Journal - Napló

22-27.nap Albánia 2.

Posted on August 3, 2009 at 2:50 PM

 


22.nap



 

 

    Csak délután kezdtünk el kigyalogolni a fővárosból az Elbasan felé vezető úton. Az albán autóút épités „feje” vitt el egy darabon. 20 km kacskaringós hegyi út után váratlanul bukkan fel a város és egy hatalmas, nagyrészt kihalt gyártelep egy völgyben. Több ilyen, a kommunizmusban működő, de ma már elhagyatott gyár, gyár-rendszer található az országban. Mint megtudtuk, ilyen telepeken 1 euro/m2 éves áron lehet termeket, csarnokokat bérelni országszerte (törvény szabja meg). Milyen fantasztikus művésztelepeket lehetne kialakitani ezekben a „vasvillákban”!

   A következő fuvarral már elértük Beratot. Az öreg Merci sofőrje, a városba érve ráparancsolt a fiára, hogy vezessen minket körbe. Látszott a srácon, hogy nincs sok kedve az egészhez, úgyhogy csak ettünk gyorsan valamit, majd elköszöntünk tőle.

   Egy nagyobb kereszteződésnél álltunk egy lámpa alatt, mikor a szemközti házban lakó, 50-es éveit taposó Barti odajött hozzánk. Nevetett, hogy ilyenkor még fuvarra számitunk és meghivott a házába, ahol feleségével és két kisfiával élt.




   Közös nyelv hiján visszatértünk az alapokhoz a kommunikációban -közel 2 órán át beszélgettünk gügyögve, mint a kisbabák, hangutánzó szavakat használva, ill. rajzolva a kis asztallap körül, melyet kávéscsészék, gyümölcslevek, cukorkák varázsoltak háromdimenzióssá.



 

 

 

 

23.nap


 

 

   Délelőtt Barti megmutatta kis üzemét a városon kvül. Évekig dolgozott Görögországban és visszatérve házat épitett, ill. elinditotta kis vállalkozását. Konyhabútorba beépithető mosogatótálakat öntött, festett le, végül kartonba csomagolva bocsátotta útjukra őket. Régi csúzdákat, sérült lökháritókat olvasztott be, azaz újrahasznositásra épült a kis bolt. Egy darabig segédkeztünk nála, majd visszavitt a városba.




    Néhány kisebb fuvarral jutottunk el Corovodig, ahonnan gyalog akartunk átkelni a hegyeken a következő kis településig. A városból kifele menet gyerekek, kamaszok csapódtak hozzánk. Egyikükkel jobban összeismerkedtünk és a következő napokat vele, ill. az ő vezetése alatt töltöttük.

 

 

    Zim egy 17 éves, vékony testalkatú fiú. Édesapja házakat épit, édesanyja pedig egy kis kávézót vezet Corovodban. A várostól messzebb már csak ő és egy barátja, Mateo kisért minket. Megkérdezték, hogy nem akarunk-e úszni a folyóban. A tűző Nap, a forróság egyértelművé tett válaszunkat. Kis ösvényen, néhol sziklákon mászva vezettek le a kanyon aljába egy kis homokos-kavicsos részhez. Úgy döntöttünk, ott maradunk éjszakára. Zim is társult kis sátoros csapatunkhoz.

    Elkisértük a folyón kőrakásokkal csapdába csalt halakért és néhány, a kövek között fogott békával kiegészitve vacsorát készitettünk. Éjjelbe nyúlóan beszélgettünk a tűz mellett.




    …Elmesélte, hogy már egy éve nem látta a barátnőjét, aki ugyan albán születésű, de Görögországban él. Zim elvágyott Albániából, mely ország szerinte „halott”. Ezért még idén pár barátjával át fognak szökni a zöldhatáron görög földre. A 6 napos, hegyeken átvezető út után pedig tovább Olaszországba vagy Norvégiába megy tovább.

 

 

    Az albánok nagy része olasz tévécsatornákon nő fel, így szinte mindenki beszéli a „csizma nyelvét”. A déli részeken sokan a görögöt is. Alig találkoztunk olyan felnőttel, aki ne dolgozott volna már külföldön (Itália, Németország, Görögország,Spanyolország stb.).

 

 

   Éjfél felé a bokrok megelevenedtek a tábortüzünk körül. Kóbor kutyákra vagy kigyóra tippelve, Zim gondlkodás nélkül bevetette magát a sötétbe. Mindig követtük az ilyen akcióinál.  Az elsőnél egy teknősbékával tért vissza, a másodiknál pedig nevetve közölte, hogy ez csak egy tarantula volt. Öröm volt nézni (és megnyugtató;) bátor és otthonos mozdulatait a vadonban.



 

 

24.nap


 

 

    Hátizsákjainkat a bozótosba rejtve Zim és társai vezetésével a folyó mentén felfelé indultunk el, hogy bejárjuk a kanyont. 50-60méteres mélységben meneteltünk az olykor-olykor összeszűkülő, majd újra kiszélesedő mederben, a fejünk felett csodával határos módon a sziklafalban megkapaszkodó fák és bokrok árnyékában. Néhány km után már 3 kg hallal voltunk gazdagabbak a nyaranta rendszeresen újraépitett csapdáknak köszönhetően.




    Egy szűkebb szorosban Zim egyszer csak a falra mutatott és barátjával őrült rohanásba kezdett. Odapillantva még épp a látóterembe került az elröppenő kis sólyom. Cipőhöz szokott talpam „finnyásságát” szidva próbáltam tartani az iramot a köves mederben. A madár mintha beszorult volna a kanyonba, ide-odarepdesett ijedten. Egy alacsonyabb manővernél a fiúk által felfröcskölt viz a folyóba kényszeritette és ez már megpecsételte sorsát. Zim, kezében a madárral, büszkén és boldogan mondta, hogy majd eladja a zsákmányt, de az is lehet, hogy megtartja és magához szoktatja.




   Kennethtel bementek a városba eladni a halat. Az árából vett rakiával (pálinka), sós lisztben megsütött halakkal és egy köves szigeten rakott hatalmas tűzzel ünnepeltünk aznap éjjel. Kicsik, nagyok egyaránt cigarettázva, alkoholt és kávét fogyasztva, visszhangoktól és a sziklafalra vetődő óriási árnyékoktól kisérve táncoltak hajnalig.



 

 

 

 

25.nap


 

 

    Másnap reggelre a madár elpusztult. Félrehajtva tollazatát, nagyobb sebet találtunk rajta.

A napot Corovodban töltöttük. A tehenek ugyanúgy az utcakép részei, mint az autók, és még egy ilyen kis városkában is egymást érik a kávézók. Ellátogattunk Zim édesanyjához és hosszasan üldögéltünk az ernyők hűvösében. Megismerkedtünk néhány idősebb úrral.




   Egytől-egyig kalapban, egyik kezükben gyöngysorral játszadozva, a másikban botot tartva ücsörögtek egy asztal körül, ahova minket is áthivtak. „Vezérük” egy 92 éves háborús veterán, néhai tábornok volt, aki megjárta nem csak a 2. világháborút, de a jugoszláviai csatákat is. Nekünk ajándékozta gyöngysorát, mire mi neki adtuk a montenegrói söröspoharunkat.

    Estére visszamentünk a folyóhoz, ahol a helyi srácok 5-10méteres magasságból ugrálgattak a 2 méteres vizbe. Másnap neki akartunk vágni a hegyeknek nyugat felé, ám mikor Zim boldogan elújságolta, hogy barátnője Permetben van, így ő is oda készül egy hónapra, úgy döntöttünk, hogy együtt indulunk délnek Permet városába.

   Már „eltettük magunkat másnapra” a sátorban, mikor sorra megjelentek helyi barátaink, akikkel az előző napot együtt töltöttük. Gyümölccsel, paradicsommal, házisajttal búcsúztak el tőlünk.



 

 

 

 

26.nap


 

 

    Egy rövid fuvar után mindhárman egy kis hegyi katonai bázis közelében vártunk a következő autóra. A forgalom még gyérnek sem volt mondható ezen a köves-földes-poros úton. Megkértük Zimet, hogy kérdezze meg a katonákat, meglátogathatjuk-e őket malacokkal és kalasnyikovokkal diszitett fészkükben. Még a kapuig sem jutott el, mert vagy 5, a bázist mindenkitől mindenáron megvédeni kész kutyába botlott az odaúton.

    Egy könyörtelenül ránk zúduló birka csapat és kutya-testőreik végleg a környék elhagyására kényszeritettek minket. Az úton gyalogoltunk, mikor szembejött egy teherautó. Zim közbenjárásank hála, a sofőr megigérte, hogy mikor visszafelé jönnek, elvisznek minket.

Az árnyékban várakoztunk, mikor hatalmas dörrenést hallottunk. A kanyon felé rohantunk és egy hidról lepillantva 2 alakot láttunk a vizben gyalogolni. Dinamittal halásztak az alattunk közel 100méterre, magának utat vágó folyóban.




   A teherautó platóján, a forró vasba kapaszkodva, vigyorral az arcunkon zötykölődtünk célunk felé. Egy idő után elfogyott az aszfalt, de sofőrünk bátran folytatta útját a száraz, nagy kövek uralta folyómederben, néhol olyan meredek hegyoldalon is felküzdve a tonnákat, hogy az autósmagazinokban látott, nehéz terepen tesztelt terepjáróknak is meggyülne a baja vele. Épp egy ilyen részen volt a bázis, ahova a teherautó fáért igyekezett. Onnen gyalogolnunk kellett.

    Tűző Nap, 6 liter viz. 4 óra elteltével boldogan pihentettük meg szemünket egy terepjáron, mely Permetbe készült velünk egy kis hegyi falucskából. A gyaloglás bár fárasztó volt és a vizünk gyorsan fogyott, szépséges tájakon vitt keresztül. Egy-egy csúcsról körbetekintve hegyek végeláthatatlan birodalmát láthattuk, ahol a civilizáció csak néhol, tekervényes utacskák formájában jelentkeztek.



  

   A fuvarért fizetnünk kellett, de hogy mégis emellett döntöttünk, az azért volt, mert Zim nagyon nem ajánlotta az éjszakai utazást a rengeteg kóbor kutya miatt. Azután, hogy láttuk, milyen bátran kezeli a vadon veszélyeit, és hogy még ő sem indulna neki gyalog, jobbnak láttuk hallgatni rá.

    A gyalogút közepén, épp mikor egy árnyékos részre lehuppanva kapkodtunk levegőért, Zim magától értetődően közölte velünk, hogy igazából nem szerelmes a barátnőjébe, csak a lány teste vonzza. Kinomban már csak nevetni tudtam.

   Permetbe érve Zim felkereste ott élő nagymamáját, mi pedig sátorhely után néztünk. Így találkoztunk Edisonnal, aki meghivott minket egy „zene-cserélős” estre a szülei házába. A közelükben álló, félkész ház felső szintjén töltöttük az éjszakát.



 

 

 

 

27.nap


 

 

    Szálláshelyünkről ráláthattunk a városra. A tetők vizestankjaira, a parabolákra, a többi, még be nem fejezett ház vasbeton szerkezetére, a lehúzott redőnyökre, a teraszokon száradó ruhákra. A házakon túl pedig minden irányba fenséges hegyekbe ütközött a tekintetünk.

A folyómeder felől gyerekricsaj kúszott be az utcákba, melyek összességben egy tengerparti kis városka atmoszféráját árasztották magukból.




 

 

    A Permetet is átszelő folyó mentén haladtunk nyugatnak, észak-nyugatnak. Fier városába akartunk eljutni, ugyanis azt hallottuk, hogy ott van egy hatalmas, még az elbasani gyártelepnél is nagyobb, rozsdásodó üzem-komplex. Már célunk közelében stoppolva, egy holland rendszámú kisbusz állt meg előttünk. A két srác európai körúton volt.

Nemsokkal később lehajtottunk egy kis mellékútra, hogy egy leendő lakóház betonszerkezetének tetején töltsük az éjszakát, majd másnap együtt keressük fel a volt gyárat.

    …Egyikük elmesélte, hogy 1 évébe telt, de körbestoppolta Ausztráliát. Az észak-nyugati részen egy alkalommal igen felöntött a garatra és az úton megmarta egy kígyó. Annyira az alkohol hatása alatt volt, hogy el se jutott a tudatáig, ami történt. 1 hét múlva piros pöttyök lepték el a testét. A kórházban, az orvos kérdésére keresve a választ emlékezett csak vissza a marásra. Nagy szerencséje volt.




   Épp bújtunk be a hálózsákjainkba, mikor a szomszéd elindult felénk egy nagy mordállyal a vállán. Elmagyaráztuk neki, hogy turisták vagyunk és csak megaludnánk itt, így minden rendben volt. Még meg is ajándékozott minket egy üveg friss ivóvizzel és leült közénk a tetőn egy cigarettára.

    Az éjjel zseblámpafényre és kemény hangokra riadtunk fel. Két rendőr állt fölénk tornyosulva, pisztollyal a kezükben. Csak pár pillanatig volt feszült a helyzet, míg meg nem tudták, hogy turisták vagyunk és a szomszéd ház tulajdonosának beleegyezésével töltjük itt az éjszakát. Miközben az útleveleinket vizsgálták, harmadik társuk kommandózva-orditva rohant fel a lépcsőn, mintha társai segitségére kellene sietnie. Ezt is megúsztuk. Bocsánatot kérve távoztak, mi pedig újra befészkeltük magunkat hálózsákjainkba.


 

 

 

 

    Zimtől nem tudtunk elköszönni. Hiába kerestük, nem találtuk utolsó permeti napunkon. Megszerettük ezt a nyurga legényt, bizonytalan angolját, makacs, lázadó és őszinte természetét. Bár kisöccsét, Aleksandrot ő is keményen ugráltatta, ezt a legnagyobb szeretettel kisérve tette. A fiatalok közötti, koron alapuló hierarchia erősen él még. A kanyon-túra napjának reggelén néhány 6-8 éves kissrác érdeklődve közeledett a táborhelyünkhöz, de idősebb barátunk, Sokol medvenagyságúvá nőve, kemény szavakkal zavarta el őket. Bármerre jártunk, a kisebbek ki lettek túrva a székből, ha egy idősebb társuk akart leülni közénk. Kinyilvánitották nemtetszésüket, de mindig szótfogadtak. Tudták, hogy csak idő kérdése, és ők is urak lesznek.



 


Categories: Magyarul, Albánia, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments