Journal - Napló

750-788.nap Perth, outback, Melbourne (Ausztralia 3.)

Posted on February 2, 2013 at 6:10 PM

750-751.nap

 

   Jack kivitt a főúthoz és elbúcsúztunk. Szinte ugyanabban a helyzetben voltam, mikor másfél hónappal ezelőtt megérkeztem a Pilbara-ba. Minél hamarabb munkát kellett találnom. Jack barátja állítólag melóval várt Perth-ben, de az elmúlt hetek tapasztalataiból kiindulva nem vártam sokat ettől a kapcsolattól.

   Fél órát, ha álltam, és egy légkondis, új autó meg is állt. Roger Perth-be ment. 1600 km egy fuvarral.

   Roger egy amerikai származású villanyszerelő volt. Dolgozott már az Antarktiszon, Venezuelában, Mexikóban és az USA különböző pontjain is. Életvitele bizonyos remeteséget követelt, de, mint mondta, ősei szibériai oroszok voltak, így a vérében van az egyedüllét.

   A vörös, változatlan tájat csak egy-egy, vulkán-alakú domb emelte ki a kétdimenzióból. Dél felé haladva idővel zöldülni kezdett a táj, végül szőlőültetvények is feltűntek. Az éjszakát a fura hangulatú Northampton-ban töltöttük. Igazi "twilight zone"-ban éreztük magunkat. Az emberek furán viselkedtek, gyanús reakcióik voltak és még mobillefedettség sem volt. Remekül szórakoztunk e világtól elzárt hely hangulatán. Hetek óta először aludhattam ágyban. A kényelem teljes kiélvezésében Roger irdatlan horkolása akadályozott csak.




 

   Geraldton-ban a tengerparton reggeliztünk, s koradélutánra el is értük Nyugat-Ausztrália fővárosát, Perth-t. Annak déli részén, Fremantle-ben búcsúztam el Roger-től. Kivettem egy 26 dolláros szobát (a kemping is ugyanannyiba került volna), s felhívtam Jack barátját, Neo-t, ill. a főnökével is beszéltem.

- ...Dolgoztál már fával?

- Igen.

- Ok, holnap reggel 7-kor felveszlek a hostel előtt.

- Ok.

- De tényleg dolgoztál már fával?

- Évekig abból éltem.

- Rendben. Akkor holnap.

   Jack, Jack, Jack! Annyira próbáltál nekem segíteni, hogy sok vakvágány után, de végül sikerült!

   Fogalmam nem volt, hogy mi a meló, mennyit fizet, mennyi időre szól, de ezek most nem is voltak fontosak.

 

752-760.nap Fremantle

 

   Munkaadóm fa-újrahasznosítással foglalkozott. A faanyagnak itt sokkal nagyobb értéke volt, mint amihez én szoktam. Légyen az egy ház bontása, de akár egy villanyoszlop is, mi örömmel szabadítottuk meg a tulajdonost a "romoktól". Számomra ismeretlen fafajtákkal dolgoztunk, többségük hihetetlenül kemény, időtálló anyagnak bizonyult. Teherautóval, ill. utánfutóval egy nagyobb raktárhoz szállítottuk a begyűjtött anyagot, szegtelenítettük, hasznos méretre vágtuk, meggyalultuk, csiszoltuk, felstócoltuk, s már adtuk is tovább. 2-3-an dolgoztunk a műhelyben, míg a többiek anyagért mentek, ill. asztalosi melókat is vállaltak. Munkaadóm állandóan stresszelt, idegesen rohangált, szervezkedett, mintha minden nap pengeélen táncolt volna, s csak egy hajszál választotta volna el a csődtől. A hangulat sokkal jobb volt a műhelyben, mikor nem volt ott. Dolgoztam pár, napot, majd pár nap kimaradt -mindig csak előző este tudtam meg, hogy dolgozom-e másnap. Neo, egy angol srác már évek óta melózott itt. Vízuma jóideje lejárt, így kis lakóbuszával a raktárban megbújva töltötte az éjszakákat. Pénzt gyűjtött, hogy aztán visszatérhessen szülőhazájába.

