Journal - Napló

705-749.nap Pilbara (Ausztralia 2.)

Posted on January 30, 2013 at 5:25 AM

705-749.nap Pilbara

 

   Ott álltam egy kis nyugat-ausztrál bányászvároskában, Karrathában. Melószag terjengett a levegőben..., de nem csak nekem volt orrom. Egy turista információs központban szállás után érdeklődtem. A hostelben már hónapokkal előre le volt minden foglalva. A kempingekben még lett volna esélyem sátorhelyet találni, de az is a hostelhez hasonló, 25 dolláros áron mozgott. Nagyot nyeltem. Ez a napi költségvetésem két és félszerese, s akkor még nem is ettem. Egy fiatal francia pártól megtudtam, hogy a vadkempingezést nem tűrik a ranger-ek. Ők a minap fizettek 100 dollár feletti bírságot. Ja, és hogy Karrathában már nincs meló. A környéket ellepték a working-holiday-vízumos, lakóbuszos fiatalok. (Ausztráliának a legtöbb Európai Unió-s országgal van megállapodása a Working-Holiday vízumról, mely fiataloknak egyéves utazásra és munkavállalásra kínál lehetőséget. Magyarország nem kötött ilyen szerződést).

 

   A hatalmas távolságok miatt az, hogy minden éjszakára kigyalogoljak a városból és a főút mentén keressek sátorhelyet ki volt zárva. Olyan, közelebbi helyet kellett találnom, ahol senki nem lát, ráadásul a ranger-eknek eszébe se jut, hogy ott keressenek. Aznap és még sok-sok éjjel a turista információ épülete mögött sátraztam. Napfelkeltekor már hűlt helyem se volt.

   Bejártam Karratha ipari területét mindenhol meló után érdeklődve, sikertelenül. Egy hasonló cipőben járó, francia srác vitt vissza a központba.

- A francia hátizsákosok és lakóbuszos fiatalok itt már minden melóra lecsaptak. Port Headland-ben nagyobb eséllyel találni még munkát. Állítólag.




   Azzal a gondolattal aludtam el, hogy másnap felstoppolok Headland-be, ám reggelre meggondoltam magam, s elindultam, hogy egy városszéli kempingben is munka után kérdezősködjek. Az út szélén baktattam izzadva, mikor egy fehér minibusz félrehúzódott, s egy ötvenes, napszemüveges férfi hajolt ki az ablakon.

- Elvigyelek? -vette kezdetét stoppos utam egyik legérdekesebb, legőrültebb, legnehezebb és leghullámzóbb, heteket felölelő időszaka.

 

   Jack olyan szlenggel és sebességgel beszélt, hogy alig bírtam követni. Jókedélye, hyperaktívitása ragadós volt. Pár perc szóváltás után kezet ráztunk egy melóra. A szárnyai alá vett, én pedig majd kiugrottam a bőrőmből örömömben. Fel s alá rohangáltunk a városban. Egy szerszámokat és építőanyagokat kínáló áruház előtti részen megmutatta, milyen tereprendezési-, ill. ácsmunkáról lenne szó. Elvileg másnap kezdtünk volna, de a munka csak napokkal később indult. S ez általában mindenre jellemző volt.

   Találkoztunk a francia Ranier-rel, aki barátnőjével, Sev-vel egy öreg lakóbusszal járta az országot. Ranier is hasonló cipőben járt, mint én -turistavízummal keresett munkát. Lakóbusszal sem volt egyszerű szálláshelyet találni éjszakára. Jack megmutatta nekik titkos menedékét pár km-re a várostól a bozótosban, ahol ő, s a későbbiekben mi is rendszeresen aludtunk. Este Lad báékat ismerhettem meg.

   Lad bá hatvan körül járhat. Mikor nem dolgozik, nagy eséllyel a kert árnyékos részén ücsörög rumos-kólával és bagóval a kezében. A lányával élt Karratha egy kis utcájában. A vőlegény, Matt is gyakori vendég volt náluk. Jack leparkolt a kertbejárónál, kinyitotta lakóbusza hátulját, melynek két hűtőláda volt állandó lakója. Egyikük ételt, másikuk cider-t, ill. sört rejtett a jégkocka-ágyban. A kerti asztal hamar megtelt minden jóval, a grill is felizzott, mi pedig nem hagytuk, hogy bármi is kihüljön. Ment a zabálás, a piálás, a bagózás, mindez ízes káromkodásokkal és a részükről támogató, befogadó gesztusokkal fűszerezve. Csak úgy fürödtem a nyugat-ausztrál munkás-szleng fület gyönyörködtető és szívet melengető vízesésében. A mellébeszélést nem ismerték.

- Oda felállíthatod a sátradat éjszakára. -mutatott Lad bá a kert egyik sarkába. - A szobában ne bagózz, a sátorban... azt leszarom.

 

   Innentől kezdve összefolytak a napok.




   Jack hosszú évekig offshore dolgozott. Hol itt, hol ott a világban. Kemény meló, kemény drogok.

- Hogy hogy jöttem le a kábszerről? Szingapúrba mentem, kivettem egy szobát szemben azzal az épülettel, ahol a drogosok kivégzéseit hajtják végre. Hónapokat töltöttem ott az oda betérőket figyelve az ablakomból...

   Majd Ausztráliába jött. Itt is offshore dolgozott, de a helyszín egyetlen kikötőre korlátozódott. Nem volt állandóan munka. Pár nap itt, pár nap ott, de volt, hogy egy-két hétig semmi. Nagyon jól megfizették, de Jack "égette a pénzt". Állandóan szervezkedett, állandóan dolgokat vett (privát kiárusítások -garage sales- gyakori vendégei voltunk), állandóan elajándékozta azokat, állandóan segített valakinek, állandóan szívességet kért valakitől... Nem feltétlen volt egyensúlyban az adok és kérek, de egy biztos, Jack mindig mások boldogulásáért küzdött, mások életét próbálta könnyebbé tenni. Az önzőséget nem ismerte.

   Egy szakadt, lakhatóvá alakított minibusszal járta a környéket és abban aludt. Éjszakára ált. visszavonult a bozótosba, ahol tűzhely, körülötte fotel és kanapé állt a fák árnyékában. Mivel szinte állandóan együtt voltunk, nekem is otthonommá vált ez a menedék.

   Reggelente korán keltünk. Hol 7 körül, hol Jack már 4-kor forró kávét nyújtott be a sátorba. Magamhoz tértem az éjszakai didergésből, kikászálódtam és összepakoltam a sátramat, hisz sosem lehetett tudni, hogy legközelebb nem máshol töltjük-e az éjszakát. Kávé és cigi a tűz körül a körülöttünk lassan ébredező természet békés ölén. Majd reggeli. Jack nem nagyon költött magára, nem voltak nagy igényei, de a kocsiban mindig kellett lennie hideg cider-nek, néhány üveg bornak, szivarnak és minőségi ételnek. A reggelije speciális volt. Különböző műzlik, friss ananász (a kemény közepe szigorúan kivágva), alma, barack, szilva, s mindez gyümölcslében felpuhítva.




   Az éjszakai hideg megadta magát a nappali forróságnak, s ezzel beindult a gépezet. Telefon. Jack melót szervez, pénzügyeket intéz, a biztosítóval harcol (egy munkahelyi balesetben elvesztette két ujját), közben bepattanunk a kisbuszba és egyik helyről a másikra rohangálunk. Percenként változott, hogy mikor, hol és mit melózunk, vagy hogy melózunk-e egyáltalán. És általában nem volt meló. Ha valaki azt mondta, hogy ugorjatok be, beszélhetünk róla, vagy hogy küldj egy önéletrajzot, ezeket Jack már teljes sikernek könyvelte el és lelkesen tolmácsolta nekem, hogy minden el van intézve. És hazugságról szó sem volt. Teljes szívéből hitte, hogy ez a helyzet. Így voltam én bányászoknak épített donga-falu gondnoka heti 2000 dollárért, gazdagoknak kerti dísznek hatalmas sziklákat eladó vállalkozásban Jack partnere, kőműves, bányamunkás... Pár percig, óráig és szigoróan csak gondolatban. Szinte minden napra jutott valami.

   Rugalmasságot és komoly agymunkát igényelt, hogy követni tudjam a dolgokat. Ranier-rel, akinek Jack szintén próbált segíteni (barátnője talált munkát egy kávézóban), ebbe rendszeresen belefásultunk. De aztán új nap jött és Jack újra erőt öntött belénk.

   Azért dolgoztunk is. Jack szerzett egy kertrendezési melót Lad bának, aki engem is magával vitt. Csak párórás munka volt, de Lad utána rögtön kifizetett. Az építőanyag áruházi tereprendezés is végül összejött. Ranier-rel 3 napot dolgoztunk ott. Egy gazdag házaspár telkét is rendbe vágtuk két nap alatt. Később, mástól tudtuk meg, hogy ezért a melóért minket Jack fizetett ki, így támogatva a házaspárt, akik garázsában ugyan oldtimer autó- és motorgyűjtemény állt, de sérült vadállatok rehabilitációjával is foglalkoztak.




 

   Nem egy napot dolgoztunk ingyen egy vallási alapítványnak, ahol bárki elhelyezhetett ruhákat, könyveket, bútorokat -bármit, amire már nem volt szüksége, ők pedig mindezt eladták. A befolyó pénzt feltehetően a rászorulókhoz juttaták el. Az egyik ottdolgozó hölgy privát munkát ajánlott. A fürdőszobája falát hoztuk rendbe Ranier-rel... a helyi szakemberek órabérének feléért. Pár napra rá jelezte, hogy a kádat is ki kéne cserélni.

- Mit gondolsz, hány órás meló lenne? -kérdezte.

- Elvileg pár óra alatt meg lehet csinálni, de nem akarok hülyeséget mondani, inkább megnézném előtte, hogy mivel van körbefalazva maga a kád, milyen az új kád stb. -válaszoltam.

- Át ne verj!

   Azt hittem, rosszul hallottam.

- De át ne verj! -jött az egyértelmű megerősítés, mielőtt bármit reagálhattam volna. Szó nélkül elfordultam. Nem hittem a füleimnek. Valamivel később, mikor Jack-nél kifelé tartottunk a boltból a hölgy köszönésképpen harmadszorra is figyelmeztetett. Forrt a vérem. Onnantól kezdve hallani sem akartam arról a fürdőszobáról vagy hogy bármiben is segítsek az alapítványnak. Jack megértette, elfogadta. Aznap este már a katolikusoknak szedtünk narancsot.




 

   Jack-et teljesen rabul ejtette egy fiatal francia lány, Evaline. Kapcsolatuk mindvégig baráti maradt, de Jack gesztusai hol apai, hol hősszerelmesi, lovagi érzelmeket mutattak. Még Pilbara-ba érkezésem előtt találkoztak egy esős napon. Aveline-nek volt munkája, a barátnőjének Jack szerzett. Szállást lehetetlen volt találni Karrathában. Jack Lad bánál vett ki egy szobát Evaline-nek, akinek szerződése néhány napon belül járt le. Egy észak-ausztrál útra, majd hazatérésre készült. Jack csak úgy pörgött, pénzt és fáradtságot nem ismerve, görcsösen próbált meg segíteni. Evaline pedig sodródott az eseményekkel. Amellett, hogy Jack minden nap elvitte autóval munkába, egy külön kisbuszt is vett, hogy Evaline azzal járhassa be északot. Autószerelő, a busz lakhatóvá alakítása, felszerelése... Jack fél kisbuszát átpakolta Evaliné-be és még millió dolgot vásárolt. Mindez persze akadozva ment. Evaline egyre fásultabb lett. Hálás volt Jack-nek, ám a gesztusok eme áradatában tehetetlenné is vált. Már végzett a munkájával és indult volna, de a napok csak teltek-múltak. Hol ezt a papirt kellett elintézni, hol egy felszerelési tárgyról derült ki, hogy hiányzik vagy hibás. Végül csak eljött a nagy nap, s Evaline elindult Broome felé egy barátja társaságában. A terv az volt, hogy Darwinban hagyják a buszt, ahonnan Jack pedig majd valahogy visszajuttatja Pilbara-ba.

   Másnap üzenet érkezett. A kisbusz lerobbant és vontatás közben balesetet szenvedtek. Evaline-t csuklótöréssel szállították kórházba. Jack őrjöngött. Csak egy rövid üzenetet kapott, nem tudta elérni a lányt telefonon, nem tudta a részleteket... Aggódása nem ismert határokat. Szitkozódott, fel-alá járkált, teljesen kikelt magából. Mikor végre beszélni tudtak, persze a legédesebb szavakkal érdeklődött. A kisbusz totálkáros lett. Jack kifizette Evaline és barátnője repülőjegyét le Karratha-ba, s mondta, hogy vigyék az ő kisbuszát (ekkor már volt egy öreg terepjárója is). Egy német barátunk, Daniel, miután megvizsgálta a járművet kijelentette, hogy ezzel nem kéne elindulniuk. Evaline-nek elege lett és barátnőjével buszra szálltak. Azt hiszem, Jack is megkönnyebbült, hogy véget ért az erőltetett menet.




 

   Bár legtöbbször a bozótosban töltöttük az éjszakát, volt, hogy Lad bánál, vagy épp a szomszéd kisvárosban, Dampier-ben aludtunk. Dampier valaha egy, a világtól elzárt donga-falu volt, ám idővel szépen kinőtte magát. A tengerparton egy pálmafás-füves park és sport pálya mellett ingyen zuhanyzó és mellékhelység is várta a sportolókat és utazókat. Kissé kifeszítve a biztosítékot rejtő doboz ajtaját, áramhoz is juthatott az ember. Mi is oda jártunk tisztálkodni (ruhát mosni egy karrathai donga-faluba lógtunk be), vagy csak ebédelni, s néha a park mögötti részen rejtőzködve töltöttük az éjszakát. Ilyenkor persze csak sötétedés után osontunk oda, és még napfelkelte előtt elhagytuk a terepet.

   Dampier elején egy kis szobor állít emléket egy kutyának. Autóstopposként, ill. volt kutyaszánosként Red Dog története azonnal megragadott. Nyugat-Ausztrália híres, stoppos-világjáró kelpie-je állítólag Paraburdoo-ban született és első gazdája révén került Dampier-be. A helyi bányászok maguk közé fogadták, s bár Red sosem maradt túl sokáig egy helyen, Dampier-be rendszeresen visszatért. A Karratha-Dampier buszjárat gyakori igénybevétele mellett megőrízte szabad szellemét és kamionok, vonatok, személyautók utasaként járta a nyugati partvidéket. Vannak, akik úgy tartják, utazásai során második gazdáját kutatta, aki 1975-ben egy balesetben életét vesztette. Red mérgezés áldozata lett 1979-ben. Emlékét egy életnagyságú szobor őrzi, melyet az utazásai során megismert barátai emeltek.




 

   Életvitele, karaktere Jack-et talán örök magányra ítélte. Látszólag foggal-körömmel küzdött ez ellen, állandóan -ilyen vagy olyan ürügy folytán, de- kereste más társaságát. Titkos szállása a bozótosban hol menedékként szolgált, hol a száműzöttség hangulata járta be. Hol hatalmas vacsorák, offshore-történetek és nagy nevetések estek a tűz körül, hol csalk halk zene szólt és Jack csendben szivarozva bámulta a tüzet, környezetéről tudomást sem véve.

   Nem tudtam, mit tegyek. Volt, hogy úgy éreztem, hogy talajvesztettségemből kifolyólag kapaszkodom a Jack vetítette délibábokba, de gyakran úgy, hogy Jack regaszkodott görcsösen ahhoz, hogy márpedig ő segíteni fog nekem. Sodródtam, a végén már azt se tudtam, hogy magam miatt, vagy Jack miatt tartok ki e kivételes ember mellett. Közben sorban pártoltak el az emberek Jack mellől. Hol haraggal, átverve érezve magukat, hol kinevetve, megbízhatatlannak titulálva őt. Persze mindig jöttek újak is. Újak, akiket Jack kisebb vagy nagyobb mértékben a szárnyai alá vett, ill. akikkel munka, leginkább egy lehetséges, de igazából soha meg nem valósuló munka hozta össze őt.

 

   Jack egyszer felcsípett egy nőt. Én Lad báéknál maradtam, Jack pedig lelkesen indult a hölgy társaságában bozótbeli otthonába. Másnap reggel egyedül, kialvatlanul és megviselten találtam rá.

- Bassza meg, elfelejtettem, hogy az őslakosok nem bírják a piát és agresszívak lesznek tőle! A csaj ordibálva húzott el az éj közepén, gyalog! Fenyegetőzve, hogy visszajön többedmagával és szétrúgják a seggemet! Iszogattunk, bebújtunk a buszba..., majd hirtelen megőrült!

   Jack aznap éjjel ébren virrasztott a fotelban egy baseball-ütővel a kezében.




 

   Vett egy öreg terepjárót. Pár nap múlva -szó szerint- derékba tört a járgány. Az elvesztett ujjpercekért járó pénz késett. Egy visszavonuló kőműves mester egész felszerelését akarta abból megvenni, hogy majd én folytatom a munkáját (nem mintha képzett kőműves lennék), de mire a pénz megérkezett, annak nagy részét már előre elköltötte. Nem nagyon hívták offshore-ra se dolgozni. Ezek nem valamiféle vég vagy összeomlás jelei voltak, hisz ilyen és hasonló szituációk mindennaposak voltak. Szituációk, melyekből minden alkalommal erőnek erejével ugrott ki meglovagolva egy új ötletet, többnyire délibábot.

   A kemény offshore-melók (akár 24 órás műszak is), a drog, a sok hányattatás és még ki tudja mi talán örökre megfosztotta attól, hogy békét találjon. Egy sok szempontból elviselhetetlen és egyben magával ragadó egyéniség. Rengeteg bírálat érte, éri és érni fogja, joggal. De egy biztos, a szíve a helyén van.

   Eljött az az idő, mikor már olyan szinten függtem tőle a mindennapokban (munka, kaja, szállás), ami tarthatatlan volt. Az a pénzem, ami volt (munkából, baráti támogatásból, kölcsönből) együtt égett el Jack-ével a mindennapok káoszában. A vízumom adta időkorlát is kezdett szorítani.

   Elbúcsúztam a Pilbara-tól. A pokoltól a mennyig mindent bejártam Jack-kel. Voltam gazdag világutazó és reménytelen földönfutó. Mégis, a sok felemelkedés és zuhanás után csak egy valami maradt bennem: hála.



 

Categories: Magyarul, Ausztralia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments