Journal - Napló

132-136. nap, Sziria 3.

Posted on November 19, 2009 at 4:50 AM

132-133.nap

   A hétvégét Damaszkuszban töltöttem. Egy kis, belvárosi hotelben vettem ki egy szobát, az épület tetején. Egy kemény ágy néhány koszos pokróccal, egy törött éjjeliszekrény és mosdókagyló vállvetve küzdött a "berendezés"-cimért a kis helységben. De zárható volt, volt fedele és olcsó volt.

   Találkoztam az újságiró Mohameddel, aki szerzett nekem jegyet a 17. Damaszkuszi Nemzetközi Film Fesztivál 4 vetítésére. Fellinitől kezdve a kortárs arab filmeken át Hollywoodig, mind a szórakoztatóipar, mind a "művészipar" gazdag filmkínálattal volt jelen.


Láttam egy egyiptomi filmet, egy szírt, egy román-magyart (Varga Katalin) és az amerikai "Crossing Over"-t. Ez utóbbihoz volt szerencsém pár héttel korábban, Libanonban is. A fesztiválon vetített "verzióból" minden olyan rész, melyben vallásról (akár az iszlámról, akár a zsidó hitről) szólt, ki volt vágva. Ezzel két(-három) szál a filmben érthetetlenné vált. A két újságíró, akikkel közösen néztük a filmet, bár említettem nekik a "véres utómunkát", látszólag nem nagyon törődtek vele, tetszett nekik a film. Talán már hozzászoktak.

134.nap

   Koradélután hagytam el a fővárost. Észak-kelet felé haladva az út baloldalát dombok és hegyek szegélyezik, míg a jobboldalon távolba vesző, sík homoktenger fut, melyet csak ritkán szakít meg egy-egy, fűcsomókra vadászó birka- vagy kecskenyáj, vagy egy apró település. A homokszínű, lapos épületek egyhangúságába a lustán legelésző, ezüstszürke szamarak és a kertekben kiakasztott, színes ruhaneműk lopnak némi színt.


   Abusaif hófehér autójával többszáz km-en át, egészen Dayr az Zayrig vitt. Mellette egy idősebb hölgy ült, köztük pedig egy 4-5 éves kisfiú a könyöktámaszon. Időről időre nejlonzacskó halk zörgése jutott el a fülemig, s ilyenkor a kisfiú, kissé csodálkozó tekintettel, mindig hátranyújtott nekem egy-egy darab csokoládét, vagy sós péksüteményt.

   Palmyra városánál megálltunk pár percre, és Abusaif megmutatta a kivilágított, híres, római kori romokat.


   Dayr az Zayrba érve, miután a -feltehetően- rokon hölgy és kisfia otthonuk előtt állva elbúcsúztak tőlünk, Abuseif meghívott magához. Bár már az 50. életévét taposta, nőtlen volt. Hogy a vele egy lakásban élő hölgyhöz, és 7-8 éves kisfiához milyen rokoni szálak fűzték, az nem derült ki számomra. Ott töltöttem az éjszakát.

135.nap

   E nap délelőttjére inkább kitalálok valamit...

   ...Az Eufrátesz partján, majd a város bazáros belvárosában sétálgattam. Találkoztam két férfival, akik meghívtak ebédre az egyikük otthonába. Talán nemlétező, műkereskedői kapcsolataimban bíztak, mikor egy nagyító kíséretében illegálisan, az éj leple alatt kiásott szobrocskákat adtak a kezembe. "Hozzáértésemet" bizonyítandó hümmögéseket hallatva vizsgáltam meg a római kori alkotásokat, külön figyelmet szentelve a belül üreges, fémes folyadékot rejtő, díszes kőtojásoknak. Mondták, hogy itt, Szíriában problémás az eladásuk, de ha Magyarországon találnék rájuk vevőt...

   Délután Abuseif vitt el egy városi körútra. Először az "autószerelők negyedében" mutatott be néhány barátjának. E garázsrengetegben műhely műhelyt ér, és a sok közül egyben teázgattunk egy szerelővel és az oda-odalátogató szomszédokkal.

   Az Abuseif tulajdonában lévő cukrászdába is ellátogattunk, ahol nagy mennyiségekben készítették a 20-30 féle cukorbombát. Volt, aki a már kész alapokat díszítette tejszinhabbal, koktélmeggyel vagy épp pisztácia-darabokkal. Ketten a földön ülve, tepsikkel és mélyebb tálakkal körülbástyázva csokoládéba és kókuszreszelékbe mártogatták az édes korongokat. Hátul, a kemencéknél is akadt tennivaló, illetve a kész süteményeket is be kellett csomagolni, hogy biztonságban szállíthassák őket.


   Ellátogattunk egy, ruhaboltot vezető baráthoz is, akivel Abuseif hosszasan beszélgetett. Mikor ismét az autóban ültünk, megkérdezte, hogy gond lenne-e, ha aznap hotelben aludnék? És a rendőrséget említette... Mondtam, hogy nem probléma, de inkább kistoppolnék a lakott részről és felverném a sátrat valahol. Köszönettel elutasítottam, hogy ő fizesse a szállodát. Összeráncolt homlokkal vezetett tovább egy darabig, majd hirtelen kisimult az arca -megtalálta a megoldást. A rendőrség épülete előtt parkolt le. Először az őrnek vázolta fel a helyzetet, hogy itt vagyok én, a turista, akit elhozott egy darabon az autójával és meghívott az otthonába. Van-e a rendőrségnek az ellen kifogása, ha el is szállásolna aznap éjszakára. Az őr zavartan a főbejárat mellett álló, recepciós bódét idéző, kis épülethez irányított minket. A felettese sem volt igazán biztos a megfelelő válaszban és "telefonos segítséget kért". Miután letette a kagylót, megkérdezte, hogy én élni akarok-e Abuseif ajánlatával. Igenlő válaszomra megkönnyebbülve felnevetett, és jelezte, hogy persze, nem gond. Mindannyian nevettünk.

   A hírt persze el kellett újságolni a ruhaboltos -talán az üggyel kapcsolatban azelőtt szkeptikus- ismerősnek, majd mindannyian a város egy sötét utcácskájába hajtottunk. Bementünk egy "hátsó bejáratnak" sem nevezhető, kis ajtócskán, és egy szinttel feljebb egy nagyobb terembe léptünk. Világossá vált számomra, hogy hova tűnnek a férfiak esténként az otthonaikból.

   Első pillantásra kocsmának nevezném a helyet. Ám alkoholnak itt nyoma sem volt. A füst és a ricsaj viszont annál uralkodóbb volt a teremben. Az asztalok körül vagy százan ültek. A falakon semmi dísz. Két tévé ugyan volt a helységben, de senki sem nézte őket. Mindenki az asztalokra koncentrált. Kártyáztak.

   A székek mellett külön kis fémasztalkák álltak a teáscsészéknek és a hamutálaknak. A nagy asztalokon csak a  kártyalapoknak és az időnként rájuk csapó tenyereknek volt helyük. Szinte minden korosztály képviseltette magát. Volt ott kapucnis kamasz, csíkos pólós-tetovált huszonéves, öltönyös-zoknitartós harmincas, pocakos, komoly tekintetű Omar Sherif, nagytermetű-nagyhangú, szikár-őzszemű. De mindenkinek vagy cigaretta, vagy vizipipa szipkája volt a szájában, s mindenki néha felemelte a hangját és az asztalra csapott.

   Mi is leültünk egy cigaretta-égette lyukakkal "díszített", lilaterítős asztalhoz, majd Abuseif és barátai belemerültek a játékba. Soha nem ittam annyi teát, mint aznap este, s persze sűrűn látogattam az ajtótlan, piszoáros helységet (újabb bizonyítékát, hogy ide csak férfiak járnak).

  A rozoga székek nyikorogtak, mikor egy-egy, feltehetően vesztésre álló játékos heves mozdulatokkal kísérte ordibálását. Az ilyen kifakadások mindig csak két percig tartottak és ált. nevetésbe -olykor sértődésbe, de sosem verekedésbe- fulladtak.


    A kis teáscsészék óriási fémtálcákon érkeztek. "Menetrendjük" a belvárosi buszokéval versenyezhetne. Az emberek pedig csak kártyáztak és kártyáztak. Mikor már szinte kiürült a terem, s a kis tábla Abuseiféknél is megtelt a kréta írta számokkal, fizettünk és elköszöntünk.

   Már hajnal 1 körül járt az idő, és azt hittem, irány az ágy. Ezzel szemben még felugrottunk Abuseif unokaöccséhez vacsorázni és persze meginni néhány teát. Fél 3-kor kerültem vízszintes helyzetbe, de az aznapi teaadag még sokáig ébren tartott...

  

136.nap

   Bár szó volt arról, hogy beülünk az autóba és teszünk egy nagy, szír körutat, ill. hogy lemegyünk horgászni az Eufráteszhez, végül Abuseifnek más dolga akadt. A környéket jártam, de a nap legnagyobb része blogírással telt.


 


Categories: Magyarul, Sziria, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

2 Comments

Reply HoPpY
4:39 PM on November 19, 2009 
De elmennék arra a helyre ahol alkohol nélkül az emberek csak jól érzik magukat és kártyáznak =D Rég voltam már ilyen helyen! Kéne nyitni nálunk is egyet! =D Köszönöm, hogy bemutattad ezt a kultúrát =) Sok sikert a továbbiakban! Én szurkolok!

Üdvözlettel Pálinkás Korád, Vác
Reply Veres Ima
7:40 AM on November 22, 2009 
Élvezettel olvasom a blogodat, további sok érdekes élményt várva ölellek:Ila