   Mivel kiszámíthatatlan volt, hogy mennyi munkára -s így mennyi pénzre- számíthatok ebből a melóból, üres napjaimon tovább keresgéltem. Nyugat-ausztrál farmokat kerestem meg emailben, önéletrajzzal. Meglepetésemre egyik nap válasz-email jött egy farm tulajától. Írta, hogy Perth-ben van, találkozzunk, s beszéljük meg a melót.

   Egy magas, szakállas, negyvenes, tetovált férfi nyújtott mosolyogva kezet. Ruházatából ítélve néhány órája még a farmon lehetett -vagy csak nem adott a megjelenésre. William azonnal megnyerte a szimpátiámat. Beültünk egy sörre és gyakorlatilag pár mondat után megegyeztünk. Néhány nap múlva már úton voltunk egy, Perth-től 8 órányira, a semmi közepén fekvő kecskefarmra. Előtte még lehúztam két napot a fásnál. Egyet zuhogó esőben teherautót pakolva, másikat a műhelyben. Az utolsó napért soha nem kaptam meg a béremet, és munkaadómat hiába hívtam, elérhetetlenné vált.

   Elbúcsúztam hát Fremantle európai hangulatú kisvárosának pezsgő életétől, hogy a számomra csábítóbb tapasztalatokat és élményeket ígérő ausztrál sivatag legyen az otthonom a következő néhány hétben.




 

761-780.nap

 

   A főútról lefordulva még km-eken át porzott mögöttünk a vörös földút. Leparkolva a főépületnél Odin sietett elénk. Bepakoltunk az autóból, megebédeltünk, William körbevezetett a ház körül, megmutatta a teendőket, majd Odin-nal együtt elviharzottak. Az elkövetkezendő négy napra rám volt bízva a farm. Ott álltam a nagy semmi közepén. A szomszéd 25, a legközelebbi lakott település 55 km-re. Akkor a "vadon" szó számomra nem valamiféle dzsungelt jelentett, hanem a nyugat-ausztrál vöröshomokos, bozótos világát. Egy ismeretlen világot, melynek természetéről, veszélyeiről semmit nem tudtam. Féltem és majd kibújtam a bőrőmből örömömben.

   A kecskefarm, mint szó jelentését ki kellett bővítenem magamban. Az ausztrálok a találóbb "station" ('állomás') nevet használják. A főépület egy 150000 hektáros, szabálytalan alakú terület közepén áll. A bozótost mindenfelé földút szeli át, melyek a szélmalmok összekötésével igazi labirintust alkotnak. A felszín többnyire sík, csak itt-ott botlunk kisebb dombokba. Első pillantásra minden bokor és fa ugyanúgy néz ki, de meglepetésemre a tájékozódás a vörös labirintusban könnyebb, mint elsőre gondoltam. Ehhez persze nagy segítséget nyújtanak a szélmalmok. Kenguruk, emuk, dingók, hatalmas gyíkok, skorpiók, mérges pókok és kígyók népesítik be ezt a vadont. És legyek. Ez utóbbiak az észak-skandináv moszkító-hadseregekkel is felvehetnék a versenyt. Az ember révén e vadonban megjelentek a kecskék, tehenek, lovak és birkák is, melyek szabadon nevelkednek a hatalmas farmok területén. A nyári forróság és szárazság idején szomjuk a szélmalmok által felpumpált vízhez csalja őket, ahol csapdába esnek. Hatalmas kamionok szállítják el őket.




   Augusztus, azaz "tél" volt, mikor először léptem a farm területére. A hőmérséklet így is gyakran 30 fok fölé kúszott, ám ez még nem elég meleg a kígyók előcsalogatására. Ezt persze akkor még nem tudtam, s minden lépésemet figyeltem. Magyarországon felnőve nem voltam hozzászokva, hogy környezetem komoly veszélyt rejthet. A kecskék befogása a száraz, nyári hónapokban zajlott. Télen az állatok terelését segítő, ill. a farmokat elválasztó kerítésrendszerek kijavítása és a szélmalmok karbantartása adták a fő tennivalókat. William-ék vendéglátással is foglalkoztak. A romantikus bozótélményre vágyóknak szálláshelyet kínáltak a főépülettől párszáz méterre kialakított vendégházakban. Míg a család együtt volt és a farmon állandó élet volt, jöttek is látogatók. Ám a válás óta ez az ága lehanyatlott. Néha bukkant csak fel egy-egy vendég. William volt felesége, Suze nem állt meg a turizmusnál, hanem kulturális életet is csempészett e vadonba. A ház körüli fákat ócskavasakból és színes üvegdarabokból, különböző művészek által összeállított, -drótozott, -hegesztett alkotások díszítik. Sőt, a bozótost akkoriban nem egyszer komolyzenei, ill. alternatívabb hangszerelésű koncertek tették még varázslatosabbá. Mára ennek csak máló jelei maradtak. Rozsdásodó szobrok, rohadó zongorák a vadon mélyén.




 

   Maga a főépület minden kényelemmel fel van szerelve. Hatalmas hűtők vígyáznak az ételre és innivalókra, a fürdőszobában forró víz gőze száll, a nappaliban kanapé tükröződik a hatalmas tévé képernyőjén, a ház mögött medence nyújt menedéket a forróság elől... A szobákat az ausztrál "népi hős", Ned Kelly képei, kisebb szobrai uralják. Mindezen luxust egyetlenegy konténer választja el a barlangi viszonyoktól. A szél és a Nap adta energiát e konténer hatalmas akkumulátorai tárolják, melyeket naponta ellenőriztünk. A melléképületekben egyszerü szállások, műhelyek kaptak helyet. A számos, öreg terepjáró, motor, teherautó, karámos utánfutók, munkagépek hatalmas hangárokban hűsölnek. A járművek állandó kelléke a vizespalack, melynek tartalma jól jöhet egy esetleges távoli lerobbanáskor. Nem messze a főépülettől áll egy használaton kívüli, birkanyíró hangár is.

   A néhány tyúk, gyöngytyúk, páva, kakadu és a kutyák ellátása mellett a fő feladatom a háztól párszáz méterre épülő gyűjtőkarám oszlopainak felállítása (gödröt ásni, lebetonozni) volt. Mire négy nap múlva megérkezett William volt felesége, Suze és kislányuk, Elvie sikeresen végeztem is a kiadott munkával. Persze és szerencsére tennivaló bőven akadt ezután is. Tüzelőnek használt, elszáradt fákért jártam úthengerestül a bozótost, festettem, szemetet szortíroztam, égettem.

   Egy egészséges izgalom -egy új világ meglepetései, lassú kiismerése- és nyugalom -a végtelen táj csendje és békéje- egyszerre volt bennem jelen ezekben a hetekben.




 

   Suze-zal és a 4 éves Elvie-vel jól kijöttünk. Ha épp nem a vendégszállást festettük, Elvie-vel egy talicskában rohangáltam fel s alá, vagy ő száguldozott velem a kis elektromos quad-ján.

   William gyakran lőtt kengurut, legfőképp a kutyáknak. Nekem is kenguruhúsra fájt a fogam. Egyik este vadászatra indultunk Suze barátnőjével. Lassan vezettem az éjszakában, s közben egy nagy reflektorral pásztáztuk a környéket. Láttunk kengurút, de vagy túl messze, vagy nem vakította el a reflektor, s elugrált, mire előkaptam a puskát. Egy közeli domb felé futó utat kerestünk. Egy helyen nem voltam biztos a dolgomban és kiszálltam, hogy közelebbről is megnézzem a kaput és környékét, hogy jó helyen járunk-e. Nem ismertem fel, indultam vissza a kocsihoz, de társam kitartóan világított a kapu irányába és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Visszanéztem, s a kapu másik oldalán, alig 20 méterre tőlem egy kenguru állt mereven, elvakítva a reflektortól. Hogy nem vettem észre előbb? Benyúltam a puskáért, felhúztam, a vállamhoz emeltem és... boxbajnok ellenfelem eltűnt a sötétben. Napokig röhögtünk a bénázásomon.




 

   A szomszéd farm és az ottani család feje, aki William-et is fiaként nevelte, egy este hazafelé tartott a sötétben. Későn vette észre az autó elé kerülő tehenet, s ez az életébe került. A bozótos mélyén, az elhunyt kedvenc helyén ástuk meg a sírt a fiaival.

   A világ ezen eldugott tájai millió tárgyat őríznek, melyeken csak az idő vasfoga dolgozik lassan. Egy nagyon öreg, rozsdásodó jármű el tud jutni egy olyan szintre, ahol -bár még egyértelmű valamikori alakja és funkciója, de- már könnyedén illeszkedik be a környezetébe, s nem hat természetellenesen. Dömperek, melyeknek egy kereke is akkora mint egy ház, egyéb munkagépek, személyautók, alkatrészek... Temető vagy múzeum e táj?




 

   Akárcsak a farkasok, az ausztrál dingo is képes szaporodni kutyákkal. Az így született keverékek a vadkutyák, melyek egy bizonyos tekintetben sajnos nagyon hasonlítanak ránk, emberekre. Míg a farkas és a dingo is a húsért öl, melyet megesz, a vadkutyák szükségtelen mészárlásra is képesek. Meggyilkolják a birkát, a kecskét, majd ott hagyják. Ráaadásul annyira elszaporodtak Ausztráliában, hogy a farmerek írtani kényszerülnek őket. Ám nemcsak a vadkutyák tizedelik az állatállományt. Vérszomjas vadászok járják a sivatagot, farmterületről farmterületre kedvtelésből irtva az állatokat, melyeket aztán egy kupacba hordanak és elégetnek.

   A farmerek szárított húsdarabokat szórnak szét, melyek az egyetlen, állam által támogatott, s így megfizethető méreggel vannak átitava. Bár a vadkutyák elszaporodását abszolút a mi számlánkra írom, hallva a pusztítást, amit végeznek könnyen beláttam, hogy fel kell ellenük lépnünk. Száz és száz csalit szórtam ki a farm hatalmas területén, távol a háztól, hogy a kutyák még véletlenül se botolhassanak bele. A vadkutya megtalálja, megeszi, elalszik... -gondoltam én.

   Utolsó nap kora hajnalban William az ajtón dörömbölve ébresztett. Még sötét volt kinn, de a lámpák fényében jól láttam Marley-t, a hatalmas masztifot. Habzó szájjal vinnyogott a fájdalomtól, a szemei vérben úsztak, teste kontrollálatlanul remegett, vonaglott, csapódott a falnak. Suze az ajtóban zokogott. Csak egy-egy pillanatra tudtam megfogni Marley-t. A fájdalom, az idegrángások nem csökkentek. Szenvedett, mi pedig tehetetlenek voltunk. A lövés után beálló csendben csak Suze halk sírását lehett hallani.

   William szerint egy madár csíphetett fel egy darab mérgezett húst, s így kerülhetett a ház közelébe.

   Segítségre, partnerre, biztonságra (stb.) van szükségünk. Idomítunk. De nem törődünk a kutyáinkkal, elkóborolnak és dingokkal párosodnak. Az így született vadkutyák elszaporodnak, kecskéinket és birkáinkat egyre nagyobb számban írtják. Szóval mi halálos mérget rakunk ki nekik, amit azonban a kutyánk megtalál, megeszi és elpusztul.

   ...Valamit nagyon rosszul csinálunk.

   Haragudtam az egész világra, de legfőképp magamra. Péter, te naiv barom.




 

781-783.nap

 

   William-mel még beugrottunk a szomszéd településre egy hatalmas, bacon-ös hamburgerre, majd meg sem álltunk Kalgoorlie-ig. Felmentünk a városszéli hegyre, ahonnan bepillantást kaphattam egy aranybánya megkívánta földmunkába. Hatalmas kráter szélén álltunk, melynek oldalába km-ek hosszan kígyózott egy út. Óriási dömperek rótták a köröket a mesterséges kráter többszáz méter mélyen rejtőző alja -melyet nem lehetett látni- és a felszín között. Egy leírhatatlan méretű, üszkösödő és félelmetes sebhely a tájban.




   William egy helyi motoros banda tagja. Aznap este vele tarthattam a privát klubjukba szervezett összejövetelre. Szemet gyönyörködtető Harley-k fogadtak a parkolóban, a klub épületében pedig egy nagy bár jószívű "rosszarcúakkal". Mackós termetek, vad tetoválások, bőrszerkók, nagy szakállak mögül elővillanó, kedves mosolyok és meleg kézszorítások. A bárpult mögött egy félmeztelen lány méri a sört. Körbe a falakon képek és újságkivágások. Az egyik újságcikk fotója William-t mutatta, amint épp behúz egyet az őt megbilincselni akaró rendőr arcába. Azt hiszem, ez volt az az este, ami után ült.

   Egy néhány hónapon belüli viszontlátás ígéretével búcsúztunk el egymástól. A novemberi "befogáson" (mustering) a farmon volt a helyem.

 

   Másnap reggel kitaxiztam a főútra. Egy ismerősömnek hála egy, már előre megbeszélt fuvarra vártam. A hatalmas, háromkocsis kamion hamarosan meg is érkezett. Üdvözöltem a sofőrt és felugrottam a fülkébe.

   A 3000 km-es távot 40 óra alatt tettük meg. Egy kis "szer", az agy felpörög, az felpörgeti a testet, ami a 100 tonnát, mely akadályt nem ismerve végigdönget a fél kontinensen. Nem pusztán éberségről volt itt szó. Hyperaktivitásról. A tonnákat gyakorlatilag a lábak irányították. A kezek telefonáltak, a középre helyezett laptop-on zenét kerestek és töltöttek le, takarítottak, etettek. Én hol az elsuhanó tájat néztem, hol a sofőrt faggattam, hol bealudtam... vagy vezettem. Dél-Ausztráliában található a világ leghosszabb, egyenes útja a maga 90 mérföldjével (kb. 150 km). Elérve ezt a részt a sofőr menet közben fölállt, én pedig a kormány mögé ültem. Túl sok feladatom nem volt, az úton kellett tartanom a szörnyet, itt-ott megelőzve a "lábunk alatt felbukkanó" személyautó(cská)kat. Kb. 1 órán át vezettem, s próbáltam ura lenni a többszáz lónak és hatalmas tömegnek. A sofőr addig az egész kabint kitakarította. Éjjel rakott ki Melbourne külvárosában.




 

784-788.nap Melbourne

 

   Utoljára Kambodzsában találkoztam Ildikóékkal, így most volt mit bepótolni. Vendégül láttak. Melbourne-t a világ egyik legélhetőbb városának tartják, s valóban, számomra is a "jobbik fajtából valónak" tűnt tisztaságával, viszonylagos nyugodtságával, pezsgő éjszakai életével. Hasonlóan a maláj fővároshoz, itt is sok nemzet, népcsoport és vallás képviselteti magát. Ám Kuala Lumpur-tól eltérően itt nem külön kis negyedekben, hanem összemosva. E keveredésnek az eredménye nem egy sokszínű, állandóan változó és pezsgő hangulat lett, hanem egy ízét vesztett, nyugodt légkör. A folyópart jellemzően nagyvárosi módon már "menthetetlen", de a belvárosi forgataghoz képest még mindig romantikusnak hat ott egy séta. Ildikóék egy kertvárosi részen laktak, így a kis villákkal és apró kertjeikkel tagolt negyed pár napra az én otthonom is lehetett.



Categories: Magyarul, Ausztralia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments