Journal - Napló

575-586.nap Thaif?ld

Posted on December 29, 2012 at 12:05 AM

575-579.nap Bangkok

 

   Gond nélkül átjutottam a határon.

   Érdekes, hogy szinte automatikusan azt írom, hogy "gond nélkül". Hisz miért lett volna bármi gond is? Itt azon kevés, a kommunista korszak hagyatékainak egyike mutatkozik meg, melyből még nekem is jutott, s valószínüleg életem végéig kísérni fog. Miszerint határátlépés, rendőrségi ellenőrzés, a hatóságokkal való bárminemű kapcsolatba kerülés összeszorítja a gyomrom, s az egyenruha láttán bűnösként izgulok, hogy rajta ne kapjanak. Hülyét játszom, nagy, ártatlan szemeket meresztek, holott erre sok esetben semmi szükség nem lenne. Gyermekkori rossz tapasztalatom nem volt e téren, de mivel a '80-as évek Magyarországának levegőjében ez a félelem még jelen volt, meghatározó hatású lett az életemre.

   Thai részen rögtön megrohantak a kisbuszosok, s azt tudakolták, merre tartok? "Még nem tudom, de biztosan nem busszal." -válaszoltam, mely kijelentésemből majdnem hazugság lett. Néhány méterrel arrébb hozzám lépett egy hátizsákos srác. "Bangkok?" - s már rám is ragasztott egy piros szigszalag darabot, mely jegyként szolgált. Rossz jegyet vásárolt, már nem tudta visszaváltani, így tovább adta. Pénzt nem fogadott el érte, s már rohant is, hogy nehogy lekésse a járatát.

   Odamentem a kisbuszhoz, ahol már tették be a cuccomat a csomagtartóba, mikor megjelent egy férfi, aki feltehetően szemtanúja volt a szigszalagos akciónak, így -bár egy ideig adtam a hülyét- le kellett mondanom a buszról. Két stoppal értem el Bangkokot.




 

   Nagyváros... Véget nem érő járda- és útrengeteg, tülekedés, térhiány a monumentalitásban. Forgalom jobbról, balról, keresztbe-kasul, még fölöttem is. Hosszan gyalogoltam a megfelelő buszt keresve, mely az előre kinézett, olcsó szálláshelyemre vitt volna. Mikor már úgy tetszett, csak hülyét csinálok magamból, s mindenki titkon rajtam nevet, taxiba ültem.

   A hostel, melyet még Kambodzsában néztem ki eddigi utam egyik legolcsóbb szállása volt. Graffitis falai, laza légköre, szedett-vedett berendezései, elhanyagoltsága, s nem utolsó sorban olcsósága a legkülönbözőbb embereket vonzotta magához. A dorm szoba emeletes ágyának alsó szintjén egy negyvenes fazon tanyázott. Köszöntünk egymásnak, majd valahogy felmásztam a felső szintre, s igyekeztem úgy elhelyezkedni az ágyként szolgáló valamikori ajtón, hogy az anno ablaknak kivágott lyukon keresztül ne látogassam meg váratlanul alsó szomszédomat. Idővel egy lány is érkezett. Köszönésére alsó szomszédom felugrott és felkapta gyűrött pólóját, melyen a "Free Hug"-felirat volt olvasható.

- Hello! Én vagyok a "free hug"-srác! -kiáltotta lelkesen és karjait ölelésre tárva, csillogó szemekkel mosolygott. A lány elfordult és besompolygott a dormunkból nyíló privát szobájába. Szomszédom megsértődve somfordált vissza az ágyához.

- Nem mindenki akar ajándék ölelést... -vádolta a világot felém fordulva.

- Hát, ez már csak így van. -mondtam.

Soha többet nem szólt hozzám.




 

   A külső világ szinte teljes kizárásával járó, görcsös erőlködésem, hogy eldöntsem, merre indulva s miként jussak vissza Koreába itt, Bangkokban csúcsosodott ki, hisz a thai főváros fekvése döntésre kényszerített. Végül két lehetőségre szűkűlt le a kérdés. Északra fordulva Laoszon és Kínán keresztül stoppolva, s végül kompra szállva érem el Koreát, vagy Thaiföldön és Észak-Malájzián átstoppolva Kuala Lumpurból repülök fel Szöulba. Az anyagiak, ill. az idő is a második variáció mellett szólt, ám az egóm nehezen akart megbírkózni a tudattal, hogy több mint másfél év stoppolás után repülőre szálljak. Teljesen elvesztem a két lehetőség mérlegelésében, a döntéskényszer és a vágy, hogy Marilynt viszontlássam szorításában.

Tépelődéseim és szorultnak érzett helyzetem okait megosztottam Kennethtel.

- Neked be kell rúgnod. -jött a válasz.

