Journal - Napló

586-596.nap Malajzia

Posted on January 15, 2013 at 11:00 AM

586.nap

 

   A spontaneitásnak hála, ott álltam az út szélén Malájziában, nem messze a thai határtól. Se maláj valutám, se térképem nem volt. Épp azon töprengtem, hogy miért is utasítottam el két fiatal srác ajánlatát, hogy bevisznek a közeli kisvárosba, mikor megállt egy újabb autó. Nor se ment messze. Barátját kitettük a közelben, majd Nor szülőfaluja felé vettük az irányt.

   Ámulva figyeltem a szebbnél-szebb villákat az út mentén, melyek gazdagsága félrevezető lehet a Malájziába újonnan érkezők (mint pl. én) az országról alkotott képének kialakításában.

   Mint mondta, ráér és szívesen segít, így egy ideig egy kis városkában cirkáltunk olcsó szállás után kutatva. Nem jártunk sikerrel, de nem aggódtam, hisz az idő jó volt és a sátram ott lapult a hátizsákomban. Ám Nor felajánlotta, hogy töltsem náluk az éjszakát. Mitöbb az is kiderült, hogy másnap hosszabb útra indul délnek, itt-ott ismerősöknél megállva töltené néhány napos szabadságát, s vele tarthatnék én is. Örömmel mondtam igent.

   Nor a fővárosi egyetem és pár év, egy múzeumnak végzett régészkedés után édesanyja hívására települt vissza szülőfalujába, ahol matematika tanárként helyezkedett el. Bár a falusi élet sok tekintetben elszigetelten telt, szerette munkáját. A család férfitagjának halála után egyedül maradt édesanyjának és nagymamájának biztonságot jelentett Nor jelenléte.




   Egy nagy, öreg ház előtt parkoltunk le. A Nagymama mosolyogva üdvözölt, s míg mi bevittük táskáinkat a házba, ő korát meghazudtolva a bejárat közeli virágokkal foglalatoskodott. Az alsó szinten a hatalmas konyha és nappali egy térben szolgált a mindennapok fő helyszínéül. Nor az emeleten lakott, ahol egy üres, padlás-szerű részen átvágva jutottunk el a szobájához, melyben hatalmas ólomtálcák, egy kard és más régiségek utaltak gyűjtőszenvedélyére.

   A naplemente már a tengerparton talált minket. Előttünk a végtelen tenger hullámzott békésen, mögöttünk pedig a végtelen rizsföldek, melyek laposságát csak itt-ott törte meg egy hatalmas betonépület -a „fecskefészekgyárak”. A rengeteg kis bejárattal tarkított betonkockák lakói „termelte áru” komoly bevételi forrást jelent az arra szakosodott malájoknak. A legtöbb fészket Kínába exportálják, ahol a legkülönbözőbb receptek alapján elkészített fészek-leves a tehetősebbek ínyencségeként népszerű.




 

587.nap Ipoh

 

   Koradélutánig, míg Nor tanított én a házban, ill. a ház körül maradtam. Édesanyja és nagymamája ínycsiklandozó ebédet készítettek. Nepál óta először végre újból kézzel keverhettem össze a rizst és a rávalókat -szószokat, halat, csirkét, májat, salátát -és kézzel kanalazhattam a számba. Ha a kedves hölgyeken múlt volna, talán még ma is ott ülnék és ennék, annyira biztattak.

   A ház mögötti rizsföldekről elszenesedett rizsszálakat hozott a szél -égetéssel készítették elő a talajt az újabb esős évszakra. A foltokban érkező eső „dézsás szörnyeteggé” változott mire elindultunk dél felé. Késő este, az úton a vacsorához az autót csak pillanatokra elhagyva, de így is ronggyá ázva értük el Ipoh városát és becsekkoltunk egy hotelbe. Én beneveztem egy forró zuhanyra, Nor addig leszaladt, hogy találkozzon egy barátjával. Mire végeztem, már mindketten a kis szoba nagy ágyán ücsörögve beszélgettek. Míg Nor zuhanyozott, Umart faggattam.

   Négy évet élt Oroszországban, s egyet a német fővárosban, ahol azonban házassága válással végződött. Szülei hívószavára kiadta kis, berlini lakását és visszatért Malájziába. Doktornak kezdett tanulni, de csak muszájból, és eltökélt szándéka volt, hogy Németországban éljen. Mikor Nor végzett, a beszélgetés ismét „maláj formát” öltött. Én az interneten lógtam. Idővel intim gesztusok estek Umar és az egy szál törülközőben az ágyon fekvő Nor között, így felálltam, s kivonultam a folyosóra. Húgomat köszöntöttem születésnapja alkalmából, a családom pedig engem. Két-három óra múlva megjelent Nor és Umar. Hívtak egy italra, de már le-lecsukódott a szemem, így visszavonultam a szobába. Kb. fél óra múlva Nor is visszatért. Már tettem volna el magam másnapra, mikor Nort telefonon keresték. Mondta, hogy egy barátja bajban van -nemsokára itt lesz. Pár perc múlva meg is jelent, és kimerülten rogyott le az ágyra. Rozi indonéz származású volt és transzvesztita prostituáltként élte mindennapjait Malájziában. Aznap este valamilyen drogos süti miatt üldözte a rendőrség. Már közel járt a napfelkelte, mikor elaludtunk. Így telt a születésnapom.

 

588.nap

 

   Folytattuk az utunkat délnek, s kb. egyórányi utazás után Nor legjobb barátját ismerhettem meg. Manap angol tanárként dolgozott egy apró iskolában a dzsungel mélyén. A nyelvtudás hiánya ugyan sokáig kényelmetlen volt számára, ez idővel csökkent.

   Együtt ebédeltünk, majd durián vadászatra indultunk. Ezt a „gyümölcsök királyá”-nak nevezett ínyencséget ugyan nem volt nehéz fellelni, ám mivel Nor nagy rajongó volt, komolyabb adagra, s így jó árra volt szükségünk. Ide-odacirkáltunk a régió útjain míg végül egy kis kocsibejáróban parkoló kisbuszból -némi kóstoló után- feltöltöttük a csomagtartót. A sárgadinnye-illat megtévesztő. A kemény, tüskés héj nem adja könnyen magát -maga az eladó is beleizzadt az egyik felnyitásába. Az íze... erőteljes, egyedi és... egyáltalán nem „gyümölcsíz”. Manap házának padlóján, tele hassal vágódtunk el egy délutáni szunyókálásra.




   Késődélután elnéztünk a piacra, majd Manap iskoláját vettük célba. Hatalmas pálmaültetvények, itt-ott lábakon álló házikók mentén haladtunk a dzsungel rejtekében megbújó, a 12 diáknak képzést és 10 tanárnak munkát adó iskolához. Tavaly pusztán 7 gyermek tanult e falak közt. Iskolaépületekről aligha beszélhettünk itt. Az „osztálytermek” -bár fedél volt felettük- teljesen nyitottak voltak. A tanítást segítő, ismeretterjesztő képek, poszterek az ereszről, ill. könnyed válaszfalakba rögzített kampókon lógtak. A pálmafák és a jó idő idilli környezetet sugallt, de a pénz láthatóan nem vetette fel őket. Minőségi oktatásról itt nem volt szó, de az itt dolgozó tanároknak hála a tudás egy kis szikrája a dzsungelbe is eljut évről-évre.




 

   Manap, bár az angol nyelvet oktatta, alig-alig beszélte azt. Ebből fakadó szégyenérzete megakadályozta, hogy komolyabb beszélgetés születhessen közöttünk.

 

589.nap

 

   Folytattuk az utunkat dél felé. Nor évekig tanított egy nagyobb általános iskolában, ahol még voltak cuccai. Míg pakolt a tanáriban, az igazgató gyümölccsel kínált. Ez már egy nagyobb iskola volt, épülettel, gyerekricsajjal. Majd felvettük volt szomszédját, Yusri-t, aki kantinosként dolgozott az iskolában, és ékszervadászatra indultunk.

   Hosszas alkudozás után egy arany karkötővel távoztunk, melyet Nor az édesanyjának szánt, s vagy egy havi fizetésébe került. Közvetlen családi- és baráti környezetét érintő, “keresztapás” törődése csak ekkor kezdett láthatóvá válni számomra, mely karakterére az elkövetkezendő napok csak ráerősítettek.

   Egy volt szeretőjével ebédeltünk, ahol Nor meglepő nyíltsággal mesélt a múltjáról, családjáról.

- Apám tanított meg nem félni. Kisgyerekként kint hagyott egyedül a temetőben éjszakára. Folyóvízbe dobott, így tanultam meg úszni. Rendszeresen jártuk a dzsungelt gyógynövényekért. Egyszer egy barátommal épp visszafelé tartottunk a kocsihoz, mikor egy tigrissel találtuk szembe magunkat. Nagyobb növényeket felkapva oly nagynak mutattam magamat, hogy ez elijesztette a ragadozót. Ezután már mindenki tudta, hogy nem félek semmitől.

   Visszatérve Yusri házához folytatta.

- ...Édesanyám egy brit katonatiszthez ment férjhez és Szingapúrban éltek. Mikor a férje elesett, ő visszaköltözött Malájziába. Itt találkozott édesapámmal. Gazdag nagyapám nem szerette apámat, talán munkás-volta miatt, ezért szüleim állandó menekülésben éltek. Hol itt, hol ott laktak, engem gyakorlatilag a nagymamám nevelt. Nagybátyjám szexuálisan zaklatott... talán innen jön, hogy meleg vagyok, pedig ezt tiltja a Korán.

- Majd egyszer “abbahagyom” és a Korán szerint fogok élni. De nővel valószínüleg sosem fogok lefeküdni, ahhoz túlságosan tisztelem őket. Nálam a szex örökre összeforrt a bántással. -ekkor már a közeli folyó partján ültünk, ahol egyre színvesztettebbé vált a nappali fényben üdezölden pompázó vízi növényzet.

   Éjszakára felbátorodtak a környező dzsungelt lakó, nagytestű, számomra mindvégig láthatatlan majmok, és közelebb merészkedtek a házhoz. Dübörögve járták táncukat a tetőn.

 

590.nap

 

   Nor nagyvonalúsága és törődése nem állt meg barátai etetésénél. A közeli város központjában kisebb bambuszbútorokat vásárolt a családnak, s persze az ékszerboltba is benéztünk. Yusri harmadik gyűrűjét kapta, s Nor magának is vásárolt egyet.

- A húgomnak is akarok venni egy gyűrűt. Péter, neked vékony ujjaid vannak, próbáld csak fel ezt.

   Kint az autóban felém nyújtotta a kis dobozkát, benne a fehér arany gyűrűvel, melynek foglalatában kis gyémánt csillogott. Azt nem tudom, hogy amúgy volt-e huga, de ezt az ékszert nekem szánta. Emléknek, a barátsága jeleként. Mikor beadtam a derekamat (ujjamat) és elfogadtam, bevallottam, hogy az ujjamon hordani nem fogom, nem vagyok egy “ékszerviselő típus”, de megőrzöm az ajándékát.

   Visszaérve a faluba egy barátja felajánlotta, hogy elvisz minket csónakázni a folyóra. Az ötlet a homárfogásból jött, de mivel az év ezen időszakában erre nem sok esély volt, felszerelés nélkül indultunk neki. A kisebb krokodilok a mellékfolyókban éltek. Kinn, a nagy folyó az aligátoroké volt, bár mi csak egyet láttunk. Az átláthatatlan, barnán hömpölygő vízet élénk vízinövényzet alkotta sűrű fal választotta el a szárazföldtől, mely színes madarak csiripelésétől, ugráló majmok kiáltásától volt hangos és itt-ott kis halászcsónakot rejtett. A sötét víz nem volt oly ártatlan, mint amilyennek a fel-felugró kis halak mutatták. A folyam hatalmas rönköket rejtett, melyeknek-akárcsak a jéghegyeknek- csak egy kis része volt látható. Sosem tudhatta az ember, hogy a vízből kilógó kis ágacska valóban csak egy ágacska vagy esetleg egy nagy sebességgel utazó “erdő” árulkodó jele. A naplementét a folyó szemközti oldaláról, egy kínai buddhista szentélyhez, pontosabban egy kínai emigránsok által épített kis falucska kikötőjéből néztük meg.




 

   Nem vagyok egy karaoke-rajongó. Az egy dolog, hogy nemzőképességemért anno feláldoztam az énekhangomat, ám ezzel nem vagyok egyedül. Énekelhetem én a kedvenc dalomat, hamissága élvezhetetlenné teszi számomra. Más éneke, mégha a legboldogabb arc is a háttere, ha hamis, én futnék ki a világból. A maláj karaoke-doboz erre nem ad lehetőséget. Az este egy ilyen, 2x2-es, levegőtlen dobozban telt, ahol a legújabb, romantikus-nyálas maláj popszámok zengtek 3 társam ajkairól. Kín, melyet a lehető legudvariasabban próbáltam túlélni.




 

591-596 Kuala Lumpur

 

   Nor kivitt egy benzinkúthoz, ahol megköszönve az elmúlt napok vendégszeretetét és kalandjait búcsút vettem tőle. Yusri az előző esti vacsoráról maradt rákkal és egy kis ajándék-törülközővel bocsátott utamra. Morni utasaként indultam a főváros felé.

   Morni indonéz és kínai szülők gyermeke. A középiskola után négy évig Kairóban tanult. Ma arabot tanít egy helyi iskolában, emellett pedig hétvégente Kuala Lumpurba jár, ahol az egyetemen a doktoriját írja.

   Félúton megálltunk egy kisebb erődnél, melyet a majmok épp annyira a magukénak tudtak, mint az emberek. Ám harcnak nyoma sem volt.




   Mornitól az egyetem közeli nyeregvasút megállójánál búcsúztam el.

   Még Kambodzsában jártamban kaptam egy kanapészörfös üzenetet -meglepetésemre egy magyar lánytól. Mint kiderült, Csilla Kuala Lumpurban él és tanít angolt egy nyelviskola berkein belül. Este hatkor találkoztunk KL belvárosában.

   Nem tartozom a beszédes emberek közé, de akkor este ömlött belőlem a szó. Mindkettőnkből. Nevetve, hadarva, magyar tanárokat sírba vivő hibákkal, akaratlanul is nyelvtani újításokkal ízlelgettük a magyar nyelvet. A kommunikációs éhség legyőzésének diadala volt ez.

   Csilla és társa egyirányú jeggyel indultak útnak. Három hónapos önkénteskedés után Nepálból Malájziába repültek és angol tanárokként helyezkedtek el. Csilla pedig egy kétéves szerződést aláírva itt is maradt. Unalmat nem ismerve, hétvégéit és 1-2 hetes szabadságait kihasználva lankadatlan lelkesedéssel fedezte fel Dél-Kelet-Ázsia országait, miközben a világ számos tájáról tanulni a maláj fővárosba küldött fiatalokat tanította.




   E fiatal és modern várost akár Ázsia fővárosának is nevezhetnénk. Nem gazdasági szempontokból. Ám ez a mondat második KL-i tartózkodásom alatt nyert csak teljes bizonyítást számomra, így inkább majd legközelebb írok erről.

   Amellett, hogy bejártuk a belvárost, a közeli Batu-barlanghoz is ellátogattunk. E hindu szent hely a vallásban betöltött szerepe mellett is sok embert vonz. A 300 lépcsőfok megmászásával elérhető, színes szobraival, a beszűrődő, ill. a mesterséges fények játékával egy dzsungeli mesevilágba csöppen az ember... századmagával. Szó sincs itt egy csak gyerekeknek szóló történetről, mint meséről. Milliók tiszteletet érdemlő isten- és világképe ez, mely számomra csak azért ölt misztikus formát, mert nem látok a szavak és szimbólumok mögé.




   Megismerhettem Csilla néhány tanítványát is. Szaud-Arábia, Jemen, Észak-Korea, Szomália... annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy rendelni is elfelejtettünk. Egy kávé nélküli kávéházas találkozó, ahol szó sem volt diákos zavarról. Lelkes és nyitott társaság vett körül.

 

   Az utolsó reggelen rohanva búcsúztam el, s buszoztam ki a reptérre. Bár magyar állampolgároknak nem kell vízum Koreába, a repülőre csak úgy akartak felengedni, ha bizonyítani tudtam, hogy el is fogom hagyni az országot. Marilyn húzott ki a pácból egy hirtelen vásárolt repjeggyel, mely megérkezésem után le lett mondva.



Categories: Magyarul, Malajzia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments