KEPESITA

   Már a libanoni határ átlépése előtt a fejünkbe vettük, hogy megpróbálunk feljutni egy

hajóra. Nem mi lettünk volna az elsők, akik munkával fizetve a fuvarért, egy hatalmas

teherszállitó hajón utazhatnak. E-mailekkel és telefonokkal nem jutottunk előbbre, így két

nap is átmentünk Tripoliból a fővárosba és személyesen „nyomoztunk” az ügy érdekében.

    Az első alkalommal célunk a kikötőbe való bejutás, ill. a kapitányokkal való

kapcsolatfelvétel volt. Elszántan, mint aki tudja, hogy mit csinál és hova megy, próbáltunk

meg „áttörni” a katonák által felügyelt főbejáraton. Persze megállitottak. Mikor

elmagyaráztuk, hogy munkát keresünk és szeretnénk kapcsolatba lépni kapitányokkal, megtudni, melyik hajó merre tart, egy közeli kis irodába küldtek, ahol engedélyt kaphattunk (volna) a bejutáshoz. Persze nem kaptunk. Ehelyett különböző teherszállitással foglalkozó

ügynökségekhez küldtek minket, melyek közül a legtöbben egy kikötő-közeli, nagyobb épületben székeltek.

  Remek némafilmet lehetett volna forgatni rólunk, amint az emeletek között rohangálunk fel

s alá, ügynökségről ügynökségre. Bárkivel beszéltünk, egy másik irodába irányitott, ahol már

vagy jártunk, vagy ahonnan pedig egy harmadik helyre küldtek tovább. Miután sikertelenül

„kivégeztük” az egész épületet, elindultunk, hogy felkeressünk két másik irodát is pár

utcával arrébb. Néhány száz méter után a kikötő egy másik bejáratába botlottunk, mely

szintén őrizve volt, de gondoltuk, azért megpróbáljuk. El se mondhattuk rendesen, hogy mit

szeretnénk, az őr intett, hogy mehetünk. El se hittük, de benn voltunk!

   Konténerek és kamionok labirintusában tekeregtünk, míg ki nem jutottunk a mólókhoz. Kb.

15 nagyobb, teherszállitó hajó volt a kikötőben -mindnél megfordultunk. Legtöbbjük Sziriába

ill. Egyiptomba tartott. Egyikük többtonnás köveket szállitott, a másik gabonát, a harmadik

vashálót, a legnagyobbat épp autókkal töltötték fel és Panama volt az úticél. Legtöbbször

nem tudtunk beszélni a kapitánnyal, de mindenhol meghallgatott valaki, még ha a végén

sajnálozva el is utasitották az „ajánlatunkat”.

   A második legnagyobb hajó viszont reményt ébresztett bennünk. Épp folyt rajta a munka,

bizonyos részeket renováltak. Bejutva a hajótestbe, több szinten karámok sokaságát láttuk.

Élő állatokat szállitottak Dél-Amerikából. A kapitány meghallgatott, majd egy másik, magas

pozicióban dolgozó emberéhez irányitott. Eddigi hajós tapasztalataink megosztása vele,

feltehetően nem növelte az esélyeinket, ám farmos (mindketten dolgoztunk már farmon,

állatokkal) múltunk hallatán elgondolkodott, s végül megadta a számát, hogy hivjuk fel 3-4

nap múlva.

    Még felkerestük a maradék hajókat, de mikor kiléptünk a kikötő kapuján, pusztán a dél-

amerikai hajó maradt egyetlen esélyes fuvarnak.

   Harmadnapon hiába tárcsáztuk a megadott számot, ki se csöngött. Nem libanoni szám volt,

de országhivószám se tartozott hozzá. Amúgy is el kellett mennünk Bejrútba a rendőrségre,

így miután megtudtuk, hogy nem probléma a lejárt vizumunk, majd fizetünk az újért, mikor

elhagyjuk az országot, ismét a kikötő felé vettük az irányt.

   Ahol a múltkor bejutottunk, most nem engedtek be. A főbejáratnál egyenlőre meg sem

akartuk próbálni, hiszen a rendelkezésünkre álló információ csak egy rossz telefonszám volt.

Se a hajó, se a kapitány nevét nem tudtuk. Kennethnek hirtelen ötlete támadt, miként

tudhatnánk meg legalább a hajó nevét. Feljutva egy kikötő-közeli, magas épület tetejére,

lefényképezve a hajót, majd felnagyitva a képet olvashatóvá vált a név: Boi Branco.

    A hajón kapott cetlire, amin a telefonszám volt, felirtuk a nevet is, így némi reménnyel

közelitettünk a főbejárathoz. Egy fiatal katona az oldalunkra állt, ám hiába beszélt a

felettesével, az nem adott engedélyt a belépésre. Egy másik tiszt is próbált segiteni,

mondta, hogy várjunk két percet, mindjárt visszajön. 20 perc múltán még se hire, se hamva

nem volt. Találkoztunk viszont egy másik úrral, akivel 3 napja is összefutottunk az egyik

hajónál. Mutatta, hogy kövessük, segit bejutnunk. Kenneth vele ment, én a kapunál maradtam,

hátha mégis felbukkan a tiszt.

   A fiatal katona többször is megpróbált beszélni a feletteseivel az ügyünk érdekében, de

mindahányszor elutasitották. Kenneth közben beszélt egy  bolt vezetőjével, aki csöveket

adott el a Boi Branco vezetőinek, lévén a hajón felújitások zajlottak. Telefonon beszélt az

ügynökséggel is, majd elindult, hogy személyesen keresse fel az ügynököt. Kb. 2 óra

várakozás után ismét odaléptem a őrökhöz, s mutattam, hogy ott hagyom náluk a táskámat és az útlevelemet -mindent, csak engedjenek be 10 percre. A fiatalabb mutatta, hogy ő beengedne, de a felettesével kell ezt megbeszélnem. Odafordultam hát a tiszthez, akit azonban abban a pillanatban elhivtak a kaputól. Egy másik tiszthez fordultunk, immár együtt a fiatal őrrel. Egy civil ruhát viselő úr is bekapcsolódott, s addig-addig győzködtük a tisztet, míg az végül rábólintott az ajánlatomra. Odaadtam a táskámat, az irataimat, és egy pont arra járó

katona még el is vitt autóval a hajóhoz.

   A első alkalommal gyakorlatilag illegálisan voltunk benn, így nem akartunk feltűnést

kelteni a kameráinkkal. Másodjára pedig mindenemet le kellett adnom a kapunál...

   Felkapaszkodtam a hajótest oldalán leengedett, hosszú lépcsőn, de addig nem léptem a

fedélzetre, míg valaki a hajóról erre engedélyt nem adott. Mint kiderült, a kapitány is és

első tisztje is odahaza, Sziriában van. A Ramadánt követő háromnapos ünnep után jönnek

vissza, és a hajó -a felújitás sebességétől függően- 10-14 nap múlva indul vissza Dél-

Amerikába. A másodtiszt megadta a számát, hogy hivjuk fel az ünnepek után.

   Kenneth már nem találta benn az ügynököt, de így is volt mit ünnepelnünk, hiszen volt egy

telefonszámunk egy névvel -ráaadásul egy libanoni telefonszám! Késő estig a fővárosban

maradtunk, így csak hajnalra értünk vissza stoppal Tripoliba. A kis kávézó, ahova leadtuk

utunk előtt az iroda kulcsát Daniel részére, már zárva volt. Felmentünk az épület legfelső

emeletére, majd két, nagy gipszkarton-lapon álomba merültünk.