   Lementem a hostel alsó szintjén működő bárba, bedobtam néhány felest és sört, elszívtam pár cigarettát, majd felmentem és emailben megkértem Kennethet, hogy vegyen nekem egy repülőjegyet Kuala Lumpurból Szöulba, mert az én kártyám valami miatt nem működött. Visszatértem a való világba.

   Régi ismerőssel koccinthattam. Iránban stoppolva egy -akkor még- birkapásztor vett fel. Meghívott a farmjára, ahol a karácsonyt is töltöttük. Néhány sörrel a kezünkben egy bangkoki utcán ücsörögve elevenítettük fel a kashani napokat. Nevetve mesélte, hogy társa, aki szintén a farmon élt és dolgozott az első este késsel a párnája alatt aludt, nem bízva a két új jött-mentben -bennünk. Mori azóta mindent eladott, s most Dél-Kelet-Ázsiában utazgat. Megegyeztünk, hogy együtt indulunk stoppal délnek.




   Különös csábítást nem éreztem egy újabb nagyváros felfedezésére. Elememmé vált a személyes kapcsolat a helyiekkel, s erre Bangkokban kevesebb esély volt. Sokszor hallom, hogy "amilyen a főváros, olyan az ország". Minden, eddigi tapasztalataimmal átitatott sejtem tagadja ezt az állítást. A nagyváros egy külön világ, ahol az ország jellemző légköre -a sok társadalmi réteg elviselhető együttéléséért hozott kompromisszumok miatt- csak nyomokban van jelen.

   A buddhista templomok, szent helyek és kertjeik csendes szigetekként kínálnak bújóhelyet. S még ha a város közepén is található egy ilyen hely, falai oly nyugalmat árasztanak, mely maximális hangszigeteléssel bír, s az ember nem hallja meg, hogy körülötte zúg a város. Bár sokuk forgalmas turista célpont, szinte bárhol találni nyugodtabb sarkot, a helyieknek fenntartott részt, ahol meg lehet pihenni, s magunkba szívni azt az atmoszférát, amiért eredetileg ezen építészeti alkotások megszülettek.




 

580.nap

 

   Pénzváltás után elbuszoztunk a főváros déli felébe. Egy arrajárótól visszaigazolást kaptunk, hogy jó helyen járunk, ha dél felé tartunk. Némi várakozás után megállt egy autó. Az anyukától és fiától megtudtuk, hogy mégsem a megfelelő főúton lengetünk, s felajánlották, hogy elvisznek oda, ahol a délre menő forgalom indul. Egy hatsávos út mellett találtuk magunkat. Egy ideig próbálkoztunk, majd elindultunk gyalog. Beállt a forgalom, s ez nekünk pont jókor jött, hisz így alkalmunk nyílt közvetlenebb kapcsolatba kerülni a sofőrökkel. Egy kamionos rá is bólintott, hogy elvisz minket. Magunk mögött hagytuk Bangkokot, s elénk tárult Thaiföld "stoppos-barát" útrendszere. Nem a külvilágtól (és tőlünk) elzárt autópályák, hanem széles, forgalmas utak, melyek mentén szinte bárhol lengethet a fuvar-vadász.

   Pálmafák, s Vietnámnál és Kambodzsánál egy fokkal rendezettebb utcai élet voltak kísérőink. A forgalom kavarta por talán a legnagyobb ellensége a környezetnek ezekben a dél-kelet-ázsiai országokban. A pálmák, páfrányok és színes virágok sok helyütt üdeségüket vesztve várják a pillanatnyi megoldást kínáló esőt.




   Egy teherautóval délre tartó család közel 100 km-t vitt minket. A kisgyermek az új társaság láttán némileg talán megszeppenve ült elöl a szüleivel... míg el nem kezdtünk játszani. A végén már hátra-hátraugrált hozzánk, mire az anyja idegesen rászólt. Ismét csend szállt a vezetőfülkére. Nemsokára megálltunk egy kis kajáldánál. Úgy értettem, éhes a kisfiú, s hogy mindannyian megvacsorázunk. Morival rendeltünk is, ám a végén csak előttünk volt étel. A család kedvesen figyelte, ahogy mi -kissé kényelmetlenül és ezért sietve- elfogyasztjuk a vacsoránkat.

   Mielőtt ráfordultak volna a Phuket-i útra, mi kiugrottunk, s egy benzinkút melletti, még épülő ház oszlopai között felvertük a sátrunkat.

 

581-583.nap Lamae

 

   Nem sokáig kellett a tűző Napon állnunk. Egy pickup vett fel, melynek nyitott hátulján némi terménnyel osztozva suhantunk tovább dél felé. Segítettünk kirakodni az árut, a család -mi azt hittük egy férjről, a feleségéről és egyikük anyjáról van szó, de mint kiderült, egy fiúval, az anyjával és a nagymamájával álltunk szemben- pedig meghívott minket ebédelni. Egy nemzetközi szupermarket hálózat thai gyorséttermében ettünk. Világunkat átszövik a sztereotípiák...




   Egy party-hangulatban száguldozó, újabb pickup, s egy tengerparti faluban voltunk. Bár ez a rész inkább a thai turizmus célpontja lehetett, olcsó szállást nem találtunk. Egy teherautó platóján robogtunk tovább a pálmafák övezte kis utakon. Egy nagyobb iskola láttán leugrottunk, s bebattyogtunk a főépületbe, nem is tudva, pontosan mitől vezérelve. S talán éppen ezért, nemsokára már a turizmus szakos tanárral beszélgettünk, aki felajánlotta, hogy felverhetjük sátrunkat egy melléképület verandáján sőt, az olcsó menzán is szívesen látnak minket.

   Három napot töltöttünk el a falu végében álló főiskola vendégségében. A homokos tengerparttól kb. 100 méterre, fedél alatt sátraztunk. A menzai étkezések nemegyszer zenés programba torkolltak, melyeknek Mori és perzsa szitárja voltak a sztárjai. A tengerpart kis vendéglőjében hideg üditőt szürcsölgetve zenés videót is terveztünk, s egy-két jelenetet fel is vettünk a környéken. A projekt végül időhiány miatt halt el, hisz néhány napon belül el kellett válnunk. Egyik este néhány diák hatalmas tüzet rakott a parton, mely körül ülve sokáig hallgattuk Mori játékát. A "Cowboy otthoná"-nak nevezett iskolánál -ahol egyébként főleg halászatot tanítottak...- töltött három nap a perzsa zene jegyében telt.




 

584.nap

 

   Korán keltünk. Am tanár kivitt minket a főúthoz, ahol még meghívott minket egy kávéra és valami fánkszerűségre, majd utunkra bocsátott.

   Patthangia városába és egy délen fekvő nemzeti parkba terveztünk eljutni. Szinte azonnal megállt egy pickup, melynek nyitott hátuljában lobogó hajjal utaztunk dél felé. Egy száraz jeget terítő úr a tőlünk nyugatra fekvő Krabi városába tartott, kisebb utakon. Miért is ne? Ennyit a tervekről. Hiába, a "kisebb utak" csábítása mindig is nagy volt. Kis falvakon mentünk keresztül, több helyen megállva, hogy megszabaduljunk néhány jégtömbttől. Segítettünk kipakolni az árut. Jutalmul hatalmas jégkrémeket nyomtak a kezünkbe. A szabályos gumi- és pálmafa ültetvények egyhangúságát egyre nagyobb, sziklás kiemelkedések törték meg, s végül feltünt a tenger. Krabi hotelekkel és rezortokkal csipkézett tengerpartján álltunk. Nem itt akartunk megöregedni, de úgy döntöttünk, egy éjszakát itt töltünk. Végül egy rezort homokos strandjának végében, egy sziklafal takarásában tökéletes sátorhelyet találtunk. A szerelem hívására még belógtam egy hotel éppen akkor üresen hagyott recepciójára a számítógéphez, majd az estét egy-egy üveg borral, Morival beszélgetve töltöttük, míg a láthatár kis szigeteit lassan elnyelő sötétség aludni nem küldött minket.




 

585.nap

   Thaifölddel kapcsolatban megvolt az az aggodalmam, hogy vajon sikerül-e majd olyan élményeket szereznem ebben a turizmusra épülő országban, melyek -legalábbis az én szemszögömből- túlmutatnak azon, azaz sikerül-e bepillantást nyernem a homokos tengerpartok, rezortok, de akár a lagúnás-bungallow-s világok mögé. S mint oly' sokszor, az autóstopp, ill. az autóstopp révén megismert helyiek nyiltsága és vendégszeretete most is megajándékozott ilyen élményekkel.

   Két férfi állt meg egy pickuppal, mi pedig begyűrődtünk előre a fülkébe. Don és társa Trang felé igyekezett egy halotti torra, s mi hamar a meghívottak között találtuk magunkat. Mielőtt belevetettük volna magunkat a Trang alatti dzsungel faluvilágába, a városban még beugrottunk Don egy ismerőséhez. Mori izgatottan üdvözölte a minket gitárral a kezében fogadó, kínai arcvonásokkal rendelkező, szerényen mosolygó férfit. Egy perc sem telt el, s már mindketten hangszerrel a kezükben ültek az asztalnál, mi pedig a sarokból figyeltük a jam-elésre tett kísérleteket. Igen, kísérleteket. A perzsa szitár és a gitár nem akart egymásra találni. Mori már egészen elszontyolodva ült ott, a szitár már inkább útban volt neki..., mikor gitárosunk a Full Moon-t kezdte játszani. Mori, lassan ízlelgetve a dallamot énekelni kezdett. Az összhang hallatán visszatért a lelkesedése és boldogság ült az arcára. Egyre erősebben csendült fel a perzsa dallam, gyönyörűen illeszkedve a gitárjátékba.




   A Malájziából (oda pedig Dél-Amerikából) áthonosított gumifa ültetvényeket lassan dzsungel váltotta fel. Don újabb barátait ismerhettük meg, akikkel egy vízesés mellett ittunk meg pár sört. Immár kéznyújtásnyira voltunk a félelmetes, dús, zöld átláthatatlanságával mégis csábító dzsungeltől. A hatalmas páfrányok és a fákon keresztül-kasul futó indák mozdulatlanul tagadták a gazdag állatvilág létét.

   A vízesés vize nem volt ivóvíz tisztaságú. A globalizáció szemete a világ legtöbb helyét hamarabb eléri, mint hogy az adott ország olyan gazdasági szintre érhessen, ahol már megengedheti magának, hogy erre is figyeljen, áldozzon. Kivételek talán csak azok az országok, ill. területek, melyek nemcsak ritkán lakottak, de ahol a gazdagság hirtelen jelentkezik -mint pl. Norvégia.

 

   A tort a kis falu piacán ülték. A tér közepén gyertyák, virágok és csillogó ajándéktárgyak oltár-szerűen ölelték az elhunyt arcéképét. Mellette egy fedett részen asztalok voltak felállítva ahol a legkülönbözőbb fogásokat szolgálták fel. Nem volt menetrend, kötöttség, mindenki akkor evett és ivott, s azt, amit akart, amikor neki jól esett.




   Jól esett úgy jelen lenni, hogy nem mi voltunk a központban, de nem is voltunk elutasítva. Hol ennél, hol annál az asztalnál koccintottunk, hol ezzel, hol azzal váltottunk pár szót. Az egyik sarokban egyre többen gyűltek össze szerencsejátékozni. Megkértek, hogy ne fotózzam le, amint igen nagy összegek cserélnek gazdát a kártyajáték hevében.

   Mori néhány lány társaságában ücsörgött egy távolabbi, kevésbé megvilágított padon. Közelebb lépve láttam, hogy itt igazából fiúkról van szó (legalábbis születésükkor még azok voltak), s hogy Mori igencsak feszengve társalog. Mint később megtudtam, Thaiföldön ez mélyen a kultúrában gyökerezik. A családfő a nő, így -főleg az egygyermekesek- ha a családban egy fiú születik, gyakran nőnek nevelik. Hogy a szexturizmus e hagyományt miként támogatja, ill. használja ki, az más kérdés.




   A tér közepén kisebb csoportosulás alakult ki, s az onnan kiszűrődő, ritmusos zene engem is odavonzott. Egy kis körben zenészek ültek, a többiek körülöttük álltak. Nem is emlékszem, milyen hangszereken játszottak, úgy lekötötte a figyelmemet a kör közepe, az egy, már-már agg ember halotti tánca. Transszal átitatott, aszott teste hol görcsösen összegubózva, hol görnyedten, a mutatóujját figyelmeztetően kitartva vonaglott-ugrált a porban. Majd a sötétben arctalanná vált test hirtelen kiegyenesedett, begyűjtötte a pénzt, a gratulációkat, majd továbbállt.

 

   A helyi nemzeti park őre fogadott be minket éjszakára. A dzsungel közepén lévő "irodájának" lyukas fapadlóján kaptunk helyet. Mori az egerektől tartva felköltözött az asztalra. Nem mondtam neki, de én sokkal inkább tartottam a helyi kígyópopuláció képviselőinek látogatásától, hisz a kis épület finoman szólva is szellős volt. Minden oldalról.

   Az éjszakára megelevenedő kinti világ kétesen értelmezhető hangjaira aludtunk el.




 

   Mori úgy döntött, Donékkal tart, s eleget tesz a meghívásnak Don északabbra fekvő, zenés bárjába. Egy vízesés melletti kis bárban még összefutottunk néhány ismerős arccal. Többen a tor óta még le se feküdtek, hanem folyamatosan ittak-ettek. Remegő kezek, bágyadt, de mosolygós arcok adták Mori szitárjátékához a hátteret.

- A valamikori viszontlátásra valahol ezen a bolygón! -búcsúztunk el Morival. Akkor még nem is sejtettük, hogy útjaink néhány hónapon belül ismét találkoznak majd.

   Hamar kaptam fuvart, s folytattam utamat a maláj határ felé. Még egy teherautó, egy "miért is ne?", s még aznap új országba léptem.




Categories: Magyarul, Thaifold, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments