KEPESITA

137.nap

   Délután elköszöntem Abuseiftől és elindultam gyalog ki a városból. Egy rövidebb "nem jó helyen állsz, jobb helyre viszlek"-fuvart követően, sötétedéskor még mindig Dayr az Zayr határában lengettem.

   Az út másik oldalán egy kis, kamionok és teherautók súlyát mérő/ellenőrző állomás állt. Az ott dolgozó srác idővel odajött hozzám, és szóba elegyedtünk. Pontosabban mindketten mondtunk ezt-azt, amit a másik ált. nem értett meg. Ezen a helyzeten valamiért a kis arab-angol füzet sem segitett, mindenesetre a hangulat jó volt.

   Mielőtt az éjszakai hideg teljesen átvette volna az uralmat a testem felett, a fiú meghivott egy teára. A teát vacsora követte, majd -ő az ágyán, én a matracszerű ülőalkalmatosságon- mindketten álomba merültünk. Az éjjel többször arra ébredtem, hogy a srác felkel és a kis ablaknál álló számitógéphez tántorog, kiállitja a megfelelő papirokat az épp felbukkant teherautó sofőrjének, majd visszafekszik. Mégis, másnap reggel úgy nézett ki, mint aki kialudta magát.

138.nap

    Korareggel megjelent a váltás, a testvére. Miután együtt megreggeliztünk, mondták, hogy várjak délig, mikor is majd jön egy kamion, amely -ugyan Aleppón keresztül, de- Törökországba megy. Próbálkoztam kicsit a stoppolással, de sikertelenül. Végül megjött a török kamion. A sofőr mondta, hogy Aleppóig elvisz, de ott három napra le kell állnia, s csak azután megy tovább északnak. Sebaj, gondoltam. Kiléptem az épületből, a sofőr meglátta a hátizsákomat, mire szinte sértődött arccal mutatta, hogy túl nagy a pakkom. Mint aki menekülőben van, felugrott a kamionra és elhajtott.

   Gyalog indultam tovább az -állitólag 1-2 km-re lévő, nagyobb- kereszteződés felé. Nemsokára felvett egy csupaszin teherautó.

   Kb. egyórás út után, a sivatag és a semmi közepén, egy kis rendőrállomás előtt kiraktak, mondván, hogy ne aggódjak, a rendőrők majd szereznek nekem egy autót. Jó hangulatban elgesztikulálgattunk a helyi erőkkel, s ők eközben le-leállitották az arrajáró autókat "ellenőrzésre". Fél óra múlva már két "kekszügynök" mellett ülve tartottam a határ előtti utolsó, nagyobb város, Hasaka felé.

   A belvárosból kifelé gyalogolva többen -fiatalok, idősebbek- kedvesen rámköszöntek, kávéra, teára invitáltak. Egy zöldségárusnál, négy idősebb úrral beszélgetve az egyikük felajánlotta, hogy elvisz a határközeli M-be.

   Beszélgetésünk során leszögezte és büszkén jelentette ki, hogy ő "kurd, nem arab!"-és köpött egyet. Megvetően magyarázta, hogy egy arab engem kidobna az autójából, nem számithatnék semmi jóra tőlük. Melankólikus, magával ragadó kurd zenével suhantunk az éjszakában.

   A kisvárosba érve meghivott az otthonába. Az aranycsikok diszitette vendégszobába irányitott. Egy kislány és egy kisfiú rohant, hogy köszönjön az édesapjának. Összesen 10 gyermeke volt. Első felesége néhány évvel ezelőtt elhunyt, s ő újra házasodott.

   Kiderült, hogy a határállomás estére bezár, igy már hiába kellnék útra. Jelezte, hogy maradjok ott éjszakára és másnap reggel ő majd eljuttat a kb. 30 km-re fekvő határvárosba.

   Felesége és nagyobb lányai bőséges vacsorát készitettek, de nem ettek velünk. Csak az ide-odarohangáló, vidám kicsiknek jutott egy-egy falat az "asztalról". Közben megjelent egy másik úr, akivel a családfő együtt dolgozott egy autóműhelyben. A falnál ülve, gyöngysorával a kezében, faarccal mustrált, mig ettem. Mikor néhány percre ketten maradtunk és felé fordultam, kérdeztem valamit, az arca akkor sem árult el semmit, de kedves hangon válaszolt.

   A vacsorát követően az Apa a belső, lebetonozott udvaron keresztül felvezetett az épület tetejére, ahonnan rá lehetett látni a városra, a lapos tetőkre és parabolarengetegre. Az egyik sarokba vezetett, s mint kiderült, a kis fedél alatt álló "dobozok" méheket rejtenek. A "városi zümmögőket" csak másnap reggel volt szerencsém munka közben látni. Rajtuk kivül csak a legidősebb fiú lakott a második emeleten, egy kis szobában. Belépve a kis helységbe tömény cigarettafüst és játékbarlangi hangulat fogadott. A nagyobb fiútestvérek és egy barátjuk is a földön ülve kártyáztak. Körüttük teáscsészék, hamutálak hevertek.

   Leültem közéjük, mire megszakadt a játék. Megjelent a vendégszobában megismert "pókerarcú" úr, az Apa és még néhány, idősebb férfi. Az Apa kártyatrükkökkel oldotta a kissé szegényes, akadozó kommunikációval induló estét. A legidősebb testvér különös figyelemmel viseltetett felém, pontosabban a fényképezőgépem felé, mellyel újra és újra meg kellett örökitenem "szépségét". Ha jól értettem, európai sztárságról álmodozott. A gyér lámpafénynél készitett fotók nem igazán elégitették ki, és mondta, hogy majd másnap felmegyünk a közeli hegyre, ahol remek képeket készithetek róla és egyik testvéréről.

   Az idősebb urak távoztával a srácok még hajnalba menően kártyáztak. Én addig a sarkot boldogitottam és néhány jegyzetet véstem a kis noteszfüzetembe. Éjszakára a tetőszobában szállásoltak el, a legidősebb testvér "őrizete alatt". Fürdés után még különböző arckrémekkel kényeztette a bőrét, majd egy utolsó cigaretta után elcsendesedett a szoba.

139.nap

   Reggel lejöttem a tetőről. A vendégszobába egyenlőre nem jutottam be -zárva tartották és csak az Apának volt kulcsa hozzá. De hamarosan megjelent a családfő és hozzájuthattam a cuccaimhoz. Kihivtak a belső udvarra, ahol az egyik hölgytől szappant kaptam és egy kancsóból vizet öntött a kezemre, hogy megmosakodhassak reggeli előtt. Miután megtörülköztem, lopva a kezembe nyomott egy összehajtogatott papirkát és mutatta, hogy tegyem (rejtsem) el.

   Mig az Apával reggeliztünk, a hölgyek is a közelben sürögtek-forogtak. A Feleség egy lopott pillanatban a gyűrűsujja köré a másik ujjával karikát formálva kérdőn rám nézett és fejét az egyik, idősebb lány felé forditotta. Az Apa persze jelen volt, s innentől kezdve hirtelen felgyorsultak az események. Kérdezte, hogy befejeztem-e a reggelit, és hogy össze vagyok-e pakolva? Igenlő válaszomra felállt és kiment, hogy beinditsa az autót. Az ajtóban, mikor elköszöntem a hölgyektől, az Anya jelezte, hogy olvassam el az üzenetet. A levélben a lány a segitségemet kérte, hogy Európába juthasson, azaz hogy vegyem el feleségül.

   Ott álltam kezemben a levélkével, a ház nagykorú hölgytagjainak kérdő-, és egyikük kérő tekintetétől övezve. A házon kivül pedig járó motor jelezte, hogy az Apa már vinné minél messzebb.

   Angolul-arabul dadogtam, hogy én nem Magyarországra tartok, hanem az ellenkező irányba, és hosszú utazásnak nézek elébe, sajnálom... Az Anya bólintott, a fiatalabbak lesütötték a szemüket.

   Az Apa elvitt a buszállomásra és minden tiltakozásom ellenére kifizette a jegyemet a határvárosig, majd elbúcsúzott és elhajtott.

   Még volt pár perc az indulásig, és a helyi öregek meghivtak egy teára a közelben. Egy óra múlva már sorban álltam a határnál, hogy kifizethessem a kilépési dijat.