldottunk a forgalmas főúton. Itt-ott megálltunk, hogy az útszéli souvenir-esekkel, vagy épp magunk közt gurítsunk le egy-egy felest. Késő este értük el a fővárost.




 

   A grúz időszakra July látogatása tette fel a koronát. A 15 éves barátságnak megfelelően éjszakába nyúló borozgatásokkal, és a grúz ízek pince-éttermi felfedezésével kísért, megállíthatatlan elmélkedésekkel telt a hosszú hétvége. Két magyar a Kaukázus lábainál kellemes részegségig grúz bort kortyolgatva a kínai harcművészetekről beszélget... Ilyen se sok van.

   Az amerikai Geoff-fal hármasban bejártuk az akkor elhagyatottnak tűnő vidámparkot a város fölé magasodó hegy tetején. A rozoga, néhol kísérteties, vagy épp gyerekkori emlékeket idéző masinákat és épületeket rezonancia-tesztnek tette ki folyamatos nevetésünk. Remegő gyomrunkat gazdag vacsora nyugtatta le, a hangos nevetés pedig sörhabba fúlt aznap este. A vigyor megmaradt.

   A David Gareji-monostort körülölelő, aranyszínű pusztát egy megroggyant Lada utasaként szeltük át. Sofőrünk kora ugyan a kőből épített, ill. kőbe vájt monostor korával versengett, mégis fáradhatatlanul szelte a km-eket az autó tetőkárpitjába bökött kés nyújtotta biztonságérzettel kísérve. A dombvidék végtelensége, az abban magányosan kóborló ló, és a száraz forróságban is hűvös menedéket ígérő monostori falak képei búcsúztattak a kis kaukázusi országtól.

 

   E sorokat hónapokkal az események után írom. Mori barátom azóta megnősült és egy iráni vendégekre specializálódott hotelt vezet, ill. turistáknak és üzletembereknek segít vízum- és más papír ügyekben.



 

 

Categories: Magyarul, Gruzia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

1 Comment

Reply cariaso
9:02 PM on February 21, 2013 
http://www.flickr.com/photos/cariaso/sets/72157627879084144/with/
6234796399/

picture links from the camera of the American Mike

Here's to the crazy ones. The misfits. The rebels. The troublemakers. The round pegs in the square holes. The ones who see things differently.