Journal - Napló

682-694.nap Java (Indonezia 2.)

Posted on January 19, 2013 at 10:20 PM

682-685.nap Jakarta

 

   Hajnal 3 körül a főváros -mint később kiderült- északi részén vettem búcsút Vanli-tól. Az utak kihaltak voltak. Az éjszakai élet bármiféle jelét kerestem, mely információhoz juttathatott volna szállás-ügyben. Hiába. Találtam egy-két hotelt, de azok messze meghaladták a költségvetésemet. Így ez az éjszaka kimaradt, pontosabban fáradt kóválygással telt. Kora reggel végre találtam egy internetkávézót, mely elvileg zárva volt, de többen sürögtek-forogtak ott, így beléptem. Mint mondták, a rendszer meghalt. Legalább nem bánták, hogy ott maradtam és vártam, míg visszaállt a híd a világhálóhoz. De olcsó szállást hiába kerestem. Nem voltam a helyzet magaslatán. Fáradt voltam, kinn pedig egyre nagyobb forgalommal és hangzavarral ébredezett a város. Megkérdeztem egy srácot is lehetséges szállásokról. Telefonált -mint mondta, a főnöknek-, majd mosolyogva mondta, hogy a kávézó felett van egy üres szoba, melyet 5 dollárért kivehetek, csak várjam meg a főnököt, nemsokára jön. Ha a hálám súlyban manifesztálódott volna, a srác feltehetően összerogyott volna alatta. Vártam. A srác közben elment, egyre többen jöttek, s a kávézó megtelt lelkes játékosokkal, akik egymás ellen küzdöttek a monitorokra meredve. Vártam és vártam, de hiába. Órák múlva szántam csak rá magam, hogy feladjam, s tovább induljak. Végül egy fülledt, ventillátor nélküli, de még így is igen drága szobában elvágódtam az ágyon.




   Másnap visszamentem az internetes helyhez, de hiába. Kinéztem egy kis, megfizethető hotelt. Egy segítőkész úr elmagyarázta, miként jutok el a megadott címre. Riksa, busz, újabb busz, minibusz, újabb minibusz, kóválygás, míg végül egy srác motoron ki nem segített, s házhoz vitt. Még azt sem mondhattam, hogy átvágtam az egész városon. Viszont paradicsomi kis oázisban landoltam. Elrejtve a nagyváros forgatagától állt egy villa kőfal és gondozott, egzotikus kert védelmében, időnként nagyot rikácsoló papagájokkal. A bejáratnál a melegtől és mozgástér hiányában elfásult kutyák ketrecben. Egy napig ki sem mozdultam. A forróság és a városi őrület lebénított.

   Útbaigazítást kértem Dél-Kelet-Ázsia legnagyobb mecsetéhez, de persze rossz helyen szálltam le a buszról. Épp egy felüljáron gyalogoltam át, mikor egy motoros srácba botlottam. A dzsekijét bekapta a fogaskerék és úgy felcsavarta, hogy kézzel lehetetlen volt megszabadítani. Váltottunk pár szót, majd a srác elszaladt, hogy valamilyen eszközt szerezzen a művelethez. Én addig a mopeddel maradtam. Két férfi jelent meg, s egy kis késsel nekiestek a dzsekinek. A srác egy ollóval tért vissza, s nemsokára az utolsó ruhadarab is lekerült a mopedről. Mivel azt se tudtam, merre járok, elfogadtam a fiú ajánlatát, hogy eldob a mecsethez.




   A Masjid Istiqlal-mecset is békés oázisként élt a fővárosban. Hatalmas, fehér márványoszlopok százai közt sétáltam, melyek izgalmas fényjátékká alakították a fénysugarakat. A hűvös sarkokban és árnyékos részeken emberek szunyókáltak békésen. Az óriási üvegkupola alatti szőnyeggel borított teremnek csendben imádkozók, hangosabban felvonuló gyerekhad, vagy épp némán alvók adtak életet. A mecset közvetlen szomszédjában nagy katedrális állt, ám Isten (ezen) háza aznap zárva volt.




 

686-689.nap Yogyakarta

 

   Nem volt már, ami ott tartson a fővárosban. A “kötelező” kerülőkkel, de végül feljutottam a fővárosból kivezető főútra, s pár perc múlva már autóban ültem. Egy rövid fuvar egy benzinkúthoz, majd egy nagy terepjáró állt meg, melynek gazdája saját sofőrrel volt úton. Az út pora az úriember öltönyén landolt, s ő nem bánta.

   Egy pihenőhelyen szálltam ki, ám csak pár lépést tehettem, s egy teherautó sofőrje megszólított. Dirit és társa, Machet megosztották velem az ebédjüket, a kötelező, étkezés utáni teát, majd hárman bepréselődve a kis fülkébe indultunk Yogyakarta-ba. Folyamatosan úton voltunk. Bár az út jobb állapotban volt, mint ami Szumátrán futott, a hegyvidék és rizsföldek közt kanyargó aszfalt koptatása lassan ment. Hajnal 3-ra értük el Yokyakarta-t, ahol Dirit és családja vendégszeretetét élvezhettem.

- Kávé?

- Köszönöm, nem.

- Szunya?

- Igen! -s elvágódtam egy bútorokkal elkerített sarokban egy matracon.




   Dirit 5 fiúgyermek apja és az egész család kedvességgel vett körül. Lábaink között rohangászó tyúkok társaságában megreggeliztünk, majd Dirittel motorra ültünk, és átmentünk a hugáékhoz. A francia mesterpék férj és felesége, Dirit huga kedvesen fogadtak kis villájukban. Míg az ebéd készült, két hírre is felfigyeltünk a tévéből. Egy férfi története, aki 20 dollárért eladta az öccsét, ill. a helyiek támadása a homokot kitermelő, s így a közelben, földművelésből élők életét ellehetetlenítő hajók ellen... A cseléd megterített, mi pedig asztalhoz ültünk.

   Dirit kirakott egy közeli bevásárló központnál, ahol a kanapészörfös Fauzi-nak nyújthattam kezet.




   Az egyetemista Fauzi épp házidolgozatok írásával kínlódott. Egymás cikizése, miszerint ő sosme lesz kész a dolgozataival, én pedig a blogjaimmal örök humorforrásunkká vált. Rengeteg nevetés esett e pár nap alatt. Bejártam Borobudur Buddha-szobrokkal és mesélő domborművekkel díszített, ősöreg falait, a nemkevésbé részletesen díszített, hindu Candi-templomot, és csípős Sambal-vacsorával izzasztottam -a szó szoros értelmében- könnyesre magam. Pénteken elkísértem Fauzi-t a közeli mecsetbe, majd egy fogorvos “sivító kése” alá feküdtem be. Még napokat el lehetett volna tölteni Yogyakarta turistahivogatóan felújított, színes villái között, de éltem a lehetőséggel, hogy Fauzi-val és barátaival tartsak Solo felé.




 

690-691.nap Solo

 

   Két hölgy társaságában értem el Solo-t. Nem terveztem megállni itt, de mikor felajánlották, hogy kísérjem el őket egy karneválra, örömmel adtam be a derakamat. A belvárosban segítettek olcsó szállást találni, majd megbeszéltük, hogy másnap reggel 5-kor értem jönnek. Felvettem a kapcsolatot a szintén Solo-ban tartózkodó Fauzi-ékkal. Egy nagy hotelnél találkoztunk, ahol egy esküvő vendége lehettem. Fauzi barátja nősült. A kacsától a marhanyelvig mindenféle finomság, tradicionális kosztümök, zene... A lélegzetelállító rendezvényre még a pénzügyminiszter is ellátogatott. Ha levegőt nem is kaptam e gazdagság láttán, a párnak hálásan gratuláltam és a bendőmet is kényeztettem. Minden távozónak ajándékot nyomtak a kezébe. Hazafelé még bejártam egy élénk, éjszakai piac bódéit, majd édes álomba merültem.




   Mint kiderült, Solo főútja minden vasárnap reggel “autómentességre” van ítélve. Biciklisek és gyalogosok százai lepték el az utat. Hatalmas, színgazdag kosztümökben vonultak fel hölgyek és urak az egy hónappal későbbi karnevált reklámozva. De a tradicionális ruhafestés bemutatásától a zenei előadásokon keresztül a python-simogatásig -gazdag kínálat várta a vasárnap hosszan aludni nem tudókat. Megköszönve lelkes idegenvezetésüket, a város szélén vettem búcsút a két hölgytől.




   Tíz perc múlva már egy teherautó utasa voltam. Néhány óra múlva megálltunk egy rizsföldek övezte kis vendéglőnél. A közelben -s az út során több helyen is- nemegy művész kínálta alkotásait az arrajáróknak. Nem véletlenül a főút mellett, hisz itt nem “apróságokról” volt szó. A domborművektől elkezdve a hatalmas, részletgazdag sárkányokon át a praktikusságot is szem előtt tartó padig sorakoztak a különböző, főleg a fa gyökeréből kifaragott alkotások.




   Néztem a választékot. Ilyen hal, olyan hal... és még valami. A “még valamire” böktem rá. Több sofőr társaságában ültünk, s a szó valahogy a hangutánzó szavakra terelődött. Múztam, kotkodácsoltam, mekegtem, majd ők is előadták ugyanezeket az állatokat a saját nyelvükön. Dőltünk a nevetéstől. A hús feltűnően ízletes volt. Jobban szemügyrevettem. Kis test, hegyes fej, négy láb és hosszú farok... Rákérdeztem, s gyanúm beigazolódott. Patkányt ropogtattam. És milyen finom volt!




   Ebéd után az élénk és jókedvű Shamet vitt tovább. Késődélután, búcsú helyett meghívott az otthonába. Négy gyermeke volt, az ötödik pedig már úton. Felesége fáradt arcán gyönyörű mosollyal kínált süteménnyel. Vacsora után megágyaztak nekem az előszoba kanapéján. Lefürödtem és lefeküdtem. Pár perc múlva Shamet ébresztett, hogy nagyon sajnálja, de aludjak inkább a teherautóban. Talán a szomszédok nem nézték jó szemmel az idegent?




 

691-694.nap Ijen-vulkán

 

   A Nap sugarainak ébresztő próbálkozásait végül Shamet megjelenése vitte teljes sikerre. Kitett a főúton, ahonnan három fuvarral, rizs- és cukornádföldek mentén utazva értem el a tengerpartot. Mielőtt kompra szálltam volna Bali felé, a közelben emelkedő Ijen-vulkánt akartam jobban szemügyre venni. Némi gyaloglás után találtam is egy olcsó szobát. Szóba elegyedtem egy úrral, ám hogy merre visz az út a vulkánhoz, azt nem sikerült kiderítenem. A 30 dolláros túraajánlatát nem fogadtam el. Másnap hajnalban keltem, ám a fejem felett gyülekező esőfelhők elnapoltatták velem az utat.

   A következő reggel már 5-kor talpon voltam és gyalog indultam a vélt irányba. Egy kis teherautó néhány km-rel közelebb vitt a célomhoz, ám a fény az alagút végén még váratott magára. Egy építőipari kisbolt előtt szóba elegyedtem Abdullah-hal, aki felajánlotta, hogy szívesen elvisz, úgyis sok-sok éve volt már, hogy fenn volt a kráternél. Míg az édesapját vártuk, hogy rábízhassa a boltot, megreggeliztünk. Abdullah ükapja még Jemenből jött Indonéziába jóval a hollandok előtt.

- A testvéreim sokkal “indonézabbul” néznek ki, mint én. -mondta nevetve.




   A testvérénél nagyobb motorra szálltunk, s már repesztettünk is 80km/órával, sisak nélkül a kis hegyi falvak között. Az út egyre szűkült, majd a házakat elhagyva a felhőbe vesző dzsungel lett az úr. Hatalmas kövek is nehezítették az előrejutást az amúgy is meredek részen. Többször le kellett szállnom, sőt egy szakaszon egy, az útviszonyokkal könnyebben megbírkózó kis teherautó platójára is felugrottam... pontosabban elegánsan átestem az oldalfalán, míg Abdullah a motorral küzdött. Elérve az alaptáborul szolgáló néhány házat vettem jegyet és fotójegyet, majd nekiveselkedtünk a kb. kétórás hegymenetnek. Szegény társam nehezen bírta a mászást, többször megálltunk (persze engem se kellett “rávenni” a pihenőkre). Elmondása szerint, még soha életében nem mászott hegyet. Mikor több éve az Ijen-en járt, akkor csak az alaptáborig mentek fel.

   Nem voltuk egyedül. A turizmus mellett a kráterben szulfur-bányászat folyik, melynek sárga kőtermékét egy rúd két végére erősített kosarakban, gyalog szállítják le a munkások. Többükkel szóba elegyedtünk, sőt egyikük csatlakozott is szerény csapatunkhoz. Abdullah tolmácsolta felém a szavait.




- 5 éve kezdte ezt a munkát. Eleinte napi egyszer fordult 30 kg-mal. Ma már napi kétszer fordul és egyszerre 70 kg-ot cipel le az alaptáborig. -mindezt mosolyogva mesélte az izzadó Abdullah-nak, s átvette a hátizsákját.

   Két óra fel a csúcsra, leereszkedés a kráterbe, mindez üres kosarakkal. Majd 70 kg-mal a nyakukban felkapaszkodnak a kráter szélére és leereszkednek az alaptábor melletti gyűjtőponthoz. Mindezt kétszer egy nap.

   Akaratlanul is a Chilkut-hágóra kell gondolnom az alaszkai aranyláz idejéből. Ám az Ijen-vulkán munkásait nem hatalmas aranyrögök reménye teszi képessé ilyen fizikai teljesítményre, hanem az a néhánydolláros fizetés, mellyel étel kerül a család asztalára.




   Hiába értünk fel a legmagasabb pontra, ki a felhőből a fák fölé, a kráter alja is átláthatatlan fehérségben rejtőzött. Lépcsőszerű ösvényen ereszkedtünk le a nagy kövek között. Egyre erősödött a szulfur csípős szaga, s lassan láthatóvá vált a krátertó mozdulatlanul gőzölgő türkíz vize. A parton hatalmas, sárgás-piros sziklák tornyosultak. A kráter oldalából ömlő füstben mozgó alakokat lehetett kivenni. A munkások több helyen égették a sziklát. A megolvadt szulfur kihülve a földön sárga darabokban szilárdult meg, melyeket feldaraboltak és a kosarakba kerülve megkezdték útjukat ki a kráterből. A füst marta a szemet, a torkot. Szó sem volt itt védelmi ruházatról vagy bármilyen kiegészítőről. A munkások vizes rongyot tartottak a szájuk elé. Rongydarabbal az arcunk előtt közelebb merészkedtünk a munkaterülethez, ám pillanatok alatt megfutamodtunk. Nem kellemetlen szagról beszélek, hanem brutálisan maró, mérgező füstről. Minket csak a szele csapott meg, de az is elég volt a meghátráláshoz. Az ott dolgozók alakja elveszett a füstben. Órákon keresztül mérgezte őket a szulfur. Nap mint nap. A krátertó kékje, a szulfur-sziklák sárgája és a sejtelmes köd varázslatos természeti csodát alkotott. Csodát, mely nem adja könnyen magát a kizsákmányolóknak. Kimart szem, szétroncsolt tüdő, s feltehetően rövidebb élettartam az ára e sárga kincsnek.

   A kráter oldalában felfelé megálltunk félúton és néhány munkással megosztva elemózsiánkat megebédeltünk. Még a dzsungelben is éreztük a szulfurt. A szél hozta utánunk, vagy csak a torkunkban ragadt? Lassan ereszkedtünk lefelé a motorral, el-elesve, le-leszállva. Abdullah rendesen leizzadt, mire elértük az aszfaltot. Csak úgy repültünk a part felé.



Categories: Magyarul, Indonezia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments