Journal - Napló

677-681.nap Szumatra (Indonezia 1.)

Posted on January 18, 2013 at 8:50 PM

677.nap Dumai, Duri

 

   A zárt vízitaxi négy órán hasította a tükörsima vizet. Az indonéz Dumai kis kikötőjébe érve a kompos légkondi-fagyot, fülledt levegőjű tülekedés váltotta fel. Mindenki a csomagokra várt, melyek lassan, egy fapallón lecsúszva bújtak elő a hajó gyomrából. Látszólag bármelyik csomag bármelyik pillanatban megbillenhetett és a vízbe eshetett. Miután a hátizsákom biztonságban landolt a betonstégen, átfurakodtam a tömegen, kifizettem a vízumot és elindultam a város felé. Fogalmam se volt, merre induljak, így hát elindultam valamerre. Másfél óra múlva végre olyan helyre értem, ahol elkezdhettem stoppolni. Egy muszlim család vett fel és egészen Duri-ig vittek. A férj és a feleség között vita folyt. Én elöl a férj mellett, csöndben ültem, mire egyszercsak a feleség angolul odakáromkodott a férjének, aki ezt feltehetően nem értette. A nő, akinek csak egy pillanattal később esett le, hogy én érthettem az elszólását, bűnbánó tekintetet vetett rám.




   Duri közepén, egy kis hotelnél tettek ki, s azt is megmutatták, merre induljak majd másnap tovább. Nem volt üres szobájuk, így szálláskeresés következett. Hiába jártam a környék poros utcáit és útjait, míg egy fiatal asszony rám nem köszönt egy kis boltból. Mikor elmondtam, mi járatban vagyok, leültettek, hogy várjak. Idővel megérkezett a nővére, aki láthatóan döntéshozó szereppel bírt. Felajánlotta, hogy ott tölthetem az éjszakát. Újabb rokon is érkezett. A nagybácsi remekül beszélt angolul, melyet -elmondása szerint- egy féléves kurzusnak köszönhetett. Külön szobát kaptam, hatalmas ággyal és légkondicionálóval. Ledobtam a tatyómat, majd az egész család felkerekedett, autóba ültünk és egy városszéli kis helyre mentünk vacsorázni. A hely különlegességét a hús adta. Disznóhús és rizspálinka egy keresztény indonéz családdal a muszlim Szumátrán.




 

678-681.nap Szumátra

 

   Még kora reggel volt, mikor néhány falat után elbúcsúztam vendéglátóimtól. Nem kellett sokáig gyalogolnom, mikor egy kis teherautó megállt, s csak másfél órával később egy nagyobb kereszteződésnél rakott ki a két férfi. Mutatták, hogy nekem egyenesen vezet tovább az utam, ők pedig lekanyarodtak jobbra. Idővel egy nagyobb teherautó állt le az út szélén. Odabattyogtam, s mutattam, hogy Jakarta felé tartok. Stoppos útjaim egyik legemlékezetesebb fuvara következett. Megadatott, hogy az elkövetkező négy napot az indonéz Vanli társaságában töltsem együtt utazva, együtt étkezve vele. Bepillantást nyerhettem e szumátrai sofőr mindennapjaiba.




   Négy nap kellett ahhoz, hogy a kb. 1200 km-re lévő fővárost elérjük. Ez az adat sokat elárul a szumátrai útviszonyokról. Lassan, de kitartóan haladtunk előre, kátyúból kátyúba. Kb. 5 olyan szó létezett a világban, melyeknek jelentését Vanli és én is értettük. Ezen szavak, ill. testbeszéd -a lehetséges témákat hamar kilőttük. E 46 éves, háromgyermekes férfival lassan mégis kialakult egyfajta verbális kommunikáció. Mély, filozófiai fejtegetésekre nem volt alkalmas, mégis összekapcsolta a hosszú időre egy fülkébe zárt két embert.

   Az utakról itt sem hiányozhattak az olyan autósok és motorosok, akik egy-egy akciójukkal könnyen magukra haragították a többi vezetőt. Ha pl. valaki bevágott elénk vagy hirtelen fékezésre kényszerített, esetleg valami érdekes tűnt fel a szemünk előtt, Vanli ezt arcrándulás nélkül, egyetlen hanggal reagálta le.

- Hö.

   Idővel én is átvettem ezt a kommunikációs formát, s már egyszerre “hö”-ztünk, ha valami történt. Közös nyelvünk erre az egyetlen szóra épült, mégse mondhatnám, hogy szegényes volt a kommunikációnk, ill. a témák, melyeket lefedtünk vele.




 

   Vanli nem először tette meg ezt a hosszú utat. Enni, pihenni, ill. éjszakára az általa “bejáratott” helyeken álltunk meg. Hatalmasokat ebédeltünk. Rögtön az első nap több, mint tíz féle különböző hús és zöldésgféle került az asztalunkra. Csirkecomb, csirkenyak, zöldbab, különféle halfajták... és persze rizs. Mindegyik külön kis tányéron, mélytányérban volt, melyből kilencet egy karon hozott ki a vendéglős hölgy. Az étkezést mindig nagy bögre tea követte. Ezekben az útmenti vendéglőkben mindig volt egy hely, ahova a sofőrök elvonulhattak sziesztázni, ill. éjszakára aludni. Ezek ált. egyszerű, lábakon álló fatákolmányok voltak deszkapadlóval, szellős falakkal és tetővel. Én is ilyenekben töltöttem az éjszakát. A hátizsákomat beállítottam a sarokba, én pedig előtte feküdtem hálózsákomban a deszkán. Késő éjjel táboroztunk csak le, s már kora reggel, megelőzve a Napot jött az ébresztő: “Peter, hö!”. Megmosakodtam, s már indultunk is. Mindig jólesett a hajnali friss levegő, melyet az egyre forrósodó napsugarak idővel befüllesztettek.

   Vad dzsungeleknek nyomát sem lehetett látni. Mindvégig rendezett, vagy épp rendezetlen pálma-ültetvények mentén haladtunk. Szemét mindenfelé. Indonéziát is hirtelen csapta meg a nyugati “fejlődés” szele. Gyorsabban, mint hogy azt a kultúra követni tudná. Hisz “nemrég” mi volt a szemét? Almacsutka és társai, amit bárhol eldobott az ember, nem ártott vele. Majd egyik napról a másikra nejlonzacskóban adják az almát. Csutka és zacskó együtt repülnek. A gyerekek cigarettásdobozt rugdosva játszanak. Vagy kiszámolósdi folyik. A nyertes fülönpöcköli vagy arconcsapja a vesztest. Harag nincs, szabályok elfogadva.




   Meg nem tudnám mondani, hogy a négy nap alatt Vanli hányszor lassított le bizonyos emberek láttán, nyúlt a zsebébe, s nyújtott át némi pénzt nekik. 1-2 óránként biztos. Kétféle zsebbe vándoroltak ezek a bankók. Civilruhába öltözött rendőrökébe, akik így mosolyogva továbbengedtek minket, ill. -s ez volt ritkábban- éppen épülő mecseteknél az építkezésekre gyűjtöttek adományokat a munkások. Mindez a lehető legnyíltabban, a mindennapi élet szerves részeként.

   Bár Vanli gyakorlatilag a teherautójának fülkéjében töltötte napjai legnagyobb részét, abban még rádió sem volt, nemhogy bármiféle, kényelmet elősegítő kiegészítő. S bár az időnkénti “hö”-kön kívül nem sok szó esett az út alatt, Vanli mégis mindig friss volt. Elnézve az ugyancsak sok balesetet az utakon, tiszteletem és hálám csak nőtt az irányában.




   Óránként rövid záport küldött ránk az ég. Egy jó ebéd után a vendéglő fedett teraszán jeges teát szürcsölgetve, cigarettázva bámuljuk az esőt. Egy szumátrai teherautós és egy magyar hátizsákos. Nagy szavak helyett elég annyi, hogy az ilyen pillanatokért érdemes utazni.

   A főváros felé közeledve lassan változott a kép. Javultak az útviszonyok, nőtt a forgalom, a pálmákat gumifák és rizsföldek váltották fel. A szegényes kis viskók átadták helyüket a tornácos, különböző színekben pompácó téglaházaknak. A rizsföldeken pedig mesés vízi falvak kunyhói áztatták lábaikat. Késő este értük el a partot. Nem tudom, Vanli hogy csinálta, de még pont befértünk a kompba. Az úszó puzzle utolsó darabjaként indultunk Jáva, a fővárost is rejtő sziget felé.



Categories: Magyarul, Indonezia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments