Journal - Napló

15-19.nap Montenegró

Posted on July 27, 2009 at 9:20 AM

 

Montenegró


15.nap


 

 

    Még az éjjel átléptük a szerb határt és elkezdtünk stoppolni a határállomás közelében, ahol még volt közvilágitás. Persze pár perc múlva el lettünk zavarva, igy gyalog vágtunk neki a sötétben a 4 km-re lévő montenegrói határnak. Párszáz méter után belebotlottunk két úriemberbe és némi magyarázkodás után már autóban ülve közeledtünk az állomáshoz. Jótevőnk, egy nyugdijazott halszállitmány ellenőr nem elégedett meg azzal, hogy elvitt egy darabon. Addig kérdezősködött a barátainál egy közeli faluban, mig kézbe nem kapott egy kulcsot, ami egy folyóparti panzió ajtaját nyitotta. Zuhanyozhattunk és ágyban alhattunk az éjjel -egyedül az egész panzióban.




    Reggel óvatosan mentünk le a földszintre, mert hangokat hallottunk és nem tudtuk biztosan, hogy az ott dolgozók tudnak-e a jelenlétünkről. A két hölgy meglepődve nézett ránk, de nem ijedt meg, sőt kávét is kaptunk. Kilépve a teraszra láthattuk csak, hogy milyen szép helyre csöppentünk. Két kis hegyi folyócska, vagy egy folyó két ágának csatlakozásánál feküdt a panzió, erdőboritotta hegyekkel védelmezve körös-körül.

   Néhány kisebb fuvar után egy taxi-jelzésű, özönviz előtti autó állt meg a Podgorice-táblánk láttán. Ketten ültek benne. Mondtuk, mutattuk, hogy "no money", mire a sofőr legyintve, egyértelműen jelezve, hogy nem gond, felnyitotta a csomagtartót és biztatott, hogy dobjuk be a cuccainkat. A tengerparti Budva városába tartottak, ami nekünk is tökéletesen megfelelt.

    Hosszú út volt, kommunikáció nélkül. Gyanús volt a helyzet, de kivártunk. A Tara-folyót és mélyen kivágott medrét követtük dél felé, mig a hegyek között hirtelen elő nem bukkant a tenger. Hosszan kigyóztunk le a part felé, mind erősebben és erősebben csábitva a viz illatától.

    A városba érve a másik utas fizetett és kiszállt. Mi a centrum közelében ugrottunk ki. A kezemet nyújtottam kösznetünk jeléül a sofőrnek, mire ő pénzt kezdett el követelni. Hiába magyaráztunk neki, csak tovább erősködött és elővette a telefonját, hogy hivja arendőrséget. "Hivja csak!"-mondtuk végül és felpakolva elindultunk a part felé. Legközelebb nem szállunk be taxi-feliratú autóba, akármit magyaráz is a sofőr.




    Nemsokára már Markoval, belgrádi szállásadónkkal ücsörögtünk a parton. Történelemről, vallásról kérdezgettük egy-egy tea mellett. E témák kapcsán ajánlotta figyelmünkbe -és bárki más figyelmébe is, aki többet szeretne tudni a Balkánról- Ostrogorsky A Bizánci Birodalom története cimű könyvet. Estefelé még együtt sétálgattunk a városban, mikor ránk köszönt egy srác a barátnőjével és felajánlotta a segitségét, lévén a turizmusban dolgozik. Markotól elköszönve Rade nyomába eredtünk. Kiderült, hogy egy kis ifjúsági szállót üzemeltet nem messze a centrumtól és ha szobát nem is akarunk kivenni, de megalhatunk a teraszán 5 euroért és még internetet is kapunk. Ilyen figyelmes és kedves vendéglátóval ritkán találkozik az ember.



 

 

 

 

16.nap


 

 

    Párórás alvás után a teraszt uraló kis lugas árnyékot adó védelmében pakolásztunk, mikor egy kedvesen mosolygó, idősebb asszony jelent meg kávéval és némi reggelivel. Pénzt nem fogadott el, csak megkért, hogy irjunk róla, a helyről pár sort neki németül egy papirra. Örömmel tettünk eleget a kérésének, majd elköszöntünk és megkerestük egy Rade által javasolt benzinkutat.

   Talán ha fél órát stoppolhattuk, mikor egy lány megszólitotta az épp egy autónál fuvar után érdeklődő Kennethet. Mint kiderült, a barátnőjével ők is egy stoppos úton vannak. A két észt lány meghivott minket, hogy társuljunk hozzájuk és az üveg borukhoz a közeli fák alatt.




    Mindketten újságirást tanulnak. Felháborodva beszéltek az orosz sajtóról, mely rendszeresen észt-ellenes propagandával -miszerint az észtek nacionalisták- eteti az orosz népet (remélem, ez nem vezet majd nacionalizmushoz az észteknél -mint reakció egy ilyen támadás-sorozatra). Órák hosszat beszélgettünk még boldogságról, Rainbow Gatheringről, Koszovóról (imádták és öt napot töltöttek ott a tervezett kettő helyett, mert a helyiek vendégszeretete "nem engedte el" őket), mig némi borfolt miatt úgy összekaptak, hogy jobbnak láttuk magukra hagyni őket.

    Pár perc után megállt egy holland kisbusz. Rodrik és Marta Albániába tartottak, de előtte még meg akarták látogatni néhány holland ismerősüket egy közeli faluban.

   Mindketten a kormányuk embereit, illetve börtönőröket, biztonsági embereket készitenek fel megfelelő mentális reakcióra erőszak esetén. Rodrik ezenfelül szinészként egy kis társulattal turnézik főleg Európa országaiban. S nem utolsó sorban rengeteget utazik a világban. Élvezettel hallgattuk a történeteit.




    ... 21 évesen egy kis háromkerekű mopeddel nekivágva elment egészen Indiáig. Egyetlen egyszer kapott defektet, amúgy probléma nélkül jutott el 1 év alatt keletre. Tanácsát kérve az utunkhoz azt mesélte el, hogy ő milyen cselekhez folyamodott adott esetekben. Mindig a következő, szomszédos országot hibáztatta, ha valami nem jött össze. Ezzel könnyen megtalálta a közös nevezőt a helyiekkel. Másrészt pedig mindig azt mondta, hogy az apját keresi. A családot a legtöbb kultúrában igen nagy tiszteletben tartják, igy egy ilyen cél az először talán rosszándékú embert is segitőkész baráttá változtathatja.

    Az ő révükön ismertük meg Albertet, az indonéz származású holland festőt és feleségét, aki nehéz sorsú kamaszok tanitásával foglalkozik. Nemrég vásároltak egy kis földet a hegyoldalban, nem messze Ulcinj városától és épitettek fel egy kis faházat rá. Egy egész kis holland kolónia alakult ki itt olyan barátokból és családjaikból, akik odahaza is szomszédok és egy kis városka kis utcájában élnek.

   Este Alberték vendégségbe mentek, mi pedig Rodrikékkal egy közeli kis félkész betonalapon vacsorát főztünk és hajnalig beszélgettünk.




   ... Rodrik megjárta Namibiát is egy barátjával. A hajón odaküldött autójukra 3 hetet kellett volna várniuk, igy addig beszereztek két motort és azokkal indultak útnak. A kinai gépek rendszeres karbantartásra szorultak, de ami a legemlékezetesebb volt, hogy beszéltek is a sofőrhöz. Minden irányjelzést, motor beinditást és leállitást kinaiul kommentáltak. Hiába próbálkoztak órákig ezen funkciók kikapcsolásával, nem jártak sikerrel, igy a monumentális sivatagi csöndbe rendszeresen beleorditó kinai géphanggal kisérve igyekeztek amennyire csak lehet megőrizni egy ilyen út romantikáját.

    ... Kérésünkre elmesélte azt a kalandját is, mikor a legjobban félt. Indiában vezetett egy turistákkal teli buszt, mikor hirtelen egy hatalmas demonstráció kellős közepén találták magukat. A dühös nép a busznak is nekiesett, betörték a szélvédőt, az ablakokat. Mindenfelől körbevéve orditozó emberekkel Rodrik tehetetlennek érezte magát. Mint a sarokba szoritott állat, végső rémületében megragadott egy vasrudat és azt lóbálva kiugrott a buszból. Pár másodperc alatt a tömeg eltávolodott a busztól és megnyilt előttük az út. Nem ütött meg senkit, pusztán a fellépés hatására maguk mögött tudták hagyni a sokaságot. Az alsó kaszt képviselői demonstráltak az ellen, hogy közülük csak megszabott létszámban mehettek fiatalok egyetemre... s ez a szám nem volt magas.



 

 

 

 

17.nap


 

 

    A nap nagy részét a köves-sziklás-tengerisünös tengerparton töltöttük szunyókálva, sziklát mászva, lubickolva. Délután Albert bemutatott Arnenak, holland szomszédjának, aki jól ismerte a helyieket.




   Terveink között szerepel egyfajta önkéntes munka vállalása is minél több országban, ahol a helyi emberekkel dolgozhatunk együtt, leshetjük el fortélyaikat, kerülhetünk még közelebb a megértésükhöz. Arne jelezte, hogy megkérdezi ezügyben a környékbelieket.

Majd Albert bevitt minket Ulcinjbe és bemutatott egy pizzéria vezetőjének, Bessinek. Akkor nagyon elfoglalt volt, de másnap délelőtt visszavárt bennünket.

   Este vendéglátóinkhoz további ismerősök érkeztek, mi pedig fogtuk magunkat Kennethtel és egy üveg sörrel lebattyogtunk a partra. Éjfélig ücsörögtünk ott tervezgetve, egymásnak mesélve és a csillagokat bámulva.



 

 

 

 

18.nap


 

 

    Ez a nap a munkakeresés jegyében telt el. Arne nem szolgálhatott jó hirrel, ugyanis vendégeivel előző este felöntöttek a garatra. Tehát egyenlőre munka nélkül, de jükedvűen köszöntünk el a holland kolóniától. Egy ismerősük vitt be a városba.

    Bessit felkeresve elmondta, hogy nála kisegitve belekóstolhatnánk a montenegrói turizmus világába, de mégha önkéntesként is dolgoznánk, be kéne jelentenie minket és fizetnie 150 eurót az államnak. Egyszupermarket tulajdonosához irányitott, akinek rengeteg földje volt a közeli hegyekben. Onnan egy másik boltvezetőhöz irányitottak, de ott sem jártunk sikerrel. Kenneth összeismerkedett egy török ételkülönlegességeket készitő csapattal is. Náluk kisegithettünk volna, de pont aznap pakoltak és készültek Koszovóba, hogy számonkérjék 40 napi fizettségüket a főnökükön.




    Boltról boltra jártunk, mig meg nem ismertünk egy Németorszgban élő, de szerb származású úrt, aki felajánlotta, hogy 2 óra múlva találkozzunk egy 5 km-re található postánál és ott majd segit munkát találnunk a dinnyeföldeken. Körülbelül 10 km megtétele után még mindig nem értünk oda. Útközben bekopogtattunk egy kovácshoz, aki megigérte, hogy másnap beavat a kovácsoltvas kapuk rejtéjeibe. Fellelkesülve gyalogoltunk és stoppoltunk tovább, de csak az utolsó pillanatban állt meg egy autó és vitt el a megbeszélt helyszinre.

    Fél óra múlva már egy dinnye- és zöldséges kert mellett birkóztunk egy hatalmas dinnyével -megettük. A gazda két okot emlitett, amiért nem alkalmazhat minket. Az első a már emlitett hivatalos engedély, a másik pedig a kigyók. E téren semmi tapasztalatunk lévén nem vette volna a szivére, ha egyikünket megmar egy kigyó, s mi sem akartuk őt bajba keverni egy esetleges ellenőrzés esetén.

   Elköszöntünk segitőnktől és a gazdától is és az előbbi útbaigazitása alapján az állitólag fél kilóméterre lévő homokos tengerpartfelé indultunk. Itt sem volt mérvadó a becsült távolság, mindenesetre aznap a Naplemente fényében örjöngtünk a vizben, majd 2 nyugágy alatt gödröt ásva a hátizsákjainknak eltettük magunkat másnapra.




 

 

 

 


19.nap


 

 

    Koradélutánig a homokos tengerpartot és a hullámokat élveztük. Szerb hamutálamat hosszas körbekérdezgetés után végül sikerrel cseréltem el egy montenegrói sörmárka logójával diszitett pohárra és egy kis karkötőcskére. Rövid stoppolás után elvittek minket a kovácshoz, aki viszont nem volt otthon. Vártunk egy órát, de nem bukkant fel, igy munkatapasztalat nélkül indultunk az albán határfelé.




    Egy amerikai rendszámú autó állt meg. Albert, némileg eltérve eredeti útvonalától egészen a határállomásig vitt minket. Megmutatta kis szülőfaluját, a hegyeket, ahova vadászni járt. Ma New Yorkban él, az épitőiparban lavirozva -igen sikeresen- kis cégével. Mint elmondta, sokan mentek át az Államokba erről a vidékről, s bár legtöbbjük csak 1-2 hónapot tölt el itt évente, megéri nekik áthozni állandóra egy autót, mert igy csak az itt töltött napok után kell biztositást fizetniük.

Megköszönve a fuvart és a kedvességét, útleveleinket előkészitve léptünk az albán határőrök "területére".



 

 

    A montenegrói hegyeken keresztül a tengerpart felé közeledve az erdőket kopárabb, bokros részek váltják fel, míg végül elénk tárul a tenger minden monumentalizmusával és üdeségével. Ez egészen addig tart, míg az ember be nem ér a városba. A turizmus már magáévá tette ezt az „új” országot is. A vizben több az ember, mint a hal, a parton bár bárt követ, új apartman-komplexek épülnek. Az árak még a horvátországiak alatt vannak, de vajon meddig?


 

 

    Bár munkát nem sikerült találnunk, az élmények, melyekben a segitőkész és támogató emberek egész láncolatán keresztül részünk volt, maradandóak.




    Érdekes lenne úgy megkerülni a Földet, hogy pusztán az ismeretségre épitünk. Például Magyarországról indulva keresni egy ismerőst, aki ismer valakit Szerbiában, aki pedig ismer valakit Montenegróban, akinek van egy barátja Albániában és így tovább. Ha mindig 2-3 országgal előre feltérképezné az ember az ismerősök láncolatát, meggyőződésem, hogy sikerülne megkerülni bolygónkat anélkül, hogy valahol sarokba szorulnánk.


 

 

   Albánia felé közeledve még fellelhetőek kisebb, többnyire csak helyiek által látogatott strandok. Párszáz méterrel magasabban a hegyoldalakat uraló lyukacsos, göcsrtös olajfák rárimelnek a part éles szikláira. Feltűnőek a természet hangjai. Tücskök és bogarak meglepő hangerővel kommunikálnak és zenélnek, az ösvényeken teknősbékák menekülnek csoszogva a szamarak által elropogtatott fű hiján már kevesebb menedéket nyújtó kis tisztásokról. A dinnyeföldek pedig már a turistáknak szülik gyümölcseiket, egyre nagyobb hasznot hajtva gazdáiknak.




 

 


   Az izolált Albániáról két történetet hallottunk holland ismerőseinktől.

   … Mikor az amerikaiak első embere ellátogatott országukba, fotósorozat készült arról, amint az elnök kézfogásokkal üdvözli a megjelent sokaságot. A képeken egy idő után már nem látható az elnöki karóra...

   A másik pedig egy szlogen az albán turizmusból. „Látogasson el Albániába -az autója már itt van!” Negativ előitélet helyettezek a történetek számomra inkább csak kedvesebbé tették az albánokat -igy előre.



 


Categories: Magyarul, Montenegró, by Peter

Post a Comment

Oops!

Oops, you forgot something.

Oops!

The words you entered did not match the given text. Please try again.

You must be a member to comment on this page. Sign In or Register

0 Comments