Journal - Napló

126.nap Hezbollah-s bucsu Libanontol (8.)

Posted on November 7, 2009 at 5:55 PM

  

   A Boi Branco-n végül nem kaptunk munkát, s ugyan az elsőtiszt ajánlott egy másik hajót, ahova kerestek embert, lemondtunk arról, hogy hajóval folytassuk, azaz folytassam az utat. Mivel könnyen előfordulhat, hogy Kenneth néhány hét után elindul utánam, úgy döntöttünk, hogy szárazföldön megyek tovább. Így könnyebben utól tud majd érni.

   Bár Talallal kétszer is kihajóztunk a tengerre, Ciprusig végül nem mentünk el.

   Mivel az iráni nagykövetségtől továbbra sem érkezett válasz, így online is beadtam a vizumkérelmemet, amire néhány napon belül rábólintottak. Kaptam egy kódot, mellyel a török Erzerum városában átvehetem majd az iráni vizumot.




 

 

126.nap


 

   Reggel elindultam, hogy elbúcsúzzak Sousoutól és a sziriai büféstől.

   A „randi” után -bár azóta is többször vettem nála süteményt- azt hittem, hogy Sousou talán félreértette a meghivást, de a búcsú atmoszférája számomra azt igazolta, hogy nem. Valószinüleg sosem tudom meg, hogy a rokonszenve nekem szólt-e, vagy a világnak, melyet az ő szemében képviselek.

   Bár jöttek-mentek a vásárlók, voltak percek, mikor csak ketten voltunk az üzletben. Friss péksüteménnyel kinált, egy barátnője csinált rólunk egy fotót, egy arra járó „kávés ember” jóvoltából pedig kávéztunk is.

   A székén ült a pult mögött, s mikor mondtam, hogy merre indulok tovább, mosolyogva kérdezte, hogy velem jöhet-e? Jellemző volt az atmoszférára, hogy ugyan arabul kérdezte, szinte gesztikuláció nélkül, mégis megértettem. Mutattam, hogy majd belebújik a hátizsákomba és magammal viszem. Nevettünk. Hátraszaladt a táskájához. Egy karkötővel és egy „kék szemmel” tért vissza, mely kő jellemzően a gondviselést szimbolizálja, balszerencsétől való védelmet jelent. Akaratlanul is megöleltem. Kissé zavarba jött, de ugyanazzal a lendülettel egy csókot nyomott az arcomra.




   Sziriai barátunktól is búcsút vettem és visszamentem az irodába. Kenneth leszaladt egy internetkávézóba, hogy megnézze, mely városokon megyünk majd keresztül. Ledőltem a kanapéra és pár percig átadtam magam a képzelgéseimnek. ...Hogy feladom az utazást, „elrablom” a lányt, „kiszabaditom a torony fogságából” és boldogan élünk... A karkötőn még érezni lehetett a parfümjét.

   Bár tudtam, hogy az érzelmek uraltak, sőt még most is azok irányitanak, mikor erről irok, dehát miért ne engedje el magát az ember? Egy kicsit.

   Kennethet már összepakolva, útrakészen fogadtam.

   Danieltől is búcsút vettem. A Libanonban töltött 2 hónapunk alatt szinte mindennap találkoztunk, gyakran munkaidőn kívül is. Többször jártunk a szüleinél, voltunk kosarazni, és gyakran órákig beszélgettünk, vitatkoztunk egy-egy kérdésről a Bibliával, Jehova tanúival kapcsolatban.




   Talal is sok szerencsét kivánva rázta meg a kezem. Döntésünket -hogy Kennethtel egy időre különválunk, így mindkét „projektünk” futni tud- megértette és támogatta. Kennethet visszavárta és bizalmáról biztositotta a munkájával kapcsolatban. Kérdezte, hogy merre indulok. Mondtam, hogy Szirián át Törökországba, onnan pedig vagy Grúzia, vagy Irán, vagy... ki tudja? „Vagy vissza Libanonba”-mondta mosolyogva, jelezve, hogy a jövőben is szívesen lát.





 

   Kibuszoztunk a városból a hegyeken át a sziriai határhoz vezető úthoz, majd kiraktuk a hüvelykujjainkat. Néhány rövidebb fuvarral már 1000 méter fölé jutottunk a hegyi utakon. A kis városkák már kihaltak, az emberek nagy része lemenekült a tengerhez a téli időszakra. A levegő érezhetően hidegebb lett. Plusz réteg ruhákkal épp egy lakott részen vágtunk át gyalog, mikor egy teherautó lelassitott melletünk, s a a sofőr -videókamerával a kezében- intett, hogy szálljunk be.




   Egészen 3000 méteres magasságig kapaszkodtunk a héttonnással. A hegyeket eső- és viharfelhők tették még varázslatosabbá, s kopárságukat csak egy, hirtelen felbukkanó cédruserdő tagadta. A jármű szikár sofőre is buzgón kamerázott. Nemegyszer megállva és kiszállva örökitettük meg a látványt.




   Már sötétben ereszkedtünk le a hegység másik oldalán, s elérve egy lakott részt -bár a kommunikációnk igencsak foghijas volt útközben- meghivást kaptunk „hegyi kalauzunk” otthonába.

   Belépve az ajtón gyermeksereg fogadott az előtérben, s a falon a Hezbollah vezetőinek arcképe. Míg a nappaliban leraktuk a cuccainkat, a vendégségben lévő gyerekek sorra elbúcsúztak és édesanyjuk vezetésével hazaindultak. Mikor átmentünk a meleg konyhába, már csak a család és mi voltunk jelen. Az Apa, az Anya, két 20 év és egy 10 év körüli lányuk, ill. egy, alig pár hónapos kisbaba.




   A konyha padlóját vastag szőnyeg boritotta, a konyhabútorokkal szemben lévő sarokban hosszan elfekvő, alacsony, háttámlás matracok, előttük olajkályha.

   Hamarosan gazdagon teritett asztal mellett ültünk mindannyian. A a nagy pitakenyerekből kisebb darabkákat szakitva, ezeket evőeszközként használva élvezhettük a libanoni házi koszt sokszinűségét. Volt ott kétféle sajt, retek, rántotta, kályhán piritott krumpli, hússal töltött „tésztakúpok”, rizzsel és fűszerekkel töltött, savanyitott cukkini, homosz (csicseriborsó;), joghurt, olivabogyó, fügekompót és sárgabarack lekvár.




   A hangulat pedig oly' családias és könnyed volt, mintha régi ismerősök lettünk volna. Vizipipázva, teázgatva, kávézgatva a vacsora után még 4 órán keresztül folyt a „móka”. A két nagyobb lány által ismert néhány angol, és az általunk ismert néhány arab szó mellett térképekkel, arab-francia     szótárral és egy angol-arab útiszótár segitségével kommunikáltunk. Megnéztük a hegyi videókat, „Ki nevet a végén”-hez hasonló társasjátékot játszottunk dobókocka helyett 6 kagylóval.

   Az Anya és lányai egymást ugratták, az Apa vizes kezével felesége orrára paskolt és vigyorgott. Nevettünk és nevettünk. Az iszlám családon belüli szabályok jelenléte oly' természetes volt, hogy -betartva őket, de- elfelejtődtek.




   A legidősebb lány büszkén mesélte, hogy a Hezbollah tagja, hogy katonáik milyen bátran verték vissza az izraeli támadásokat. A 120 km-es távolságban becsapódó bombákat is lehetett hallani. Mutatta, hogy a mai napig rendszeresen izraeli gépek kémkednek a libanoni légtérben.

   Két hatalmas ágyat vetettek meg nekünk éjszakára -a saját ágyukat. Ők maguk pedig a nappali kanapéin aludtak. Mikor a hátizsákomért akartam menni, be sem engedtek a már „női” részleggé átalakitott, hideg szobába. Az Apa mutatta, hogy a cuccainkat átrakták a „mi” szobánkba. Hatalmas, súlyos takarók alatt merültünk álomba.

   Másnap még együtt reggeliztünk, majd az Apa kivitt minket a főútra. Két fuvarral elértük a sziriai határt, s vizumot váltva beléptünk „Asszad földjére”.



 

 

Categories: Magyarul, Libanon, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

1 Comment

Reply wolala
12:27 AM on November 9, 2009 
Hmmmm. :) Több nem telik(, mindjárt eldőlök olyan fáradt vagyok.) C' est la vie. Pussz.