Journal - Napló

701-705. nap Eszak-Ausztralia

Posted on January 26, 2013 at 12:40 AM

701.nap

 

   Hajnali 4-kor landoltam Darwinban. A szokásos útlevél ellenőrzés után egy fiatalabb, perzsa vonásokat mutató hölgy félrehívott. Ő is átnézte az útlevelem különböző vízumait és pecsétjeit, majd megkérdezte, hogy vár-e otthon munka, ill. hogy mennyi pénz áll a rendelkezésemre?

- A norvég számlámon kb. négyezer dollár, a magyar számlámon pedig még vagy három. -lódítottam az igazságnak megfelelő összeg kb. ötvenszeresét.

- Megenged egy személyes kérdést?

- Tessék.

- Látom, hogy volt Iránban. Nem félt? Nekem az édesanyám odavalósi, de én semmi pénzért nem mennék oda.

   Mondhattam én akármit. Hogyan is vehetném én fel a versenyt a világban napi szinten elrettentő eseteket mutató médiadömpinggel, mely még a "vér szavát" is képes volt felülírni? Kíváncsisága, titkolt, ám érthető vágya világos volt. Ám mindez ellenkezett jelenlegi életterének arról az országról alkotott képével. Ha rossz tapasztalataim lettek volna és rossz, veszélyes képet festettem volna le az "őshazájáról", az visszaigazolta volna az ő képét, az ő jelenét, s vágyát, a "hívó szót" még egy fokkal jobban segítette volna elnyomni, kinevetni. Nem mintha pár jó szó bármit is változtathatott ezen. De legalább meg nem erősítettem a szörnyet. Édesanyja vajon mit mesélhetett neki a szülőhazájáról?

 

   Nem mentem be a városba. Alig több, mint 100 dollár volt csak a zsebemben. Úgy döntöttem, nyugatnak veszem az irányt, ahol -állítólag- pénz és meló is van. Hajnal lévén szunyáltam egy órácskát a reptér szőnyeges sarkában, beszereztem egy térképet, a neten kinéztem egy stoppolásra alkalmasnak látott helyet, majd buszra szálltam. Széles utak, nyírott fű, tisztaság mindenfelé, ahogy átbuszoztam a kertvárosi részen.




   Egy óra múlva már Paul utasaként bírkóztam az ausztrál angollal, de a kommunikáció így is lényegesen könnyebben ment, mint az ázsiai részen. Paul Melbourne-ből jött fel vízvezetékszerelést tanítani. Mikor kitett Darwin-tól egy órányira délre, megadta a számát.

- Ha itt ragadnál, csörrencs meg! -s lefordult egy párszász méterre álló ház felé.

   Egy fiatal srác vitt tovább. A dél körüli hőség egy pihenőhely árnyékos padjára űzött. Két óra múlva ébredtem. Egy idősebb házaspár egy nagyobb, fénylő követ fotózott éppen.

- Ennek az értéke vagy 150 dollár. -elfogadva a felém nyújtott vizet bambán néztem a kődarabra.

   Az indonéz locsogó rizsföldekkel szemben most szárazság vett körül. Száraz bokrok, kisebb fák, vörös termeszvárak, melyek akár az embernagyságot is elérték. S persze kenguruk.




   Egy autószerelő Katherine-ig vitt. Dél-Amerikából feltehetően egy konténerben véletlenül behozott, mérges óriásvarangyokról mesélt, melyek megállíthatatlanul szaporodnak. Nem csak az őket megevő krokodilokra, dingókra és más ragadozókra veszélyesek, de az emberre is. Legelő vadlovak mellett suhantunk el.

- A sósvízi krokodilok az igazán veszélyesek az emberre -már méretüknél fogva is. Felúsznak ugyan a folyókon, de nagyon messze nem távolodnak el a tengertől. A szárazföldön beljebb a kisebb, édesvízi krokodilok az elterjedtebbek, de azok nem túl nagyok. Mindenesetre, ha sátrazol, azt a víztől tisztes távolságra tedd. A fürdést pedig nem javaslom...

   A Katherine-i kemping árai a stoppolás folytatására ösztökéltek, pedig már besötétedett. Egy benzinkút fényénél álltam a várostól nyugatra induló út elején. Egy hatalmas kamion állt meg az út másik oldalán.

- Ugorj fel! -jött a válasz, mikor megkérdeztem, hogy elvinne-e? - Kérsz sültcsirkét? Én már nem bírok többet enni... -s már indultunk is. Összehúzott nadrágszíj volt, így aznap csak valamiféle keksz járt addig a gyomromban. Jól esett a meleg hús.

   A 600 lóerős, 120 tonnás szörnyeteg 100 km/órás sebességgel száguldott az éjszakában. Egy bő óra múlva egy pihenőhelynél szálltam ki. Már állt ott pár lakóbusz, melyek védelmében én is felvertem a sátramat.




 

702-703.nap

 

   A közelben útjavítás folyt. Elgyalogoltam odáig, hisz ott az amúgy száguldozó autók is lelassítottak. 20 perc múlva volt fuvarom. Megannyi palackfa, vad szamarak és egy dingó is tanúja volt a vörös tájon átvezető utamnak. Kununurra-ban landoltam. A helyi hostel 30 dolláros ágyáról lemondtam. Beszereztem egy ausztrál mobilt, majd a várost jártam munka után érdeklődve mindenfelé. Nem jártam sikerrel, így sötétedéskor már ismét a főúton lengettem egy lámpa fényénél... kb. 10 percig. A biológiám hirtelen maradásra kényszerített, így az éjjelt kempingben töltöttem.

   Másnap egy dinnyeföldet jelölő tábla a mellékutakra csábított. Kisebb fuvarokkal jártam farmról-farmra. Hol listára tettek, hol csak az önéletrajzomat egy fiókba. Végül egy, az utat elzáró áradás visszaűzött a főútra, ahol egy német, egy ír, egy francia és egy spanyol társaságának nemzetköziségét növelhettem magyar személyemmel. Összehúzták magukat, én begyűrődtem és egészen Halls Creek-ig a jóhangulatú kisbusz utasa lehettem. Ők a rettegett Wolfs Creek felé fordultak, én pedig -hiába a kérdezősködés és lengetés- nem kaptam fuvart, ottragadtam éjszakára.




 

704.nap

 

   A falu végében lengetve küzdöttem a növekvő forrósággal. A kevés jármű közül, mely arra járt pont egy rendőr állt meg. Ám a sztereotípiának megfelelő gyanús méregetés és igazoltatás helyett segítőkészen gondolkodott, hogy ismer-e valakit, aki nyugatnak készül a helyiek közül. Végül elköszönt és elhajtott egy mellékúton.

   Fritzroy-ban reméltem kanapészörfözni, bár végső visszajelzést nem kaptam. Mindenesetre, mikor Joey megállt, e városkát említettem úticélomul.

- Fritzroy-ba?! -és majd megszakadt a nevetéstől. - Mi a fenét keresnél te Fritzroy-ban?

   Mikor -jónéhány óra múlva- odaértünk, világossá vált, miért nevetett még találkozásunk után is hosszú percekig. Még a "porfészek"-kifejezés is túlzó lehetne e település leírására. Olyan igazi "az égvilágon soha semmi nem történik"-hely..., melyek egyébként engem sokszor vonzanak, ám most munkakeresésről volt szó. Elfogadtam Joey ajánlatát és együtt folytattuk utunkat nyugatnak.




   E negyvenes nő évek óta nyugat-ausztrál bányákban vezet hatalmas erő- és szállítógépeket. Mivel rengeteg pletyka terjedt el ilyen bányás melókról, a csillagászati fizetésekről, az emberhiányról, jó volt tiszta vizet önteni a pohárba. Igen, jól fizetnek a bányákban dolgozóknak és jó ellátást is kapnak. Ám a bejutás már más kérdés. Annak ellenére is, hogy ezer és egy különféle vizsga kell hozzá, nagy a sorbanállás. S hogy még munkavállalóim sincs, azaz a cégnek kéne intéznie... -felejtős a dolog. De itt, nyugaton minden más munkát is jól megfizetnek, s mivel mindenki a bányákba vágyik, más munkakörökben jó eséllyel találni állást.

- Mindig felveszem a stopposokat. -mesélte, hisz a hosszú út során rengeteg témát érintettünk. Nem volt nehéz elhinnem, amit mondott, ugyanis nem csak ketten voltunk a kocsiban. Hátul egy fiatal, argentín-spanyol stoppos házaspár ült. Broome-nál szálltak ki, hogy szerencsét próbáljanak a tengerparti bárok esetleges üresedéseinél.

   Összemérhetetlenül több kengurút láttunk az úton feküdve, mint szabadon ugrálva. S nem csak a kengurukra kellett az autósoknak figyelniük. Főleg hajnalban és naplementekor tehenek, kecskék, emuk, gyíkok, kígyók olvadtak könnyen bele az autós szeme és agya alkotta pillanatnyi képbe.

   Éjjelre félreálltunk egy kisebb pihenőhelyen, Joey az autóban, én pedig az annak szomszédságában felvert sátorban tértem nyugovóra.



Categories: Magyarul, Ausztralia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments