Journal - Napló

117.nap Randi (Libanon 5.)

Posted on October 22, 2009 at 9:20 AM

 


 

   Sousou egy közeli, leginkább édes pékárukat kináló üzletben dolgozott. Elragadó mosolya napról napra visszacsábitott, hogy végigpróbáljuk a libanoni süteményeket. A kommunikáció sokáig pusztán mosollyal, ill. megfelelő számú ujj felmutatásával zajlott (hogy melyik sütiből mennyit kérek), míg egy este a főnöke is jelen volt, aki beszélt angolul.

   „Sziriai” törzshelyünknél vártam az illatos, sajtos mankoushra, mikor a közvetlen szomszédságban álló süteményes pulttól integetve rám köszönt Sousou. Átmentem hozzá, ahol a főnöke (40 körüli hölgy) beszédbe elegyedett velem. Sousou számára is forditott, így tudtam meg, hogy a lány (is)... „rokonszenvezik” velem. Miután megtudták, mi járatban vagyok Libanonban, hogy épp mivel „foglalatoskodom”, elkérték a számomat, hogy néha megkérdezhessék, jól vagyok-e.




   Másnap azzal a szándékkal léptem be az üzletbe, hogy meghivom Sousout egy kávéra. Senki más nem volt jelen, aki segithetett volna a kommunikációban, így előkaptam egy kis noteszt, gyorsan lerajzoltam egy asztalt két kávéscsészével, két székkel, rajtuk két pálcikaemberrel (egy hosszú- és egy rövidhajúval), majd felmutattam neki, kérdő arckifejezést mellékelve az akcióhoz. Úgy tünt, megértette, s a válasz mosolygós bólogatás volt.

   Arab szókincsemre hagyatkozva, megkérdeztem, hogy „mikor?” Kérdőn jelezte, hogy nem tudja, hogy adja tudtomra az időpontot. A mobilomon behoztam a naptárat és odanyújtottam neki, mire hevesen bólogatott. Kérdőn magam elé mutattam, hogy „ma?”. Megrázta a fejét, s angolul mondta, hogy „holnap”. „Hánykor?”-kérdeztem ujjammal a karórámon körözve. 5 ujját felmutatva jelezte az időpontot. Köröket irtam le a levegőben az utca felé tekintgetve, mire mutatta, hogy itt, ezen a helyen, azaz az üzletben találkozzunk. Azért végül vettem pár sütit is.

   Másnap délután 5 órakkor egyetlen, de még egész jó állapotban lévő hosszúnadrágomban és egy rövidujjú ingben jelentem meg nála. Láthatóan dolgozott és kedvesen behivott az üzletbe. Egy úr is belépett utánam és angolul kérdezte, hogy segithet-e, mit akarok venni? Elkezdtem mondani, hogy most semmit, nem ezért vagyok itt, mire megkérdezte, hogy le akarok-e ülni hozzá, s a járdára mutatott, ahol egy műanyag szék állt. Azt hittem, hogy az apával állok szemben. Sousoutól kaptam egy széket, majd letelepedtünk a járdán.




   Az elkövetkezendő másfél órában vele beszélgettem, Sousou addig kiszolgálta a vásárlókat, ill. más hölgyek társaságában láthatóan rólunk beszélgetett és nevetgélt.

   Mint az hamar kiderült, Sousou nagybácsijával álltam (ill. ültem) szemben. Kérdezte, hogy mit csinálok Libanonban, mivel foglalkozom, van-e feleségem vagy barátnőm, van-e pénzem, vagy a családom gazdag és támogat, hogy meddig maradok itt és hogy libanoni nőt szeretnék-e feleségül venni. Megtudtam, hogy éveket élt Kanadában, a világ számos országában vannak üzleti érdekeltségei, 27 boltja van Tripoliban és hogy Sousou férjnél van és nemsokára gyermeke fog születni. Kedvesen, de tekintélyt parancsolóan beszélt.

   ...Mesélt a libanoni iszlám kultúráról, mely bár szabadabb gondolkozású, mint pl. a szaud-arábiai, de mégiscsak sokban különbözik az európai(ak)tól. Míg nálunk, mikor egy nő nem szűzen megy férjhez, mondhatja, hogy régebben szerelmes volt egy másik férfiba, s ezért nem érintetlen. Nem probléma. Ám az iszlám vallású Tripoliban a nők megőrzik szüzességüket a házasságkötés utánra, kivétel nélkül.




   Mint elmondta, a libanoni emberek szinte minden után (áram, tévé, biztositás stb.) két számlát fizetnek. Az elektromos áramért pl. fizetnek az államnak, ill. a helyi aggregátort üzemeltető személynek is, aki az állami áramszünetek idején (napi 4-6 óra) nyújt szolgáltatást. Fizetnek az oktatásért is, s ha az embernek nincs pénze, vagy nagy hatalmú politikus ismerőse, az egészségügyi ellátásból is kimarad. Hogy mi tartja mégis életben az embereket a 3-4milliós Libanonban? Annak a 17 millió libanoninak a rendszeres támogatása, akik a világ más országaiban élve (ált. sikeres üzletemberként) sem feledkeznek meg a családjukról. Egy libanoni apa, havi kb. 200 dollárt keresve csak úgy tud boldogulni, hogy pl. 5 fia, vagy más közeli, külföldön élő, dolgozó rokona 100-100 dollárral még plusszban támogatja minden hónapban.




   Ő maga 6 évet töltött Kanadában. Ebből 3 évet, heti 110 órás, kemény munkával. Majd hazajött, nyitott egy kis üzletet. Majd még egyet. Majd egy harmadikat, s így tovább. Ma már, csak Tripoliban 27 üzlete van.

   „Majd talán többször is beszélgetünk így, jó embernek ismerlek meg, s talán meghivlak a házamba egy kávéra. Talán majd dolgozhatnál az új kávézómban (melyet nemsokára a süteményes és a sziriai mankoushos üzlet helyén nyit meg). Talán. Majd meglátjuk.”...


 

   Mikor a „randevúra” igyekeztem, sokmindenre fel voltam készülve. Talán ott lesznek Sousou szülei és testvérei, hogy a közelből vigyázzák a találka „megfelelő”menetét. Talán -bár mondtam nekik- mégsem világos számára/számukra, hogy én nemsokára tovább utazok, s mikor ezt megtudják, lefújják a dolgot, netán rossz szemmel néznek majd rám. Talán félreértettük egymást és csak egy szék vár majd ott, hogy kivételesen a helyszinen fogyasszam el a vásárolt süteményeket. S még sok talán.

   De hogy Sousou férjnél van, s én -ahelyett, hogy a család ellenségévé válnék- a sokat látott nagybátyjával kötök tanulságos és baráti ismerettséget, arra nem gondoltam.



 

 

Categories: Magyarul, Libanon, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

1 Comment

Reply Julcsi
8:21 AM on October 24, 2009 
na és aztán mi történt..?
ez nem ér, olyan vagy, mint egy szappanopera, egy hetet kell várni a folytatásra? :)
Örülök, hogy jól vagytok.
Puszi mindkettőtöknek