Journal - Napló

70. es 74.nap Bejruti hajovadaszat (Libanon 3.)

Posted on September 29, 2009 at 4:00 AM

  

   Már a libanoni határ átlépése előtt a fejünkbe vettük, hogy megpróbálunk feljutni egy

 

hajóra. Nem mi lettünk volna az elsők, akik munkával fizetve a fuvarért, egy hatalmas

 

teherszállitó hajón utazhatnak. E-mailekkel és telefonokkal nem jutottunk előbbre, így két

 

nap is átmentünk Tripoliból a fővárosba és személyesen „nyomoztunk” az ügy érdekében.

    Az első alkalommal célunk a kikötőbe való bejutás, ill. a kapitányokkal való

 

kapcsolatfelvétel volt. Elszántan, mint aki tudja, hogy mit csinál és hova megy, próbáltunk

 

meg „áttörni” a katonák által felügyelt főbejáraton. Persze megállitottak. Mikor

 

elmagyaráztuk, hogy munkát keresünk és szeretnénk kapcsolatba lépni kapitányokkal, megtudni, melyik hajó merre tart, egy közeli kis irodába küldtek, ahol engedélyt kaphattunk (volna) a bejutáshoz. Persze nem kaptunk. Ehelyett különböző teherszállitással foglalkozó

 

ügynökségekhez küldtek minket, melyek közül a legtöbben egy kikötő-közeli, nagyobb épületben székeltek.

  

  

  Remek némafilmet lehetett volna forgatni rólunk, amint az emeletek között rohangálunk fel

 

s alá, ügynökségről ügynökségre. Bárkivel beszéltünk, egy másik irodába irányitott, ahol már

 

vagy jártunk, vagy ahonnan pedig egy harmadik helyre küldtek tovább. Miután sikertelenül

 

„kivégeztük” az egész épületet, elindultunk, hogy felkeressünk két másik irodát is pár

 

utcával arrébb. Néhány száz méter után a kikötő egy másik bejáratába botlottunk, mely

 

szintén őrizve volt, de gondoltuk, azért megpróbáljuk. El se mondhattuk rendesen, hogy mit

 

szeretnénk, az őr intett, hogy mehetünk. El se hittük, de benn voltunk!

   Konténerek és kamionok labirintusában tekeregtünk, míg ki nem jutottunk a mólókhoz. Kb.

 

15 nagyobb, teherszállitó hajó volt a kikötőben -mindnél megfordultunk. Legtöbbjük Sziriába

 

ill. Egyiptomba tartott. Egyikük többtonnás köveket szállitott, a másik gabonát, a harmadik

 

vashálót, a legnagyobbat épp autókkal töltötték fel és Panama volt az úticél. Legtöbbször

 

nem tudtunk beszélni a kapitánnyal, de mindenhol meghallgatott valaki, még ha a végén

 

sajnálozva el is utasitották az „ajánlatunkat”.




   A második legnagyobb hajó viszont reményt ébresztett bennünk. Épp folyt rajta a munka,

 

bizonyos részeket renováltak. Bejutva a hajótestbe, több szinten karámok sokaságát láttuk.

 

Élő állatokat szállitottak Dél-Amerikából. A kapitány meghallgatott, majd egy másik, magas

 

pozicióban dolgozó emberéhez irányitott. Eddigi hajós tapasztalataink megosztása vele,

 

feltehetően nem növelte az esélyeinket, ám farmos (mindketten dolgoztunk már farmon,

 

állatokkal) múltunk hallatán elgondolkodott, s végül megadta a számát, hogy hivjuk fel 3-4

 

nap múlva.

    Még felkerestük a maradék hajókat, de mikor kiléptünk a kikötő kapuján, pusztán a dél-

 

amerikai hajó maradt egyetlen esélyes fuvarnak.

 

   Harmadnapon hiába tárcsáztuk a megadott számot, ki se csöngött. Nem libanoni szám volt,

 

de országhivószám se tartozott hozzá. Amúgy is el kellett mennünk Bejrútba a rendőrségre,

 

így miután megtudtuk, hogy nem probléma a lejárt vizumunk, majd fizetünk az újért, mikor

 

elhagyjuk az országot, ismét a kikötő felé vettük az irányt.

   Ahol a múltkor bejutottunk, most nem engedtek be. A főbejáratnál egyenlőre meg sem

 

akartuk próbálni, hiszen a rendelkezésünkre álló információ csak egy rossz telefonszám volt.

 

Se a hajó, se a kapitány nevét nem tudtuk. Kennethnek hirtelen ötlete támadt, miként

 

tudhatnánk meg legalább a hajó nevét. Feljutva egy kikötő-közeli, magas épület tetejére,

 

lefényképezve a hajót, majd felnagyitva a képet olvashatóvá vált a név: Boi Branco.




    A hajón kapott cetlire, amin a telefonszám volt, felirtuk a nevet is, így némi reménnyel

 

közelitettünk a főbejárathoz. Egy fiatal katona az oldalunkra állt, ám hiába beszélt a

 

felettesével, az nem adott engedélyt a belépésre. Egy másik tiszt is próbált segiteni,

 

mondta, hogy várjunk két percet, mindjárt visszajön. 20 perc múltán még se hire, se hamva

 

nem volt. Találkoztunk viszont egy másik úrral, akivel 3 napja is összefutottunk az egyik

 

hajónál. Mutatta, hogy kövessük, segit bejutnunk. Kenneth vele ment, én a kapunál maradtam,

 

hátha mégis felbukkan a tiszt.

   A fiatal katona többször is megpróbált beszélni a feletteseivel az ügyünk érdekében, de

 

mindahányszor elutasitották. Kenneth közben beszélt egy  bolt vezetőjével, aki csöveket

 

adott el a Boi Branco vezetőinek, lévén a hajón felújitások zajlottak. Telefonon beszélt az

 

ügynökséggel is, majd elindult, hogy személyesen keresse fel az ügynököt. Kb. 2 óra

 

várakozás után ismét odaléptem a őrökhöz, s mutattam, hogy ott hagyom náluk a táskámat és az útlevelemet -mindent, csak engedjenek be 10 percre. A fiatalabb mutatta, hogy ő beengedne, de a felettesével kell ezt megbeszélnem. Odafordultam hát a tiszthez, akit azonban abban a pillanatban elhivtak a kaputól. Egy másik tiszthez fordultunk, immár együtt a fiatal őrrel. Egy civil ruhát viselő úr is bekapcsolódott, s addig-addig győzködtük a tisztet, míg az végül rábólintott az ajánlatomra. Odaadtam a táskámat, az irataimat, és egy pont arra járó

 

katona még el is vitt autóval a hajóhoz.

   A első alkalommal gyakorlatilag illegálisan voltunk benn, így nem akartunk feltűnést

 

kelteni a kameráinkkal. Másodjára pedig mindenemet le kellett adnom a kapunál...

   Felkapaszkodtam a hajótest oldalán leengedett, hosszú lépcsőn, de addig nem léptem a

 

fedélzetre, míg valaki a hajóról erre engedélyt nem adott. Mint kiderült, a kapitány is és

 

első tisztje is odahaza, Sziriában van. A Ramadánt követő háromnapos ünnep után jönnek

 

vissza, és a hajó -a felújitás sebességétől függően- 10-14 nap múlva indul vissza Dél-

 

Amerikába. A másodtiszt megadta a számát, hogy hivjuk fel az ünnepek után.

   Kenneth már nem találta benn az ügynököt, de így is volt mit ünnepelnünk, hiszen volt egy

 

telefonszámunk egy névvel -ráaadásul egy libanoni telefonszám! Késő estig a fővárosban

 

maradtunk, így csak hajnalra értünk vissza stoppal Tripoliba. A kis kávézó, ahova leadtuk

 

utunk előtt az iroda kulcsát Daniel részére, már zárva volt. Felmentünk az épület legfelső

 

emeletére, majd két, nagy gipszkarton-lapon álomba merültünk.



 


Categories: Magyarul, Libanon, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

3 Comments

Reply HoPpY
6:25 AM on September 30, 2009 
Sok sikert a hajóúthoz!! Ne adjátok fel!!! Én szurkolok ;)

Üdvözlettel HoPpY
Reply lala
1:51 AM on October 4, 2009 
Sok sikert. Vigyázzatok magatokra. Puszillak benneteket.
Reply Évike és Tamás
10:41 AM on October 15, 2009 
Sok szerencsét és kitartást!!!
Puszi Balogh Éva, és Gyovai Tamás