Journal - Napló

50-54.nap A kulcsszo: Ali (Torokorszag 3.)

Posted on September 4, 2009 at 12:35 PM

 

50-54.nap   A kulcsszó: Ali



 

50-52.nap


 

   Koradélután értük el Hatayt. Mielőtt tovább indultunk volna a tengerpart felé, a tűző Nap elöl beültünk egy teára egy kis kávézóba. Más vendég nem volt, csak a helyet üzemeltető anyuka és fiai, azok barátai. Egy intéssel áthivtak az asztalukhoz, hogy együtt együnk. Míg a lepényből, sült húsdarabkákból és a mentalevelekből szemezgettünk, ők egymás között beszélgettek. Mégsem éreztük magunkat kényelmetlenül. Természetes volt a légkör, szavak nélkül is.

   Néhány kisebb fuvarral elértük Samandag városkáját és rohantunk a vizbe. A stranddal párhuzamosan futott egy kis sétálóutca, kávézókkal, kisebb boltokkal szegélyezve. Mi estére a Kelebek ('pillangó') névre keresztelt, kényelmes fotelekkel és vizipipával csábitó kávézóban telepedtünk le. Hamar összebarátkoztunk a vezetővel, Ekremmel, s a következő másfél napban az ő és alkalmazottai vendégszeretetében fürödhettünk. Együtt ettünk, együtt aludtunk a kávézó kanapéin, vagy jártunk le fürödni a partra.




   Két éjszaka után -ugyan korán akartunk indulni, de- csak délután sikerült kiállnunk az út szélére, hogy a közeli nagyváros, Antakya felé stoppoljunk.



 

 

52-54.nap


 

   Antakyában ücsörögtünk egy park padján. Már besötétedett, mikor felbukkant Ali, könnyed szövetnadrágjában, piros pólójában, övtáskájával az oldalán és megszólitott minket. Beszélt kicsit angolul, váltottunk pár szót, majd meghivott magához. Felkaptuk a hátizsákjainkat és követtük. Ezzel beindult a gépezet.

   A közeli körforgalomnál felpattant a járdát az úttesttől elválasztó korlátra és végig egyensúlyozott a vagy 50 méteres, keskeny vason. „Minden reggel 15 km futás és ez!”-magyarázta. A végén kézenállásból félszaltóval ugrott le a járdára, keleti harcművész filmekből ismert hangokat hallatva, majd barátságosan üdvözölte a közelben álló rendőröket.




   Mondhattunk bármit, ő irányitott. Betértünk egy büfébe, ahol rizst és húst rendelt nekünk. „Én végeztem Ramadán-evés”-igy míg mi ettünk, ő az egyik pincér fiúval csináltatott rólunk egy fotót,  beugrott a szemközti boltba, beszélt a büfé vezetőjével és a szomszéd üzlet eladójával.

   Alit, a vizvezetékszerelőt mindenki ismerte Antakyában. Nagy város, de ő gondoskodott róla, hogy ismerjék.

   Megálltunk egy édességes pultnál és az eladó már pakolta is a különböző finomságokat egy zacskóba. „Nem probléma, nem probléma!”-és Ali addig ellenőrizte a csapokat.

   Néhány sarokkal arrébb begyömöszöltük magunkat egy autóba, és az „ismerős” elvitt minket Ali házához. „Nem probléma, nem taxi, nem pénz!”. Kihajolt az ablakon és szirénázó hangot hallatott, mire az előttünk lévő, lassúnak itélt autó félrehúzódott.

   Ledobtuk a zsákjainkat és bepattantunk az ő kocsijába, hogy megnézzük a világ egyik legősibb, keresztény templomát. Útközben befarolt egy dinnyeárus-sor elé, ahol görög- és sárgadinnyével kinálták „Ali barátait”. A kanyarokban kézifékezve, a piros lámpánál a sor élére törve, és szirénázva száguldottunk fel a hegyre, ahol Ali közvetlenül a Szent-Péter templom bejárata ellőtt parkolta le az autót. A üvöltő, török zenét, melyre táncolva és énekelve vezetett bekapcsolva hagyta és kinyitotta a kisbusz összes ajtaját.




   „Fel, fel! Alagút, alagút!”-és már mászott is felfelé a sziklafalon. Ismerve agyam reakcióját a magasságra, kb. 10 méter után visszafordultam. Ali és Kenneth eltünt a sötétben, én pedig visszamásztam a „koncert-autóhoz”. Kb. 20 perc múlva az úton gyalogoltak vissza.

   A hegy tele van szűk alagutakkal. Felmásztak az egyikhez, átkúsztak rajta, majd a másik oldalon le. „Minden reggel 15 km futás és ez!”-bepattantunk az autóba és visszarobogtunk a házához. Mire visszaértünk, az egyik dinnye megrepedt és a leve szétfolyt az autó padlóján. „Oh...”-egy rövid sóhaj, majd „Nem probléma!”-és becsapta az ajtót.

   Felesége és két gyermeke vidéken voltak, így csak hárman voltunk a lakásban, ahol rend és tisztaság uralkodott. „Mosakodás? Nem probléma!”-és Kenneth már fürdött is. „Internet? Nem probléma!”-és azon vettem észre magam, hogy a számitógépnél ülök.

   Csatlakoztunk Alihoz és 3 barátjához -egy taxisofőr, egy limuzin sofőr és ez hentes- a kertben. Először kávé volt az asztalon, majd édesség jött, végül mindenkinek egy-egy gyümölcsös tál és tea.

   Aludtunk, mint akit fejbe vágtak.

 

   Ali betartotta a Ramadánt, így ő már Napfelkelte előtt megreggelizett. A részünkre hatalmas asztalt teritett, mire felébredtünk. Kitartóan ettünk, de hiába -az étel mennyiségében nem sok változás volt észlelhető, mire végeztünk.

   Szirénázva mentünk vissza a templomhoz. Ali váltott pár szót az őrökkel, nevettek, s ingyen bemehettünk. „Ali – nem fizetni!” Megcsodáltuk a sziklafalba vájt, hatalmas oszlopokkal megerősitett, keretsztény gyülekező- és imahelyet, kőtrónját és tömör kőasztalát, majd Ali és Kenneth újra megmászták a sziklafalat.




   Egy ortodox templomot is „látnunk kellett”, de épp zárva volt, így a helyi múzeum meghóditására indultunk (útközben még áthajitott egy névjegykártyát a piros lámpnál melletünk álló autóba a nyitott ablakon keresztül). Hosszas vita az őrökkel és Ali elszontyolodva tudatta velünk, hogy fizetnünk kell a belépésért. De hogy ez a mi pénztárcánkat terhelje, azt már nem engedte. Sértődötten vizsgálgatta velünk a III. századi mozaikokat, melyek atléta-alakjai, bármerről is vettük szemügyre őket, pontosan a szemünkbe néztek.




   Estére megjött 11 éves kisfia és mi újbóli kerti összejövetel részesei lehettünk kávét, teát, gyümölcsöket izlelgetve.

   Másnap reggel újabb étel-rengeteg várt minket. Minél korábban el akartuk érni a sziriai határt, mert úgy tudtuk, hogy akár egy egész napba is telhet, mire vizumhoz jutunk. Összepakoltunk és Ali elindult velünk a város szélére. Közben megálltunk egy banknál, ahol a fia odaszaladt az automatához és pénzt vett ki, felszaladtunk a közeli dombok egyikére, ahol egy fát megmászva Ali „útravalót szüretelt” nekünk, végül fia magabiztosan visszavezette a kisbuszt egy forráshoz, ahol feltölthettük kulacsainkat.

   Ezalatt a két nap alatt minden nagyon gyorsan történt. De Ali ura volt a helyzetnek.

   Még aznap koradélután elértük a sziriai határt.



Categories: Magyarul, Törökország, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments