Journal - Napló

552-575.nap Phnom Penh, Siem Reap (Kambodzsa)

Posted on December 22, 2012 at 6:40 PM

552.nap

   A kambodzsai oldalon szállodák és kaszinók fogadtak. És persze motoros taxik. Az aszfalt közvetlen közelében árusok, kis büfék, lézengő kutyák. A néha-néha felbukkanó kamionok mind a közeli parkolóba tértek be, s bár onnan kiforduló, a főváros felé igyekvő teherautót sokáig nem láttam a többkilométeres gyaloglásom alatt, a remény azért nem halt el. Már kezdett sötétedni, mikor egy srác felvett egy konténert szállitó, özönviz előtti kaminnal. A fülkében kábelek futottak ide-oda. A vezetőűlés mellet egy kábelt megrántva szólalt meg a duda, a tetőn két drót összecsavarásával adott fényt a körte, s egy újabb trükkel pedig a telefontöltő is működésbe lépett.




   Sík vidéken vitt az út. Az élet itt is az utcán folyik. Több ház is lábakon áll, melyek között nyári konyha, függőágy kap helyet. A földeken bivalyok legelnek, tehenek bóklásznak. Az úton békák, siklók/kigyók igyekeznek átkelni.

   Sötétedéskor értük el a Mekong-folyót, s keltünk át rajta komppal. A sofőr srác innivalóval és vacsorával kedveskedett, s a mosoly sosem hagyta el az arcát. Már késő este volt, mikor egy hosszabb pihenő után nem indult a motor. Egy ideig harmadmagával próbálta megtalálni a hibát, ám végül előkerült egy függőágy, melyet felakasztott a kerekek közé, hogy ott töltse az éjszakát. Én a fülkében kaptam helyet. Befészkeltem magam, s próbáltam aludni, ám kintről nem szünt meg a beszélgetés, sőt idővel egy motor lassitott le a kamion mellett. Az egész fülke remegni kezdett a kalapácsütésektől. Néhány perc múlva feldübörgött a motor, s tovább indultunk a főváros felé. Már éjfél elmúlt, mikor kirakott Phnom Penh külvárosában. Egy vendégházban találtam olcsó szobát.




 

553-562.nap Phnom Penh

 

   Egy tuktuk-os úr megengedte, hogy vessek egy pillantást a várostérképére, majd gyalog indultam a központ felé. Hosszan meneteltem és az egyik nagyobb elágazásnál/körforgalomnál eltéveszthettem az irányt, mert a központ csak nem akart felbukkanni. Épp egy fa árnyékában ücsörögtem a járdán, mikor egy tuktuk lassitott le mellettem. Egy rövid szóváltás után bizonyossá vált a feltevés -a város másik felében jártam. Rövid alkudozás után elfogadtam az ajánlatát, miszerint három dollárért elvisz a központba egy olcsó hotelhez. A hotel tábláján más név szerepelt, mint amiben megegyeztünk, de mivel az ár ugyanannyi volt, nem ellenkeztem, hogy egy olyan helyre vitt, mely feltehetően a leginkább díjazza ezen akcióját.

 

   Az ország közelmúltjának vérengzései és belső terrorja mára a turizmus egyik alappillérévé váltak. A gyönyörűen felújitott, hatalmas épületek, templomok és bárok alkotta belváros szép, mégis hamis oázisnak tűnik, ahonnan buszra pattanva, nagy lélegzetet véve ellátogathatunk a vérengzések áldozatainak emléket állitó helyszinekre, ám szinte ugyanazzal a lendülettel vissza is térhetünk biztonságos fészkünkbe és egy, csak -talán őszinte- sóhaj után átadhatjuk magunkat a „mindennek”. Mert a rendszer még messze nincs kész, s amúgy is a turista az első számú pénzforrás, azaz jópénzért bármihez hozzá lehet jutni. Az arannyal díszitett, újjávarázsolt épületek között, a folyó felől jövő enyhe szellő simogatásában, a pálmafás sétány alatt két koktél között írhatunk akár ilyen sorokat is, hisz mi a „kilátón” biztonságban vagyunk.




   Résztvettem egy kanapészörfös találkozón. Egy sör után már indultam volna vissza a szállásomra és épp elköszöntem a jelenlévőktől, mikor az egyik srác, akinek csak akkor mutatkoztam be mondta, hogy látta a kanapészörfös profilomon, hogy stoppolok és akart velem beszélni... mert hogy ő is stoppal jár-kel. Vissza sem tudtam emlékezni, mikor találkoztam utoljára hasonszőrű utazóval. Mi sem kellett több -másnapra találkozót beszéltünk meg.

   Jake-ben jóbarátra leltem. E szerény, megfontolt és céltudatos srác állandó mosolya és kiváncsian csillogó szeme csendes lelkesedét mutatta. Kifogyhatatlanok voltunk közös témában. Jake közel százhúsz országot megjárt már, s ezek közül többen is stoppolt. Ezen kilenc hónapos, ázsiai útja során céltudatosan gyűjtött anyagot egy leendő könyvhöz. Napi kiadását szigorúan tiz dollárban szabta meg, mely fejadagból a Föld lakosságának legnagyobb része él, élni kényszerül. A fővárosban való tartózkodásom alatt még többször találkoztunk, sőt néhány hónappal később Dél-Koreában is szerencsém volt újra megszoritani a kezét. Phnom Penh után ő Vietnám felé vette az irányt.

 

   Későn keltem, így mire odaértem a thai nagykövetséghez, már zárva volt. Az őr az egyik kapunál rámköszönt, majd rögtön fel is ajánlotta, hogy elintézi nekem másnapra a vizumot, csak hagyjam ott az útlevelemet és egy igazolványképet. Köszönöm, nem. Így mehettem vissza másnap és várhattam négy munkanapot (plusz egy hétvégét), hogy kézbekapjam -az akkor még ingyenes- thai vizumot.

 

   Jake-nek köszönhetően egy még olcsóbb szállást sikerült találnom. A szobám, egy ablaktalan kis lyuk remek atmoszférát biztosított a vágyam megvalósításához szükséges számítógépbe való kockuláshoz. Koreába akartam visszajutni. Pénz híjján ez komoly előkészületeket kívánt, ám mivel ezen törekvésem következő, s egyben utolsó kambodzsai állomáson érte el csúcspontját, majd inkább ott írok róla részletesebben.




 

563.nap

 

   Tűző napon gyalogoltam át a hidon, ki a városból. Árusok és büfések végtelen sora uralta az út szélét. Két stand között kitettem a hüvelykujjam.

   Igen magabiztosan hagytam el a hotelt, hisz a határ és a főváros között számos kamion és nagyobb teherautó kecsegtetett fuvarral. A Phnom Penhtől északra, a Siem Reap felé futó főúton azonban nyomuk sem volt. A forgalmat terepjárók, melyek vezetőinél a legminimálisabb érdeklődést (egy pillantás) sem sikerült elérnem, ill. turistabuszok adták. Idővel beszédültem egy hideg limonádéra az egyik büfé napernyője alá. Épp lenyeltem az utolsó kortyot is, mikor feltünt egy teherautó. Lelkes integetésemre meg is állt. Kb. egy órán át élvezhettem a kedves sofőr társaságát és a műszerfalból áradó hideg levegőt, majd egy faluban kitett. Ekkor már késődélután felé járt az idő, így a Nap is engedett erejéből. Hamarosan megállt egy kis személyautó és egy koreai fiatalember ajánlotta fel, hogy elvisz egy darabon. Mint kiderült, szülei nyugdijas éveikre Kambodzsába költöztek, ő pedig egyetemi tanulmányai egy részét végezte itt. Épp végzett, s készült visszatérni Szöulba.

   Egy kisváros végében lengetve bambultam a lemenőben lévő Napot, mikor egy, emberekkel és cuccaikkal az égig pakolt teherautó állt meg mellettem. Az utasok leugráltak, és a rakomány minden darabja is szép lassan a földre került. Újabb -ezúttal üres- teherautó tünt fel, s állt meg előttem. A sofőr és társa jelezte, hogy elvisznek, majd kiszálltak, s a nemrég, a másik teherautóval érkezett emberek egy része elkezdte megpakolni az új járművet. Kézről-kézre jártak a hatalmas zsákok, kosarak -én is beszálltam a jókedélyű rakodásba, remélve, hogy én is a rakomány tetején kapok majd helyet. Végül, sajnos, be kellett érnem a sofőr melletti űléssel. Néhány megállás, pakolás és búcsúzkodás után egy városkában tettek ki -addig mentek. Kifizettem a fuvardijat, majd szállás után kezdtem kutatni. Hamar kiderült, hogy nem az én pénztárcámnak szabták az árakat. Bár már késő este volt, még javában zajlott az élet az utcán. Sajnos, ez nem azt jelentette, hogy világitás is volt. Egy ideig próbálkoztam fuvart szerezni egy benzinkút halovány fényénél, de végül hagytam magam rábeszélni egy buszútra. Lealkudtam az árat, felszálltam, s rögtön el is nyomott az álom. Jó néhány órával később, Siem Reapben szálltam le.




   Volt néhány cimem a legolcsóbb szálláshelykhez. Többet is felkerestem, de nem volt szabad hely. Végül az egyik vendégházban másnaptól 3 dolláros szobát igértek, ha aznap éjjel egy 5 dollárosban szállok meg. Belementem.

 

564-575.nap Siem Reap, Angkor

 

   Ildikót még Norvégiában volt szerencsém megismerni. Jelenleg ausztrál barátjával él Melbourne-ben, ám úgy esett, hogy épp egyidőben voltunk Siem Reap-ben, igy sikerült együtt töltenünk egy remek estét hárman egy-egy sör mellett. Háromnapos jegyet vettek az Angkor romjaihoz, ám két nap után már indultak vissza Thaiföldre. Hála nekik, így ingyen jutottam be a templomokhoz. Bár a jegy arcképes volt, probléma nélkül fogadták el az ellenőrök. Béreltem egy dollárért egy biciklit és egy egész napot az agg Angkor hatalmas területén töltöttem.




   A turistáktól hemzsegő, ill. a legtöbb helyen a dzsungeltől megtisztított templomok ugyan nem adták a My Son-i „felfedezős” élményt, a romok méretei, a hatalmas fák benőtte falak -mintha valaki megpróbálta volna őket kihúzni a földből, de csak néhány méternyire sikerült. Az aprólékos és sok helyütt szépen fennmaradt díszités igy is időutazásra invitált.

 

   Már a fővárosban elkezdtem tervezgetni a közeljövő lépéseit, azaz hogy Kambodzsa után merre is vegyem az irányt. Mindez élvezetes, ám ált. ez nálam a jelenről való szinte teljes elfeledkezéssel jár. Mindehhez internetre volt szükségem. A vendégház wifi-hullámai ugyan nem értek el a szobámba, a szomszéd hotel ezen szolgáltatásának igénybevételéhez szükséges jelszót egy kis lóditással sikerült megszereznem. Ekkor már több, mint másfél éve voltam úton, és a pénztárcám igencsak üres volt. Viszont el akartam jutni Koreába.




   Visszagondolva kómás időszak volt ez. A virtuális világon belül éber és hatékony, ám a valós világ -az alapszükségleteken kívül- szinte teljes kizárásával teltek a napok. Még Vietnámban elkezdtem azt az e-mail hadjáratot, melyben légitársaságokat és utazási irodákat bombáztam leveleimmel. Leírtam, mi is az a Kepesita, eddig mit ért el, milyen nemzetközi „sikerei” voltak, s hogy az expedíció dokumentálásában, ill. jövőjének szempontjából milyen fontossággal bírna egy koreai időszak. Végül egy koreai utazási iroda vissza is írt, s felajánlotta, hogy támogatja a projektet egy repülőjeggyel Szöulból egy dél-kelet-ázsiai országba. Így már csak azt kellett kitalálnom, miként jutok el Koreába. Elvesztem a különböző ötletek és lehetséges megoldások labirintusában. Nem jutottam dűlőre, s úgy indultam tovább Thaiföld felé, hogy Bangkokban majd meghozom a döntést, miszerint onnan északnak, ill. délnek veszem az irányt. Ha északnak fordulok, akkor Laoszon és Kínán át stoppal utaztam volna. Ha délnek, akkor Kuala Lumpurból repültem volna fel Koreába. A lényeg az volt, hogy az úton ne essék hézag, azaz onnan folytassam majd, ahonnan Korea felé vettem az irányt.

 

   A Siem Reap-ben töltött néhány nap is elég volt ahhoz, hogy kisebb rutinok alakuljanak ki, legalábbis az étkezés szempontjából. Reggelim és vacsorám ált. mindenféle jóval töltött baguette volt, ebédre pedig a közelben sütő-főző nénihez jártam, aki remek, édeskés izesitésű, mogyoróval gazdagitott tésztát kinált, hűségemért cserébe egyre nagyobb és nagyobb adagokban.




 

575.nap

 

   Gyalog indultam tovább, de végül motoros taxira szállva hagytam magam mögött a várost. Teherautóknak nyoma sem volt, így felkészültem egy fizetős fuvarra. 160 km-re feküdt a határ. Idővel megállt egy úr, aki egy japán srácot vitt a thai határhoz. Húsz dollárt kért az útért, végül megegyeztünk 5-ben.

   A sofőr ugyan Siem Reap-ben dolgozott, családja -felesége és gyermekei- az ország egy távolabbi részében élt, ahol viszont nem akadt munka. 2-3 havonta látta őket. Ez meglehetősen új lehet az alapvetően agrár berendezkedésű országban, ahol a vérengzések okozta nemzeti traumából való kiemelkedési szándék sokakra egy hosszútávon családon belüli elidegenedéssel fenyegető életvitelt kényszerít. Remélem, a nyugati civilizációkban már kiveszőben lévő, de itt még roppant erős családon belüli összetartás megbirkózik majd az új viszonyokkal.

   Már a határ felé vezető úton piszkálni kezdett a tudat, hogy anélkül fogom elhagyni Kambodzsát, hogy igazán ott lettem volna. Mégis, a koreai terv még oly' erősen uralta minden idegszálamat, hogy minden más eltörpült mellette.



Categories: Magyarul, Kambodzsa, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments