Journal - Napló

127-132.nap Damaszkusz, Maaloua, Dmeir (Sziria 2.)

Posted on November 11, 2009 at 7:20 AM


127.nap


   Egy özönviz előtti, katonai dzsip vett fel és vitt el minket a határtól Damaszkuszba. A padlót fedő műanyag egy részen nagy kővel volt leszoritva, megelőzendő, hogy a vezető Frédi és Béni módjára fékezze le az autót. A tiszt ellátott minket néhány tanáccsal a fővárost illetően: taxiba csak úgy szálljunk, hogyha előre letisztáztuk az árat, ami max. 2 dollár lehet. Olcsó hotelt pedig már 10 dollárért is találunk. A közbiztonság jó -a rendőrség erős és remekül végzi a dolgát. A főváros határában rakott ki. 1 dollárért betaxiztunk a centrumba és kivettünk egy szobát, fejenként 10 dollárért. Másnaptól már kanapészörfös szállás várt ránk. Ledobtuk a cuccainkat és nyakunkba vettük a már esti fényben úszó várost.




   Éhségünket a kb. 20 cm átmérőjű, különböző izesitésű pizzákat kináló pékségek egyikénél csillapitottuk. A sajtos, csirkés, olivás-sajtos, sonkás, húsos stb. Izesitésű kis korongok egyik jellemző ételei a városnak. Egy-egy ilyen büfében mindig nagy a sürgés-forgás. Egy ember kiszolgál, egy a pénztárgépet kezeli, egy a tésztát nyújtja, egy a rávalókat intézi, s egy pedig a hatalmas kemencénél bravúroskodik a péklapáttal.

   Az utcák és utak taxi-tengerben úsznak. A nagyobb kereszteződésekben -még ahol lámpa van, ott is- gyakran rendőr irányitja a forgalmat, nem ritkán a tapasztalatlan gyalogos nagy örömére.

   Némely mecsetet -kihasználva a "vallási forgalmat"- zöldség- és gyümölcsárusok barikádoznak körül, ahol késő estig nagy a forgalom.




   Amint leheveredtünk az ágyainkra, megbillent az égi dézsa és ömleni kezdett az eső.


128-129.nap


   E két nap is a várost jártuk. Kanapészörfös szállásadónk, Alaa egy közeli városkában lakott feleségével és kisfiával. Damaszkuszban dolgozott, igy reggelente vele jöttünk be a fővárosba.   

   A damaszkuszi Bazár egy boltives csarnok-csatorna, sok ki- és elágazással. Ami ehető, iható és hordható, az beszerezhető itt.




   Bár már 4 hónapja vagyunk úton, 4 hónapja tűz minket a Nap, szemünk és hajunk nem sötétedett, igy még mindig tökéletesen megfelelünk "a turista" leirásának. A Bazárban ez gyakori társaságot jelent, azaz rövid és kedves szóváltást, majd meghivást egy-egy üzlet kinálatának megtekintésére.

   Az óváros kis sikátorai pár pillanat alatt megkérdőjelezik a tájékozódás -mint képesség- meglétét. A keresztül és kasul, kanyarodva és srégen futó utcácskái hol félelmetesek, hol kedvesek és többnyire -legalábbis az év ezen időszakában- kihaltak. Az egy-, ill. kétszintes épületek kiugró toldásai szinte összezárulnak az ember feje felett. A bazáros résztől eltávolodva már csak egy-egy rejtett kávézó ki- és betérő vendégei utalnak arra, hogy még itt is van turizmus.




   A főváros más részei is, felnagyitva, de idézik itt-ott az óváros hangulatát. Kijutva egy ilyen negyedből egy temetőben találtuk magunkat. Óvatosan navigáltunk a lapos és ives sirkövek sűrű tengerében, nem tudva biztosan, hogy jelenlétünk nem tiszteletlenség-e a helyiek szemében.




   Kijutva a mellékutcákból az ember újra és újra szembesül azzal, hogy egy nagyvárosban van. Dugó, dudaszó, reklámok és rohanás. Nem hiába, Damaszkusz -feltehetőleg- a világ legrégebb óta folyamatosan lakott városa.




130.nap


   Maaloua, ahol a keresztény világ szerint Isten kettéválasztotta a hegyet, hogy Tekla megmenekülhessen üldözőitől, aznap ködbe burkolódzott. Alaa rakott ki minket a központban, majd sietett tovább dolgozni. E kis városkában még él Jezus nyelve, az arámi. Felsétáltunk a Szt. Tekla kolostorba, majd egy kis kanyonon át a városka fölé magasodó hegy tetejére. "Meglepően" jó álapotban lévő út vezet fel az ország vezetőjének egyik kedvelt pihenőhelyéül szolgáló szállodához, melynek teraszáról gyönyörű kilátás nyilik a völgyre.




   A város "beleépült" a hegyoldalba, melyen látszólag hatalmas sziklák fenyegetnek megindulással. A hegy másik oldalán gyalogoltunk lefelé, mikor néhány ajtót vettünk észre a kopár hegyoldalban. Egyikük előtt egy férfi tüzifát apritott. Kenneth üdvözölte, mire mosolygás és kedves integetés volt a válasz. Gyorsan megörökitettem. A fényképezőgépet látva eltünt a mosoly a férfi arcáról, felkapott egy nagyobb követ és dühösen ordibálni, fenyegetőzni kezdett. Felemelt karral és a gépet elpakolva kértem a bocsánatát. Kenneth újra intett neki. Mielőtt eltűntünk volna egy sziklafal mögött, még láttuk újbóli mosolyát, hogy újra kedvesen integet.




   Visszastoppoltunk Qutaife városába. Ott ismertük meg Mohamedet, aki egy kis számitógépes boltot vezet társával. Mint elmondta, minden reggel 6-kor kel. Délután 2-ig a seregnél oktat tábornokokat az AutoCad tudományára, mint kötelező katonai szolgálat. Ezt követően este 11-ig a boltban van. 2000-ben elvesztette az édesapját. Félbe kellett szakitania az egyetemet, hogy pénzt keressen. A 2 éves kötelező katonai szolgálat alatt nem kap fizetést az államtól. Néha sikerül elkéredzkednie -olyankor bejár az egyetemre. Eljegyzése néhány hónapja bomlott fel a lány szülei, ill. részben anyagi okokból. Külföldről álmodik, de ha elmenne, az édesanyja egyedül maradna. Két idősebb testvére már családot alapitott, öccse pedig még nem nagykorú. Büszkén mutatta egy török fürdő romjait és egy, a Római Birodalom alatt épült vizvezeték rendszer maradványait.

   Alaa édesanyjánál vacsoráztunk. Megismerhettük testvéreit is és a sziriai konyha házi inyencségeit.




131.nap


   Ellátogattunk a Nemzeti Múzeumba, ahol több, olyan történelmi értéket őriznek, melyet valahol máshol, pl. az iraki határ közelében fekvő Mári városában ástak ki. Egy egész sirkamrát költöztettek igy át a fővárosba.

   Kibuszoztunk a város szélére, ahonnan egy öreg terepjáróval vittek el minket Dmeirig. Egy autószerelő műhellyel szemben álltunk fuvarra éhesen, mikor egy férfi jött át hozzánk. Váltottunk pár szót, majd Osama meghivott minket a házába.

   A vendégszobában telepedtünk le. Középen boltiv támasztotta alá a kb. 400 éves ház plafonját. A falak -mint oly' sok sziriai és libanoni otthonban- csupaszon védelmezték a helységet. Csak két személy képe lógott a bejárattal szemközt, az autóbalesetben elhunyt testvér, ill. az egykori családfő, Osama édesapjának fotója. A padlót puha szőnyeg boritotta, a falaknál a matracszerű ülőalkalmatossággal.




   Bár az éjszakát is itt töltöttük, a család egyetlen hölgytagjával sem találkoztunk. Úgy tünt, gondosan vigyáznak rá, hogy ne is lássuk őket. Ha kikéredzkedtünk a mellékhelységbe, Osama kisért oda minket, hangosan, előre jelezve a ház másik felének, hogy jövünk. Sok barát és férfi családtag megfordult aznap nála. Őket felállva, kézfogással üdvözöltük, majd ált. Jelezték, hogy üljünk csak le. Az egyetlen női vendég egy angol tanár nő volt, akitől megtudtuk, hogy Osamáék kamionsofőrök, és kamionjaikkal szinte az összes arab országba járnak. Kérdésünkre az iraki fuvarokat biztonságosnak irták le, bár ott este 6-tól reggel 6-ig amerikai védelem alatt rostokolnak az út szélén -csak nappal vezethetnek.

   Az eddig tapasztaltakkal ellentétben itt egy pohár kisérte a vizeskancsót. Osama teletöltötte a poharat, odanyújtotta nekem, várt, mig megiszom, majd újra teletöltötte, s ha én már nem kértem többet, a mellettem ülőnek nyújtotta. S igy járt körbe a pohár. Eddig inkább azt vettük észre Libanonban és Sziriában is, hogy még az üvegből is úgy isznak, hogy nem érnek hozzá a szájukkal, nemhogy egy pohárból mindenki.

   A titkolt hölgyek jóvoltából megebédeltünk, majd Osamáék megmutatták a város büszkeségét, egy öreg templomot, a rómaiak hagyatékát. Már zárva volt, mire odaértünk, de egy telefon, és már jött is egy barát a kulccsal.




   Visszatérve a házba, elindult a kártyaest. Eleinte mi is játszottunk, majd -gondolom- megunták lassúságunkat, s mondták, hogy figyeljük, megmutatják, hogyan is kell ezt. Mindenesetre a hangulat remek volt. Néha majd egymásnak estek a kártyázók, de ezek a viták mindig nevetésbe fulladtak.

   Közben újabb családtag érkezett, Mohamed, aki beszélt angolul. Újságiróként hivatalos volt a napokban, Damaszkuszban megrendezett Film Fesztiválra. Meghivott minket is.



132.nap


   Eredeti terünk az volt, hogy együtt felmegyünk Palmyraig, majd onnan Kenneth keletnek, Libanon felé indul, én pedig északnak Törökország felé. Végül Kenneth az eredeti terv szerint Palmyra, majd Libanon felé indult, én pedig visszastoppoltam Damaszkuszba.




   Ott ültünk az út szélén. Osama egy barátja, aki ott dolgozott egy kis boltban, mondta, hogy segit fuvart szerezni. Jelenléte -akármennyire is hálásak voltunk a segitségéért- azokban a percekben inkább zavaró volt. Megköszöntük jóságát és mondtuk, hogy elindulunk gyalog.

   Se Kenneth, sem én nem vagyunk mesterei a búcsúzkodásnak. Az ember ki-kinyög valamit, de nem igazán ura a helyzetnek. Megöleltük egymást, majd ő jobbra indult, én balra. 100 méter után megállt nekem egy autó. Beszálltam. Az ablakon kihajolva még láttam társam álló alakját lejjebb, az út másik oldalán. Intettünk egymásnak.

   Aznap éjjel még jött egy üzenet Danieltől, hogy Kenneth biztonságban megérkezett Tripoliba.



Categories: Magyarul, Sziria, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

1 Comment

Reply Julcsi
3:13 AM on November 16, 2009 
Remélem, nemsokára újra együtt mentek tovább... Drukkolok Nektek!